Elárulok egy „szakmai” titkot. Amikor egy cikket írok, mindig a kezdet, az első mondatok leírása a legnehezebb. Nekem legalábbis. Most, hogy elolvastam Kertész Ferenc történetét, illetve megnéztem az 54 éves, azóta a rabkórházban elhunyt történelemtanárról készült 444-videót, a szokásosnál is jóval nehezebb volt „megszólalni”. Szembesülni azzal, hogy az amúgyis egyre szigorodó büntetőjogi szabályozásunk csupán írott malaszt. Miként ezt a kifejezést az értelmező szótár definiálja: „be nem teljesülő puszta ígéret”.
A miskolci tanár tragikus története két évvel ezelőtt kezdődött. Egy júniusi napon zavartan kezdett viselkedni, ezért a szomszédok kihívták a rendőrséget. A zavarodott embert a kiérkező rendőrök gázsprével lefújták, majd a lakásába menekülő tanárra rátörték az ajtót. Kertész Ferenc kezében egy üres borosüveg volt, ami a rendőrökkel történt dulakodás közben összetört, és az egyik szilánkjától az egyik rendőr könnyebben megsérült. A tanár ellen hivatalos személy elleni erőszak miatt vádat emeltek.
Letartóztatását követően elrendelték az elmemegfigyelését, az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet), ahol két hónapon keresztül vizsgálták. Ennek eredményeként megállapították, hogy bár az elkövetéskor nem volt beszámítható, a vizsgálat és a megfigyelés alatt állapota rendeződött, olyannyira, hogy vitaminokon kívül más gyógyszerre már nem is volt szüksége. Időközben kiderült, hogy súlyos és testszerte kiterjedt rákja van, ennek – és rendeződött tudatállapota – ellenére a bíróság előzetesen, az ítélet meghozataláig tartó kényszergyógykezelését rendelte el. Mivel az IMEI-ben a rákot már nem tudták kezelni, börtönkórházba szállították. Kertész Ferenc másfél évi fogvatartást követően a börtönkórházban hunyt el.
Bátyja a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordult.
A büntetőeljárási törvény (Be.) részletesen szabályozza, hogy mikor lehet valakit fogva tartani, mikor lehet valakivel szemben úgynevezett „kényszerintézkedést” alkalmazni. E fogalomba nem csak az őrizet, az előzetes letartóztatás, hanem az előzetes kényszergyógykezelés is beletartozik. Kezdjük azzal az általános szabállyal, amely szerint
a kényszerintézkedés elrendelésekor, illetve végrehajtása során arra kell törekedni, hogy annak alkalmazása az érintett alapvető jogainak a korlátozását csak a legszükségesebb mértékben és ideig eredményezze.
Vajon írott malaszt maradt-e ez a szabály Kertész Ferenc esetében? Tényleg szükség volt arra, hogy 60 napi elmemegfigyelés után, amikor vitaminokkal „kezelték”, továbbra is bent tartsák?
A Be. külön is kitér az előzetes kényszergyógykezelés fenntartásának kérdésére:
előzetes kényszergyógykezelés a bűnismétlés megakadályozása érdekében rendelhető el, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt kényszergyógykezelésének van helye.
Vajon Kertész Ferenc esetében tényleg fennállt-e a bűnismétlés veszélye? Mikor is kell erre a veszélyre gondolni? A törvény szerint akkor, ha „a terhelt folytatta a megkezdett bűncselekményt” (nem folytatta), „ha újabb szándékos bűncselekmény miatt gyanúsítottként hallgatták ki” (nem történt ilyen), „ha megalapozottan feltehető, hogy a bűncselekményt folytatná, vagy újabb bűncselekményt követne el”.
Az nyilván fel sem merülhetett, hogy „folytatná” a bűncselekményt, tehát elvileg az az egyetlen ok jöhetne szóba, hogy újabb bűncselekményt követne el. De vajon mire alapozta ezt a vélekedést, ezt a feltételezést a bíróság, ráadásul úgymond „megalapozottan”? Arra, hogy majd valamikor egyszer megint zavart állapotba kerül? Hiszen már orvosilag igazoltan rendeződött addigra az állapota.
Ilyen alapon bárkiről bármikor gondolhatjuk, hogy majd valamikor az életében egyszer csak megzavarodik. A „megalapozott” feltételezés nyilvánvalóan nem ezt jelenti.
Mit ír a törvény?
A bíróságnak, az ügyészségnek és a nyomozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy a személyi szabadságot érintő (…) kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson. A személyi szabadságot érintő (…) kényszerintézkedést meg kell szüntetni, ha az elrendelésének oka megszűnt.
Bátran állíthatjuk, hogy a leírtak alapján Kertész Ferencet mind a törvény, mind a logika, mind az emberség okán a pozitív eredménnyel zárult elmemegfigyelése után azonnal szabadon kellett volna engedni. Egyetlen épeszű és törvényes ok nem volt arra, hogy továbbra is ideiglenes kényszergyógykezelés alatt álljon, illetve egyre súlyosbodó rákja miatt börtönkórházban tartsák.
Ha élve eljutott volna az ítélethozatalig, hiszen a bűncselekményt beszámíthatatlan állapotában követte el. Az elkövetéskori beszámíthatatlanság ugyanis „büntethetőséget kizáró ok”, magyarán az ilyen elkövető nem büntethető. Ha pedig a zavart állapot utóbb rendeződik, nincs ok, ami miatt tartani kellene a bűnismétléstől.
Kertész Ferenc ügyében nyilvánvaló törvénysértés történt. De vessünk egy pillantást általánosságban is a hazai börtönviszonyokra. Vajon azok mennyire alkalmasak arra, hogy a szabadság elvonásán túl ne sértsék az elítéltek emberi jogait? Mennyire alkalmasak arra, hogy az elítéltek „reintegrálódjanak”, vagyis büntetésüket kitöltve vissza tudjanak térni a társadalomba?
A büntetések végrehajtásáról szóló törvény olyan szépen, szinte meghatóan leírja ezeket a célokat.
A szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben lehet elkülöníteni a társadalom tagjaitól, (…) biztosítani kell családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését. Az elítéltet kizárólag a büntetés céljának eléréséhez szükséges legkisebb mértékű korlátozásoknak lehet alávetni.
És most, hogy meghatódtunk e nemes célokat elolvasva, a Magyar Helsinki Bizottság segítségével szembesüljünk a valósággal.
„A hazai büntetés-végrehajtás történetében példátlannak számít az, hogy az elmúlt két évben mindössze négy olyan hónap volt, amikor a rabok látogatót fogadhattak. A maradék húsz hónapban senki senkit semmilyen feltételek mellett nem látogathatott meg a börtönben.” Mindezt úgy, hogy „Magyarországon lakosságarányosan ma másfélszer több embert tartanak fogva börtönökben, mint az európai átlag.”
2020 áprilisától 2021 júniusáig nincs látogatás, majd 2021 novemberétől újra nincs. (A BVOP épp pénteken adott ki közleményt arról, hogy 2022. május elsejétől ismét látogathatók a fogvatartottak az ország valamennyi büntetés-végrehajtási intézetében.) A csomagfogadás, levelezés és a személyes találkozás szabályai évek óta fokozatosan szigorodnak. A koronavírus-járvány pedig minderre még rá is tett. Az utóbbi kétszáz évben ilyen fokú beszélő-megvonásra a Rákosi-korszakban volt példa, akkor is csak a politikai elítélteknél – írja a jogvédő szervezet az elemzésében.
Azt már én teszem hozzá, hogy a vírusfertőzés megakadályozásának számtalan egyéb módja is van (tesztelés, oltás, maszk, kézfertőtlenítés – jól ismerjük ezeket), nem csupán a teljes izoláltság. Azt ugyancsak a Magyar Helsinki Bizottság számolta ki, hogy a percenkét 69 forintba kerülő napi ötperces mobiltelefon-használat egy hónapban több mint 10 ezer forintba kerül. Márpedig többnyire nem a legpénzesebbek kerülnek börtönbe.
Tegyük hozzá, a magyar társadalom azt várja el, hogy szinte minden bűnöző, akár a kisebb bűntetteket elkövetők is börtönbe kerüljenek. De vajon az-e az állami büntetőpolitika feladata, hogy „megfeleljen” ennek a társadalmi „igénynek”? Nem sokkal inkább az lenne a dolga, hogy meggyőzze az embereket, a társadalmat, hogy a humánusabb eljárások, intézkedések sokkal célravezetőbbek lennének a börtönnél? Például ezért:
A börtönök és a büntetések fabatkát sem érnek ahhoz képest, amit az jelent, ha bizalommal vannak egy ember iránt. Ez a bizalom azt jelzi a bajban lévő embernek, hogy valakitől szeretetet kap és nem gyűlöletet
– írta egykor Alexander Sutherland Neill, skót pedagógus, a világhírűvé vált Summerhill nevű iskola megalapítója.
