Az MTI minapi híre úgy fogalmaz, mint egy politikai hírben a külföldi diplomaták esetében: csak villámlátogatásra, rövid időre érkezett Londonból Budapestre. Miért fordult meg az élete, miért vált szükségessé a lakhelyváltás?
A feleségem pár éve Angliában kapott munkát. Annak érdekében, hogy az olimpiáig ne változzon, nyugodt maradjon a felkészülésem, addig ő vállalta magára az ingázást, Tokió után én költöztem ki. Vágytam is a környezetváltozásra, másrészt úgy éreztem, hogy a feleségemnek a korábbi évek támogatását viszonozva tartozom annyival, hogy megpróbáljuk ezt a fajta életmódot, és felkészülést.
Milyen időközönként ugrál Anglia és Magyarország között?
Az idei évadban úgy nézett ki, és nagyjából ez a következő szezonra is igaz lesz, a felkészülés elején túlnyomó részt Londonban vagyok, és csak, mint most, egy-egy hétre jövök haza Budapestre. Ahogyan sűrűsödnek a versenyek és közeledik az év eseménye, ami 2023-ban a júliusi milánói világbajnokság, már többet jövök haza, illetve megyünk edzőtáborba.
A 2024-es olimpia évében is ezt a menetrendet tervezi?
Mostani állapot szerint az a terv, hogy addigra hazajövünk és Budapesten fogok felkészülni az olimpiára. Sőt, már a kvalifikációs időszak is sűrűbb, komolyabb időszak elé állít, így már azt is nagyrészt itthon szeretném tölteni.
Ugyanakkor az idei két megnyert világkupa és a világbajnoki cím, csapatban elért Európa-bajnoki arany után nem mondom azt, hogy ezen nagyon változtatni kell, inkább csak finomhangolni. Senkiben sem szeretném azt a képet kialakítani, hogy tök mindegy hol készül az ember, mert nem ez a helyzet. A jelenlegi életem sok kompromisszumot, tervezést, folyamatos mobilitást, vagy legalábbis adaptivitást igényel, hogy alkalmazkodni tudjunk a változó helyzetekhez. Valószínűleg a kivételt jelentem.
Pláne egy olyan sportágban nem szokványos ez a fajta távfelkészülés, amelyben közvetlen a fizikai kapcsolat az edző-tanítvány között, ergo az átlagosnál is jelentősebb az egymásrautaltság. Hogyan lehet ilyen eredményesen edzeni Magyarország és Anglia között ingázva?
Tudtam, nem lesznek motivációs problémáim, hogy a Decsi Andrással közösen megtervezett edzést egyedül is végrehajtsam, ahogy az sem jelent gondot, hogy reggelente időben keljek, lemenjek a konditerembe, és megfelelő minőségben végrehajtsam a kitalált edzést. Az egyetlen megoldhatatlannak tűnő problémát valóban az iskolázás hiánya okozta. Edzőmmel azt a megoldást választottuk, hogy amikor itthon vagyok, minden nap, és időben többet, intenzívebben, koncentráltabban iskolázunk. 32 évesen ezt most meg tudtam oldani úgy, hogy egy jó szezont fussak vele.
Mit gondol, 22évesen, egyszeres, vagy 26 évesen, kétszeres olimpiai bajnokként is ment volna?
22 évesen biztosan nem. 26 évesen elképzelhető, de valószínűleg nem ennyire hatékonyan. A felnőtt élsportban eltöltött 15-16 év haszna köszönt most vissza. A versenyzői korral együtt gyarapodik a tudás, a tapasztalat. Például Londonban, amikor lemegyek egy konditerembe, nincs velem az erőnléti edzőm. A programot persze elküldi nekem, viszont ma már tudom, melyik gyakorlat milyen izomcsoportra hat, és centire pontosan hajtom végre mindegyiket. 22 évesen még ott kellett álljon mellettem, és folyton javítania kellett a tartásomat, a mozdulataimat. Az évek alatt a tapasztalattal nőtt az önismeretem, tudom mit üzen a testem. Mikor kell azt mondanom, hogy na, ezt a délutáni edzést kihagyom, vagy lazábbra veszem, vagy mást csinálok helyette. Ezt fiatalon bizonyosan nem éreztem volna.
A Vasas-családban évtizedek óta olyan kardműhely működik, ahonnan sorjáznak az „öregek” bajuszát húzogató tehetségek, mint most éppen a 21 éves, junior vb-bronzérmes Rabb Krisztián. Ezzel ellentétben Angliában nincs tradíciója a kardvívásnak. Mennyiben okoz nehézséget az, hogy az edzőpartnerek minősége gyengébb?
Vannak olyan képzett vívóik, akik folyamatosan ott vannak a nemzetközi versenyek középmezőnyében. Egy-két fiatalban benne van a potenciál, kérdés az, hogy az angol közegből meg tudják-e ugrani a nemzetközi szintet, lesznek-e közöttük Szatmári Andrisok.
Asszózás terén nem jelent hiányt, hogy néha pofont kapjon, vagy legalább meg kelljen feszülnie edzésen egy-egy győzelemért?
Szó mi szó, tényleg gyakoriak az olyan edzések, amikor senki sem ver meg. Ám az angol kardozók edzőpartnernek megfelelőek, tudom rajtuk gyakorolni azt, amit szeretnék. Ha egy angol vívótól kapok egy védés-visszavágást, azon ugyanúgy felhúzom magam, mint ha Szatmári Andris vert volna meg az edzésen. Az elmúlt év edzésein picit eltolódtak ezek a hangsúlyok, máshol vannak a határok. Maximálisan magamra figyelek.
Előfordult, hogy megvertem az ellenfelemet 5 0-ra, és miközben jöttem le a pástról, ostoroztam magam, mert éreztem, hogy 5-0 ide vagy oda, borzalmasan vívtam. Vagyok már annyira reflexív, hogy tudjam, mikor jó a vívás, egy-egy akció végrehajtása, mikor nem. Nekem nem az a legpozitívabb visszajelzés, hogy ok, én adtam a tust, ennél picit mélyebbre nézek.
Szilágyi Áron legnagyobb erényeként pont azt említik a szakemberek, hogy a régi magyar kardvívókra jellemző technikai virtuozitás birtokosa, amit ráadásul a legélesebb versenyhelyzetekben is tud alkalmazni. Milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy utóbbira képessé váljon a sportoló?
Ez nálam egyrészt alapvető készség. Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem versenyezni, és jó hatással volt rám a téthelyzet, motivált és mobilizált.
Csak a vívás, vagy a Fazekas gimnáziumban a matekdolgozatok, versenyek is ilyen hatást váltottak ki?
Utóbbi is. Az is koncentráció kérdése, mert aki nem képes kellően fókuszálni, az nem tud hosszú távon matekpéldákat megoldani. Anno gyerekként nem számoltam el úgy a példákat, mint sokan. Már akkor is jól tudtam összpontosítani, és koncentrálni a gondolataimat. Mindehhez hozzáadódik, hogy tizenegy éve dolgozom sportpszichológussal. Az élsportban fontos az önismeret, hogy az ember felismerje azt, mik a saját maga által felállított gátak, és azokat hogyan kell legyőzni, ehhez kaptam olyan technikákat a kezembe, ami segített.
Például?
Rio előtt azt kérte tőlem a velem dolgozó, egyébként pszichiáter dr. Kárpáti Róbert, vegyem majd fel azt, ahogy zászlóvivőként bevonulunk a Maracana Stadionba. Ezt a videót, illetve a londoni döntőmet nézzem meg a verseny reggelén, mert ez olyan pozitív sokk lesz, ami elképesztő energiákat szabadít majd fel bennem. Bejött. Vagy: a tokiói olimpia előtt a sportpszichológusom, Faludi Viktória azt javasolta, írjak fel öt kifejezést az öt asszóra, amit le akarok vívni – mert ugye az olimpiai győzelemhez öt ellenfelet kell legyőzni –, és azokat mantrázzam magamban. A csillagok teljes együttállása kell ahhoz, hogy az ember olimpiát tudjon nyerni.
Ez a fajta koncentráltság, fókusz eredményezi azt, hogy – a sportági zuhanyhíradó szerint – versenyeken teljesen bezárkózik, megközelíthetetlenné válik, gyakran nem tolerálja más vívók közeledését?
Azt biztos, hogy én magam nem így élem ezt meg. Valóban keveset trécselek, előfordul, hogy éppen nem keresem az ellenfelek társaságát, de ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy bevonulok a sarokba, és szemellenzősen csak az asszómra koncentrálok. Nyilván az asszó előtti 10-15 percben meg van a rituálém, de amikor van egy-két órás szünet, akkor beszélgetek másokkal, elmegyek a büfébe, iszom egy kávét, kimegyek a napra, stb.
Beavat a rituálékba?
Hogy az asszó előtt mit csinálok? Nincsen benne semmi extra, amit meg tudnék osztani. Inkább csak lelki felkészülésről van szó. Elképzelem az ellenfelet, elképzelem az előttem álló asszót. És igen, ehhez már egyedüllét szükséges.
Kell legyen 10-15 percem, amikor már nem szól hozzám senki, még az edzőm se. Nem figyelek senki másra, elvonulok a kis saját képzeletvilágomba és megpróbálom képekben is megjeleníteni az előttem álló asszó lehetséges helyzeteit.
Az egyik legkeményebb ellenfele, a grúz Sandro Bazadze nemrég egy hazájában megjelent cikk szerint nem éppen pozitív jelzővel illette. Lehet, hogy pont ezt a 10-15 perces koncentrációt, megközelíthetetlenséget értette félre?
Nem bántva a sajtót, de Sandro valamit mondott a grúz vívószövetség munkatársának, abból ők írtak egy cikket a honlapjukra, amit itthon valaki valahogy lefordította angolra, majd magyarra, és ezt átvette a magyar sportsajtó. Jóban vagyok Sandróval, annak ellenére, hogy az egyik legkeményebb ellenfelem. Minden kardozó úgy ismeri, hogy a páston egy végtelenül kellemetlen figura, de az életben mosolygós, barátkozós, vidám, jó fej valaki. Mindig mosolyogva jön oda hozzám is, köszön, beszélgetünk, semmilyen ellentét, rossz viszony nincsen közöttünk. Nem szeretném egy-egy népmesei úton keletkező cikk miatt megítélni.
Bazadzéval az olimpián és a világbajnokságon is találkozott a döntőig vezető úton. A világversenyek előtt fel lehet készülni speciálisan a 6-10 legnehezebbnek vélt ellenfelére, és lehet egyenként kifejezetten rájuk szabni a taktikát?
Azokra a versenyzőkre tudok leginkább felkészülni így, akikkel minél többet vívtam abban a szezonban.
És akivel nem vív, azt videó alapján elemzik?
A videózás nagyjából tizenöt éve van jelen a vívásban, és mindenki nagyon lelkesen analizál annak segítségével. Most már a Youtube-on is fönt van szinte az összes asszó a világkupákról, a vb-kről. Ezt lehet, és kell is használni, bár elég időigényes dolog.
Ebből a szempontból nagyon szerencsés voltam idén, mert a világbajnokságon a két, papíron legnehezebb, vagy legelőrébb jegyzett ellenfelemmel, Szatmári Andrissal és Bazadzéval év közben többször is vívtam. A francia Maxime Pianfettiből, akivel döntőben találkoztam, meg nem tudtam személyes tapasztalatból merítkezni, mert soha életünkben nem vívtunk korábban egyéni aszót.
Amikor ilyen „szűz” ellenféllel áll szemben, mihez nyúl?
Ilyenkor megpróbálok abból meríteni, hogy amúgy már láttam vívni, láttam róla videókat, a vb-n speciel az elődöntőt is megnéztem a pást mellől, hiszen pont az enyém előtt zajlott. Ezekből áll össze az alapstratégiám. Az ilyen ritka esetekben eleinte a saját magam akciókészletére építek, és ha nem megy, menet közben megpróbálom az ellenfél aznapi gyengeségeit kiismerni, kihasználni. A vb-döntőben pont ez történt, Pianfetti elhúzott talán 5-2-re, 6-3-ra, és azt éreztem, váltanom kell, mert nem elég a saját akciókészletem, meg kell éreznem azt, hogy kifejezetten ott, abban a pillanatban ellene mit kell csinálni. Össze is jött.
Szilágyi Áronnal a kardcsapat is szárnyalt, Eb-aranyat, vb-ezüstöt nyert idén. Amíg a csapat jól hozza az eredményeket, maximum „elővágás” a kérdés: Decsi Tamás 40, Gémesi Csanád 36 éves, kihúzza ez a négyes a 2024-es olimpia végéig?
Engem optimizmusra sarkall a megnyert Európa-bajnoki cím és a világbajnoki ezüstérem. Úgy érzem, Tomi és Csanád is megfelelően motiváltak ahhoz, hogy Párizsig is eljussanak, hogyha a testük, szervezetük is ezt engedi. Bár nem tisztem a nevükben nyilatkozni, de tán kimondhatom: cél, hogy a párizsi olimpiáig együtt maradjunk. Ettől még nem szeretném elfedni az elkerülhetetlent, az idő múlását, ezért nem is zárnám ki azt, hogy jön egy fiatal, aki egyszer csak ránk veri az ajtót, és helyet követel magának a kvartettben. A puding próbája az evés. Jövőre Milánóban, a világbajnokságon ugyanígy le tudjuk majd a mérni, hogy még mindig működik-e a csapat.
Pont erre próbáltam finoman célozni: tény, a páston eltöltött idő hosszával gyarapszik a rutin, de az is, hogy bizonyos kor után csökken a gyorsaság, a reakciósebesség, a dinamika. Egy olyan sportágban, mint a kardvívás, a technikai tudással és a rutinnal rengeteg dolgot lehet ellensúlyozni, de a másik három az elengedhetetlen alap. Nem túl öreg a válogatott, nem lenne érdemes kipróbálni egy-egy fiatalt?
Az olaszok úgy vertek meg minket a tokiói elődöntőben, hogy a második, harmadik asszóra lecserélték Luigi Samelét, és behozták a már majdnem 43 éves Aldo Montanót, aki mind a két asszóját elképesztően extra vívással megnyerte. Nem gondolom, hogy ebben a kérdésben általános igazságra lehet lelni. Csanád a maga 36 életévével az egyik legstabilabb, sokszor a legkomolyabb pluszokat hozó csapatemberünk.
Csapatban Dél-Korea a mumus, évek óta legstabilabb akadály a magyar férfi kardválogatott számára a világbajnokságon, és feltételezhetően az olimpián is az egyik legkeményebb ellenfél lesz. Mi kell ahhoz, hogy le tudják végre győzni?
Pontosan tudjuk, hogy mi: mind a hármunknak, akit a kapitány pástra küld, extrát, a saját tudása legjavát kell hoznia ellenük. Ez nem jött össze egyik világbajnoki döntőben sem eddig. A budapesti vb-n én nem tudtam magamból kihozni azt a pluszt, ami elengedhetetlen lett volna a győzelemhez, máskor mások. Korea ellen nemhogy gyenge láncszem, de egy kevésbé sziporkázó ember, egyetlen gyenge asszó sem fér bele.
Pont ezért különösen pikáns helyzet, előfordulhat ugyanis, hogy a szakágvezetőnek, Decsi Andrásnak pont a saját öccse, Decsi Tamás sorsáról kell döntenie, aki bár évek óta becsülettel húzza a szekeret, az idei két csapatsikerből egyetlen vb-asszóval vette ki a részét, azon is 4 tusos vereséget szenvedett.
Amikor Andrist kijelölték keretedzőnek, mindenki tisztában volt ezzel a helyzettel. Nem árult senki zsákbamacskát.
Andrásról azért nem beszélek, mert még fiatal, nála nem igazán kérdés a kor, ahogy az sem, folytatja-e, motivált-e. Mert az, hiszen nem úgy sikerült számára az olimpia, ahogy szerette volna, ezért elképesztően éhes arra, hogy Párizsban megmutassa mennyire jó vívó. Összességében nagyon vágyom arra, hogy megszorongassanak minket a fiatalok. Nem csak Tomit, Csanádot, engem is.
Azért is feszegetem ezt a kérdést, mert a legfiatalabb csapattagként említett Szatmári András is 31 éves lesz már az olimpián. Márpedig a sporttapasztalat azt mutatja, hogy minden olyan nagy generáció, amelyik bő évtizeden át úgy dominálja a saját sportágát, mint ahogy a kvartettjük a magyar kardvívást, az óriási űrt hagy maga után, lásd a magyar férfi vízilabdát.
Ez egy nagyon érdekes felvetés, bár legkevésbé sem hiszem azt, hogy a fiatalok fejlődésének gátja az lenne, hogy mi vagyunk. Ha lesz űr – mert nem biztos, hogy lesz –, akkor nem amiatt lesz, mert Tomi és Csanád még mindig vív, a válogatottunk pedig velük a eredményes. Ezért sem feltétlenül vetődik fel, hogy próbálkozzunk, cserélgessünk, jöjjön, szerezzen rutint egy-egy fiatal. Lehet, hogy hozzá tudna tenni, lehet, hogy tudna nagyokat vívni. De azt egyelőre nem látom bizonyítva, hogy a koreaiakat majd egy fiatallal tudjuk megverni.
Avagy senki sem tiltja meg a fiataloknak, hogy letépjék a plasztront az öregebbről, hogy rendszeresen megverjék Szatmárit, Szilágyit, Decsit, Gémesit, és annyi világkupa pontot gyűjtsenek, hogy kihagyhatatlanok legyenek a csapatból. Van ilyen jelentkező?
Az valóban érdekes, hogy ha jobban belegondolok, a Vasas vívószakosztályában nálam csak legalább tíz évvel fiatalabbakkal szoktam edzeni. A korábban már említett Rabb Krisztián is 21 éves, tizenegy évvel fiatalabb nálam. A sportban a sikeres és kevésbé sikeres korszakok között természetes a hullámzás. A kardvívásban sem az az alap, hogy nekünk világbajnokaink és olimpiai bajnokaink vannak. Hihetjük ezt, a tradíciókra hivatkozva, mert a ’30-as és ’60-as közötti éveket ez jellemezte még, de a világ vívósportja ma már nem olyan. Szerintem a mostani állapot extra.
Furcsa ezt egy olyan kardozó szájából hallani, aki éppen tavaly írt történelmet azzal, hogy az egész férfi vívás históriájában egyedülálló módon három egymás utáni olimpián nyert egyéni aranyat. Ez nem inkább épp azt mutatja, hogy évek óta fényesen csillog a magyar kard?
Végképp nem szeretnék az a sportoló lenni, aki ha abbahagyja, azt mondja, bezzeg az én időmben, minden jobb volt, meg bezzeg az én időmben, mi mennyivel eredményesebben, meg jobban vívtunk. Kemény ez a nemzetközi mezőny, egyre szélesebb, sűrűbb, ezt mindenki látja. Nehéz odakerülni.
