Jelenleg kétmilliárd ember, a Föld lakosságának negyede él konfliktus sújtotta területeken – jelentette ki António Guterres ENSZ-főtitkár. Az ENSZ Békeépítő Bizottságának ülésén arról is beszélt, hogy
most kell szembenéznünk a legtöbb erőszakos konfliktussal 1945 óta.
Becslések szerint az elmúlt évben 84 millió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét a világban dúló konfliktusok miatt, és 274 millióan szorultak humanitárius segítségre. Ráadásul az erőszakos konfliktusok nehezítik az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést, ami növeli az elszegényedés, a nélkülözés kockázatát.
Február 24-én Oroszország teljes körű invázió indított Magyarország északkeleti szomszédja, Ukrajna ellen. Európában a második világháború óta nem látott háború dúl két olyan ország között, melyek – az elmúlt évtizedek ellenségeskedéseivel ellentétben – kiemelten fontos szereplői a bolygó gazdasági, geopolitikai viszonyrendszerének. Nem csoda tehát, hogy tavaly ennek a háborúnak a borzalmai és szerteágazó hatásai kötötték le a nemzetközi közösség figyelmét, a médiazajban pedig az összes többi, jelenleg is zajló fegyveres konfliktus elhalkult. Az év végeztével most ezeket igyekszünk felhangosítani.
A Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) globális konfliktuskövetője szerint jelenleg 27 konfliktus zajlik világszerte: a legsúlyosabbak közé
- az ukrajnai háborút,
- az afganisztáni tálib uralmat,
- a libanoni belpolitikai válságot,
- a jemeni háborút,
- a mianmari katonai junta elleni lázadást
- és az etiópiai polgárháborút sorolják.
A genfi Nemzetközi Humanitárius és Emberi Jogi Akadémia gyűjtése szerint napjaink leghalálosabb konfliktuszónája Észak-Afrika és a Közel-Kelet.
Szíria
A legösszetettebb regionális konfliktus továbbra is Szíriában van, ahol több, egymást átfedő ellenségeskedés is zajlik egyszerre. A félmillió emberi életet követelő konfliktus 2011-ben a Bassár el-Aszad elnök rezsimje elleni tüntetésekkel kezdődött, és hamar teljes körű háborúba fordult az Oroszország és Irán által támogatott szíriai kormány, valamint az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, Törökország és mások által támogatott, szunnita többségű kormányellenes lázadó csoportok között. A konfliktust három tengely mozgatja:
- az Iszlám Állam legyőzésére irányuló koalíciós erőfeszítések,
- a szíriai kormány és az ellenzéki erők közti ellenségeskedés,
- valamint a török fegyveres erők harca az észak-szíriai kurdok ellen.
Az Iszlám Állammal mára sikerült leszámolni. A terrorszervezet 2013-ban kezdett területeket elfoglalni a polgárháború sújtotta országban, azonban mára az Egyesült Államok vezette koalíció szerint a korábban a terroristacsoport által Irakban és Szíriában birtokolt területek 98 százalékát – köztük Rakkát és Dajr ez-Zaurt – az iraki biztonsági erők és az Szíriai Demokratikus Erők (SDF) visszafoglalták.
A több mint tíz éve tartó polgárháború sem érte el a célját, ugyanis az elnyomó Aszad-rezsim jelentősen megerősödött: fokozatosan visszaszerezte az ellenőrzést az ellenzéki erők által elfoglalt területek felett, beleértve Aleppót, az ellenzék egykori fellegvárát. A lázadók az északnyugati Idlíb kormányzóságig szorultak vissza. Az iraki határ melletti régiót máig rakétázza a kormány, valamint az orosz hadsereg, amely januárban vette célba Idlíb városának vízellátó- és szivattyúállomását, ennek következtében 300 ezer civil maradt víz nélkül.
A török fenyegetés miatt a szíriai kurdok is kénytelen-kelletlen összebútoroztak Aszadékkal. A török intervenció a közelmúltban új erőre kapott: a törökök légi hadműveletet hajtottak végre az országban, ugyanis a szíriai kurd milíciát okolják a november 13-ai, isztambuli robbantás miatt, amely hat halálos áldozatot követelt. A hírek szerint az elkövető az északnyugat-szíriai Afrín térségében jutott át a határon, és a főleg Irakban és Szíriában működő Kurdisztáni Munkáspárt tagja volt.
A polgárháborúnak mostanáig több mint félmillió halálos áldozata volt, és Szíria lakosságának közel fele arra kényszerült, hogy elhagyja az otthonát.
Líbia
Mióta 2011-ben a felkelők meggyilkolták Moammer Kadhafit, Líbiát belső megosztottság és időszakos polgárháborús konfliktus sújtja. Az országot bő négy évtizedig teljhatalommal irányító diktátor bukása után két polgárháború is kitört, melyek közül a második tartott tovább (2014-től 2020-ig), a politikai instabilitást kihasználva pedig terrorszervezetek vetették meg a lábukat az országban. Líbia két részre szakadt a nemzetközileg elismert egységkormány és a tobruki ellenkormány között. A nemzetközileg elismert líbiai kormányt Abdulhamid Dbeibeh miniszterelnök vezeti, székhelye a fővárosban, Tripoliban van, az ország nyugati részén. A parlament székhelye viszont az ország keleti részén található Bengáziban van, amelyet Halifa Haftár milicista vezér irányít.
Februárban a líbiai parlament kijelentette, hogy a tripoli kormány, köztük Dbeibeh hivatali jogköre az elmaradt választások után a továbbiakban illegitim. A parlament megszavazta egy ideiglenes kormány felállítását, és egyhangúlag Fathi Basagát választotta ideiglenes miniszterelnöknek. Dbeiba azonban törvénytelennek nyilvánította a szavazást, és leszögezte, hogy továbbra is ragaszkodik a hatalomhoz.
Az olajban gazdag afrikai országban tavaly decemberre tervezték az országos választások megtartását a viszonylagos béke időszakában. Reménykedtek abban, hogy a választásokon olyan egységes kormány alakul, amely képes lesz kivezetni az országot a több mint egy évtizede tartó káoszból és instabilitásból, azonban a jelöltek választhatóságáról nem sikerült megállapodni, így továbbra sem tűztek ki új időpontot a voksolásra.
Az összecsapásban életét Mustafa Baraka humorista is, aki a közösségi médiában vált ismertté a fegyveres milíciákon és a korrupción élcelődő videóiról.
A nyugati nagyhatalmak és az ENSZ továbbra is aggódik Líbia tartós széttöredezettsége miatt, ugyanis az elsődleges, központi kormányzat hiánya elősegíti a migrációt és az emberkereskedelmet.
Jemen
Jemenben 2014 augusztusa óta dúl polgárháború az Irán támogatását élvező húszi lázadók és a rijádi száműzetésben élő Abed Rabbó Manszúr Hádi jemeni elnökhöz hű erők között, amelyeket a szaúdi vezetésű koalíció támogat. Az öböl-menti államok koalíciója Szaúd-Arábia vezetésével gazdasági elszigeteléssel és légicsapásokkal válaszolt a konfliktusra 2015-ben, az Egyesült Államok logisztikai és hírszerzési segítségével. A szaúdiak azért léptek be a háborúba, mert attól tartanak, hogy regionális riválisuk, Irán a síita fegyveresek térnyerésével komolyabban megvetheti lábát az Arab-félszigeten. A húszi milícia rendszeresen indít rakéta- és dróntámadásokat a jemeni hadsereg állásai és szaúdi célpontok ellen azóta, hogy 2014 szeptemberében elfoglalták a jemeni fővárost, Szanaát – alacsonyabb üzemanyagárakat és új kormányt követelve.
A konfliktus felerősítette az ország földrajzi tagoltságát (Jemen a térség északi és déli részének egyesülésével csak a kilencvenes években jött létre), a regionális hatalmak beavatkozása pedig azzal fenyeget, hogy az országban állandósul a szunnita-síita megosztottság. Ráadásul az iráni-szaúdi geopolitikai konfliktus gyújtópontja is Jemen lehet: a 2015 áprilisa óta érvényben lévő szaúdi tengeri blokád miatt számos iráni fegyverszállítmányt tartóztattak fel az Ádeni-öbölben, melyre válaszul Irán saját tengeri konvojt küldött tovább veszélyeztetve a két ország közti fegyveres eszkalációt.
A harcok patthelyzetet eredményeztek, és feldúlták az országot, ami az ENSZ szerint a világ legsúlyosabb humanitárius válságát idézte elő, és 150 ezer ember halálát okozta.
2022 áprilisában a harcoló felek két hónapos tűzszünetben állapodott meg, melynek a meghosszabbítása októberben kudarcot vallott. A tűzszünet következtében a harcok jelentősen mérséklődtek, bár mindkét fél megvádolta a másikat annak megsértésével.
Etiópia
Abij Ahmed etióp miniszterelnököt 2019 októberében tüntették ki Nobel-békedíjjal, amiért 2018-ban véget vetett a húsz évig zajló eritreai-etióp háborúnak, mialatt százezer ember vesztette életét. Abijt a nemzetközi szereplők és az etiópiaiak egyaránt a béke és az etnikai harmónia új reménységeként üdvözölték, azonban miniszterelnöksége éles fordulatot vett, amikor az ország legészakibb tartományban, a de facto államként működő Tigrében a régió vezetőivel kiéleződött a konfliktus. 2020 novemberében Abij katonai offenzívát rendelt el a tartományban egy katonai bázis elleni támadásra reagálva. A Tigrinya Népi Felszabadító Front (TPLF), amely három évtizede a tartomány meghatározó politikai formációja, fenyegetésnek élte meg Abij centralizációs törekvéseit az ország föderális berendezkedésére nézve, ezért egyoldalúan kihirdették a tartomány elszakadását az anyaországtól, ami polgárháborúba torkollott. Etiópia északi szomszédja és egykori esküdt ellensége, Eritrea fegyveres erőkkel támogatja a harcban az Abij-adminisztrációt, Törökország, Irán és az Egyesült Arab Emírségek pedig drónokat szállít a hadseregnek.
A konfliktus több ezer ember életét követelte, miközben a WHO szerint Tigré hétmilliós lakosságából 5,2 millióan szorulnak humanitárius segítségre, miután az etióp hadsereg blokád alá vonta a tartományt. Az ENSZ legfrissebb jelentése szerint a külvilágtól teljesen elvágott térségben a központi kormányzat számára a gyilkosság, a szexuális erőszak és a polgári lakosság éheztetése is a hadviselés eszközévé vált.
A Tigrébe tartó humanitárius segélyszállítmány konvoja halad Erebti település mellett Etiópiában 2022. június 9-én.A közelmúltban az etióp kormány elkötelezte magát amellett, hogy humanitárius segély juthasson el az éhínség sújtotta régióba, miután novemberben az etióp szövetségi kormány tűzszüneti megállapodást írt alá a TPLF képviselőivel.
Kérdéses, hogy ez a megállapodás mennyire lesz tartós: a tigrinya média egy nappal az egyezmény után már arról írt, hogy civilek haltak meg egy etióp dróntámadásban. Más etnikai csoportok között is nagy a feszültség az országban: nyáron az etiópiai amhara kisebbség több mint kétszáz tagját gyilkolta meg Oromia régióban egy lázadó csoport.
Szomália
2011-ben becslések szerint az Afrika szarván elterülő Szomália 80 százalékát tartotta ellenőrzése alatt az as-Sabáb nevű terrorszervezet, melyet Afrika tálibjainak is szokás hívni: tiltják a zenét és a filmeket, és olyan középkori büntetéseket gyakorolnak, mint a megkövezés vagy a tolvajok kezének levágása. A szomáliai kormány azóta visszaszerezte tőlük az uralmat az ország jelentős része felett, hatalmuk legitimitása továbbra is alacsony a klánok rendszerén nyugvó társadalomban.
A terrorszervezet elleni fellépés a májusban megválasztott szomáliai kormány egyik legkomolyabb feladata. A választások idején az országot négy évtizede a legsúlyosabb szárazság sújtotta – miután 2020–22 során négy egymást követő esős évszak maradt el Szomáliában –, és az ENSZ szerint az érintettek közül csaknem 900 ezren élnek az as-Sabáb által felügyelt területeken. Őket azonban a segélyszervezetek nem tudják elérni, így tömegek halnak bele az éhínségbe. Ezután egyre több klán ragadott fegyvert a dzsihádisták ellen, amiben a kormány is meglátta a lehetőséget saját hatalma erősítésére, ezért támogatást nyújtott nekik.
Ugyanakkor egyelőre nem látszik, hogyan lesznek képesek térdre kényszeríteni az as-Sabábot, amely a nyári harctéri veszteségek után – a központi kormány legalább 60 települést szabadított fel, volt olyan, melyet tizenöt év után – visszanyúlt régi eszközéhez, a terrorhoz. Az as-Sabáb augusztusban elfoglalt egy köztisztviselők által kedvelt hotelt a fővárosban, Mogadishuban, melyet harmincórányi tűzharc után sikerült csak visszaszerezni, október végén pedig a terrorista csoport az elmúlt évek legsúlyosabb támadását hajtotta végre a fővárosi Zúbe-kereszteződésénél: a bombamerényletben 120 ember halt meg, és 300-an megsebesültek. Mogadishu mellett több vidéki nagyvárost is elért a merénylethullám, és keményen megbüntették az ellenszegülő klánokat, ha együttműködtek a központi kormányzattal vagy csak elfogadták annak autoritását (azáltal, hogy segélyszállítmányokat fogadtak el tőlük).
A központi kormánynak emellett a 90-es évek óta függetlenedett szakadár állammal, Szomálifölddel is meg kell próbálnia rendezni a viszonyát. A de facto állam az ország békésebb, északi részén terül el, politikailag viszonylag stabil és a polgárháborúk is elkerülték.
Kongói Demokratikus Köztársaság
A kétezres évek elején, a hárommillió emberéletet követelő második kongói háború lezárása után a gyenge kormánynak, a laza intézményrendszernek és a mindent átható korrupciónak köszönhetően lázadó fegyveres csoportok emelkedtek ki a Kongói Demokratikus Köztársaságban, melyek a mai napig súlyos atrocitásokat követnek el a civil lakossággal szemben. Ezek közül a legjelentősebb a tuszikból álló a Március 23. Mozgalom (M23), melyet állítólag a ruandai kormány támogatásával hoztak létre. A milícia tíz évvel ezelőtt vált ismertté, amikor elfoglalta Gomát, ahonnan az ENSZ békefenntartóinak segítségével 2013-ban sikerült kiűzni őket.
Az M23 2021 végén kezdett újra fegyveres harcba, és az elmúlt hónapokban jelentős területeket szerzett meg Észak-Kivu székhelyétől, Gomától északra. Azóta több etnikai tisztogatást is végrehajtottak: november végén az ország keleti felében található Kishishe településen 130 civilt mészároltak le. Az M23 tagadja, hogy gyilkolt volna, és azt állítja, mindössze nyolc civil halálát okozta nem szándékosan, amikor összecsapás tört ki a harcosai és egy másik milícia tagjai között.
A kinshasai kormány a volt kenyai elnök közvetítésével több mint ötven lázadó csoporttal tudott egyezségre jutni, azonban az M23 nem vett részt a tárgyalásokon, mivel a tűzszüneti határidő lejártáig nem vonult vissza és nem fegyverezte le magát. A béketárgyalások a tervek szerint 2023 januárjában folytatódnak.
Az ország hatalmas nyersanyagvagyonnal rendelkezik – a becslések szerint 24 billió dollár értékű kiaknázatlan ásványkincsnek köszönhetően –, azonban az erőszak a hétköznapok része, különösen Ituri, Kasai és Kivu régiókban. Becslések szerint több mint száz fegyveres csoport tevékenykedik az ország keleti részén. A több mint tizenhatezer ENSZ-békefenntartó jelenléte ellenére ezek a csoportok továbbra is terrorizálják a civil lakosságot, és ellenőrzésük alatt tartják a gyengén kormányzott területeket. A harcok elől civilek milliói kényszerültek elhagyni az otthonukat: az ENSZ becslései szerint jelenleg 4,5 millió belső menekült van az egyenlítői országban, és több mint 800 ezren kerestek menedéket az országhatárokon túl.
Mianmar
Az országot a 2021. februári hatalomátvétel óta zavargások, fegyveres összecsapások sújtják. A hadsereg választási csalást kiáltott, majd őrizetbe vette a politikai vezetőket, köztük Aung Szan Szú Kji államfőt – akit összesen 18 bűncselekménnyel vádolnak, melyekért 190 év börtönbüntetést is kaphat –, a parlamenti képviselők pedig rejtőzködni kényszerültek.
A puccsot követően azonnal tüntetések kezdődtek a fővárosban, Nepjidában a polgári kormányzat és a demokrácia visszaállítását követelve. Az ország nagy része aktívan lázad a hatalomátvétel ellen, melyet Tavaszi forradalomnak neveztek el, ezért a hadseregnek továbbra sem sikerült konszolidálnia az uralmát. Sok demokráciapárti aktivista az ország távoli, lázadó csoportok ellenőrzése alatt álló részeire menekült, és csatlakozott a Népvédelmi Erőkhöz, hogy forradalmat folytasson a hadsereg ellen, amely megtorlásképpen vadászgépekkel bombázza a feltételezett táborokat.
A junta elleni fegyveres harc 2021 második feléhez képest 2022 első felében eszkalálódott, miközben az ENSZ szerint a hadsereg naponta követ el háborús és emberiség elleni bűncselekményeket, beleértve a gyilkosságot, a szexuális erőszakot, a kínzást és a civil lakosság elleni támadásokat.
A puccs következtében a Mianmarban diszkriminált etnikai kisebbségek, köztük a rohingyák helyzete is tovább romlott: az üldözött muszlim kisebbség számára egyre nehezebb az alapvető szolgáltatásokhoz és a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekhez való hozzáférés. A jelenleg hatalmon lévő katonai rezsimet ugyanaz a hadsereg irányítja, amely 2017-ben etnikai tisztogatást végzett a rohingyák között. Az ENSZ emberi jogi bizottságnak jelentése szerint 130 ezer rohingyát telepítettek internálótáborokba, mások pedig az állampolgárságuk megfosztása miatt szenvednek el nélkülözést és megkülönböztetést.
A Politikai Foglyokat Támogató Szövetség (AAPP) nevű civil szervezet becslései szerint a puccs óta legalább 15 ezer embert vettek őrizetbe, és mintegy kétezer civil vesztette életét.
Afganisztán
Az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei másfél éve vonultak ki Afganisztánból, miután gyakorlatilag hetek leforgása alatt magukhoz ragadták a hatalmat a tálibok. A fundamentalista iszlám mozgalom ez idő alatt konszolidálta hatalmát, miközben a lakosság az ENSZ szerint a világ legnagyobb humanitárius válságával néz szembe. 2022 márciusára az afgán háztartások 95 százaléka nem rendelkezett megfelelő mennyiségű élelemmel, melynek következtében 3,5 millió gyermek volt alultáplált. A kritikus állapotok ellenére az Egyesült Államok és további országok szankciókkal sújtják a tálibok vezette országot, melynek hatalmát formálisan egyetlen külföldi állam sem ismerte el.
A kisebbségekkel, mindenekelőtt a síita vallású hazarákkal szemben megjósolt genocídium elmaradt, sőt, a pastu többségű fundamentalistákhoz üzbégek, tádzsikok, de még a hazara kisebbség soraiból is csatlakoztak. A táliboknak sporadikus ellenállást kell kezelniük: a bukott rezsim hívei Nemzeti Ellenállási Front néven szerveztek maguknak mozgalmat, de érdemi katonai ellenállásra nem képesek. A tálibok hatalomra kerülésük első fél évében közel ötszáz korábbi kormánytisztviselővel, valamint az afgán biztonsági erők tagjaival végeztek, miközben fokozódott a terrorveszély az országban: több mecsetnél, szállodánál is követtek el merényletet, szeptemberben pedig az orosz nagykövetség előtt robbantottak Kabulban. A támadásokat az Iszlám Állam regionális fiókszervezete, a tálibokkal rivális Khorasani Iszlám Állam (ISIS-K) követhette el, amely tudatosan a pénteki imák és szentbeszédek időpontjára időzíti a merényleteit, amikor sok hívő civil tartózkodik a kegyhelyeken.
Az Egyesült Államok afganisztáni kivonulását követően több mint 120 ezer afgán menekült el az országból, akik pedig maradtak, azok a radikálisan konzervatív társadalmi berendezkedésben kénytelenek boldogulni. Az elmúlt húsz évben a szabadságjogok és az ország liberalizációja terén elért eredmények pillanatok alatt szertefoszlottak: a lányokat ismét kitiltották a középiskolákból, a nők csak férfi rokon kísérővel utazhatnak hosszabb utakra, és el kell takarniuk az arcukat a nyilvános tereken, a zenét betiltották, a büntetés-végrehajtást pedig visszavezették a középkorba, bevezették a korbácsolást, az amputálást és a tömeges kivégzéseket.
