A kenyai Dr. Paula Kahumbu doktori tanulmányai során, bő két évtizede kezdett el tudományos értelemben is érdeklődni az elefántok iránt, azóta a téma egyik legelismertebb szakértőjévé és a természetvédelem ikonikus arcainak egyikévé vált. A kutatóval Az elefántok titkai című, a National Geographic által készített négyrészes sorozatban is találkozhat a magyar néző. Az első epizód április 22-én, 18:00-kor lesz látható a National Geographic csatornán, és még aznap a Disney+-on is elérhetővé válik.
∗
Minden állat megérdemel valamiféle védelmet, mégis, bizonyos teremtmények valahogy kitüntetett figyelmet kapnak. Mi lehet az oka annak, hogy az elefántok ennyire ikonikusak, ilyen sokan aggódnak értük világszerte?
Biztosan nem tudhatjuk, miért létezik ez a hihetetlenül erős kötelékünk velük. Számos lehetőség kínálkozik, például az, hogy régóta együtt élünk. Ami még izgalmasabb szempont: a legnagyobb szárazföldi emlősökként annyira hasonlítanak ránk, családban élnek, érző, empatikus, okos és emocionális lények. Mindezek igencsak megkönnyítik számunkra a kapcsolódást. Ha összevetjük őket más állatokkal, így a zsiráfokkal vagy az orrszarvúkkal, amelyek ugyan szintén jellegzetes megjelenésűek, ám nem kommunikálnak úgy, nem élnek családokban, nem érintkeznek velünk olyan mértékben, jól érezhetőek az elefántok különlegessége. Már csak azért is értékesek, mert segítenek a megafaunához és az egész természeti világhoz való kötődésben.
Az új dokumentumsorozatban pont az elefántok emberinek nevezhető vonásainak bemutatása elég hangsúlyos elem. Miért fontos, hogy hozzánk hasonlónak lássuk ezeket az állatokat?
Az elefántfélék a bolygó élőlényei között a leginkább üldözöttek közé tartoznak, ezért elengedhetetlen, hogy közelebb érezzük őket magunkhoz. Évezredek óta ölik az elefántféléket a húsukért, a bőrükért, a szőrükért vagy az agyaraikért, vegyük csak a mamutokat. Nagyon keveset tudunk ma róluk, és rohamosan csökken a számuk, megannyi populációt elvesztettünk, ami azért különösen szomorú, mert minden populációnak megvan a maga kultúrája, egyedi módon reagál a saját kihívásaira. Hihetetlen állatokról van szó, és rengeteget tanulhatnánk tőlük. Külön érdekes, hogy a viselkedésüket annak megfelelően változtatják meg, hogy mi miként bánunk velük, ily módon tehát tükröt mutatnak nekünk. Ha kegyetlenkedünk velük, ők is kegyetlenek lesznek. Néha hallani veszélyes, magányos példányokról, amelyeket az emberekkel való konfliktus miatt ki kell lőni. Ezeknek az eseteknek egy része az évtizedek vagy évszázadok óta tartó üldözés eredménye: az elefántok generációk óta tanítják utódaikat arra, hogy féljék, gyűlöljék az embert. Mindezek miatt elengedhetetlennek tartom, hogy jobban megbecsüljük, megismerjük őket. Volt idő, amikor az afrikaiakat sem látták valódi embernek, a szemlélet átalakulása után ugyanakkor az afrikaiakhoz való nyugati viszony is megváltozott.
Beszéljünk kicsit a személyes oldalról is. Ön miként került közel ezekhez az állatokhoz?
Hihetetlenül kiváltságos helyzetben voltam, hiszen a PhD-kutatásomhoz való projektkeresés során Kenya számos helyszínére eljutottam. Az egyik ilyen terület az Amboseli Nemzeti Rezervátum volt, ahol az új sorozat egy részét is felvettük. Az ottani elefántok a legrégebben vizsgált populációt alkotják, kifejezetten jól ismertek, minden egyednek neve van, ismerik az egész családnak a történetét. A kutatásukat helyi maszáj nők végzik, akiknek nincs végzettségük, mégis lenyűgöző a tudásuk. Két hetet töltöttem el velük, körbevittek, megmutatták az elefántjaikat bemutató képeskönyvet. Azt hittem, hogy tudományos munkára indulok, de végül barátokra leltem. Az alfahímek odajöttek hozzánk, integettek az ormányukkal, ezek voltak azok a momentumok, amelyek után igazán elgondolkoztam azon, hogy tanulmányozni akarom ezeket az állatokat. Ez nem száraz vizsgálati környezet, ahol adatokat gyűjtünk, bevisszük azokat egy számítógépbe, majd statisztikai elemzést végzünk. Ezek az állatok valódi egyéniségek, éppen annyira érdekesek külön-külön, ahogy az őket megfigyelő maszáj nők.
A helyiek ugyan jó viszonyban vannak az elefántokkal, ám, ahogy ön is említette, más régiókban előfordulnak konfliktusok. Magyarországon, Európában, a nyugati világban könnyű azt mondani, hogy az afrikaiak ne vadásszák az elefántokat, ne nehezteljenek, ha elpusztítják a termést, Ázsiában pedig ne zsákmányolják ki őket turisztikai céllal, de azért mégsem a mi megélhetésünk forog kockán. Mit tehet egy európai, hogy valóban segítse az elefántokat és a velük egy környezetben élőket?
Afrika minden állatának jövője attól függ, hogy sikerül-e megnyernünk az afrikaiakat a vadon élő fajok védelmének. A történelem elválasztotta a helyi embereket a természettől, főként azért, mert a vadak elejtése a gyarmati kormányok vadászainak kiváltsága lett, majd miután a vadászat egyes országokban leállt, védett területeket alakítottak ki. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a helyiek a vadon élő állatok és növények élőhelyein kívülre kerültek. Persze a vadállatok vándorolnak, még ha védett területen is vagyunk, ki- és beáramlanak, úgy, mint a levegő. Ez azzal is jár, hogy ha egy példányt megölnek, miután elhagyta a nemzeti parkot, a védett területet ugyanúgy veszteség éri. Ha az emberek nem élvezhetik a természet kínálta előnyöket, nem értik meg, nem érzik fontosnak, nem vigyáznak majd rá. Emiatt mindenkit arra bátorítok, hogy keressen fel helyi, alulról építkező szervezeteket, amelyek az érintett közösségekkel dolgoznak együtt. Minden Afrikában élő elefánt, oroszlán és más állat az afrikai embereknek köszönhetően van még ott. Adományozhatunk akármennyi pénzt a nagy természetvédelmi csoportoknak, a leghatásosabb valójában a helyi, gyakorlatias szervezetek támogatása. Emellett sokat dolgozom az oktatásban is, próbálunk egy új személetmódú generációt kinevelni. Ennek az egésznek hosszú távú kezdeményezésnek kell lennie, ezért is dolgozom együtt a National Geographic-kal különböző projektekben Afrika- és Ázsia-szerte. Azt is hozzáteszem, hogy a védett területek meglátogatása szintén segítséget jelenthet. Itt nem pusztán a szállodában való időzésre, illetve a közeli nemzeti parkba való beutazásra gondolok, találkozni kell a helyiekkel is, időt tölteni velük, és közvetlenül támogatni őket.
Az afrikai lakosság mellett az afrikai szakemberek feladata is kiemelt jelentőségű. A nyugati ember általában állatkertekben, dokumentumfilmekben találkozhat elefántokkal, míg az afrikai kutatók testközelből látják őket. Ön szerint, akár egy természetfilmben, fontos lenne, hogy a narratívát ne amerikaiak vagy európaiak formálják?
Éppen ez az új sorozat, amelyben én is megszólalok, a változó narratíva egy fontos szelete. Az afrikai vadvilágot évszázadok óta nyugati szemmel nézzük, hazámban, Kenyában például több ezer nyugati természetfilmet forgattak, de ez az első, amelyben egy afrikai a kvázi műsorvezető. Készítettem én is saját tévésorozatot, amelyben a helyi, a frontvonalon küzdő emberek történeteit meséltük el. Úgy gondolom, az afrikaiak szeretnek ezekről az emberekről hallani. Honnan származnak, hogyan kerültek oda, miként viszonyulnak hozzám? Ha a válaszok alapján a megszólaló hasonlít a nézőre, könnyű azonosulni vele. Amennyiben manapság egy átlag afrikai Jane Goodallra néz, tudva, hogy ki is ő, egy idegen személyt lát. Ha viszont velem vagy bármely más helyi természetvédővel találkozik, akkor felismeri, hogy igenis van lehetősége ezen a területen. Az afrikai narratíva tehát segít a kapcsolódás, az elkötelezettség és talán a bizalom megteremtésében. Nagyon fontos, hogy a helyi emberek bízzanak a velük beszélgető szakemberekben, fel kell ismerniük, hogy nem a még több turista és a nyugati pénz iránti vágy miatt vannak ott, hanem mert valóban támogatást akarnak nyújtani a közösségeknek. Ezért érzem nélkülözhetetlennek, hogy a helyi történetmesélőknek adjanak hangot, és az őslakosok tudását is hasznosítsák. Az emberek ezekben a régiókban nagyon régóta együtt élnek az állatokkal, és Afrika az egyetlen kontinens a világon, amely megvédte saját megafaunáját. A helyi tudás nagy részét azonban Nyugaton soha nem ismerték el, nem értékelték.
Meglehetősen régóta van a szakmában, milyen jelentősebb változásoknak volt a tanúja az elefántok helyzetét és megítélését illetően?
A populációk már jóval előttem is csökkentek, az 1960-as, 1970-es és 1980-as években viszont egész Afrikában összeomlás zajlott. Ázsiában eközben folyamatosan zsugorodtak az élőhelyek, miközben a népesség robbanásszerűen emelkedett, ami szintén egyedszám-csökkenéshez vezetett. Úgy vélem, hogy az elmúlt 20-25 évben azért az emberek felismerték, hogy az elefántok alapvetően fontosak az ökoszisztémák számára. Afrikában például az esőerdők nem fejlődnek nélkülük, szükség van arra, hogy szétszórják a magokat, mozgassák a tápanyagokat, valamint új élőhelyeket tegyenek hozzáférhetővé más fajok számára. Az elefántok csapásokat alakítanak ki, amelyeken aztán a többi állat közlekedhet, vagyis nélkülük az erdő sűrűbbé válik, a biológiai sokféleség pedig mérséklődik. Azt látom, hogy az elefántokkal kapcsolatos tudatosság nemcsak Afrikában, hanem globálisan is javult, az afrikai kormányok pedig minden korábbinál komolyabban veszik a védelmüket.
Mégis sok még a kihívás.
Igen, az állatok és emberek közötti konfliktusok továbbra is komoly veszélyt jelentenek mindkét félre, sokakra napi szinten hatással vannak az elefántok. Több olyan emberrel találkoztam, akik nem tudnak éjszaka aludni az elefántok miatt, így gyakorlatilag egész életükben alváshiányosak, ami még egy sérülésnél is rosszabb lehet. Van tehát, aki számára az elefánthelyzet egyre rosszabb, és ez aggodalomra ad okot, a kenyai kormány jelenleg is vizsgálja, hogy miként lehetne orvosolni a problémát. A helyzet hátterében az áll, hogy az afrikai országok igyekeznek felzárkózni a Nyugathoz, ami arra ösztönzi őket, hogy kihasználják a területüket, még több növényt termesszenek, erősítsék a bányászatot, produktívan használják a földjeiket, kikanyarítva azokat a természetből. Ezzel elveszik az élőhelyet az állatoktól, különösen azoktól, amelyek nagy távolságokon mozognak. Az elefántok egy év alatt néha több ezer kilométert tesznek meg, ám egy kerítés elegendő ahhoz, hogy gátolja vándorlásukat. Ilyenkor az állat és az ember egymás ellensége lesz. A probléma egyre súlyosabb: noha a populációk elkezdtek gyógyulni, az emberekkel való nézeteltérések miatt nő az üldöztetésük, a zaj, a sérülések következtében pedig az elefántok haragossá és veszélyessé válnak. Az elefántborjúk már csak azt tudják, hogy az ember fenyegető, még akkor is, ha életükben nem sebesítették meg őket, felnőttként pedig végül agresszívak lesznek. Hiába a természetvédelem, úgy hiszem, hogy az elefántok helyzete továbbra is kritikus, mindenhol veszélyben vannak. Remélem, hogy a sorozatunk növelni fogja a globális tudatosságot, és segít a megértés, az együttérzés felkeltésében, a megoldás megtalálásában.
