Az őrültek kezdik átvenni a hatalmat, hangzott el Mike Pompeo volt amerikai külügyminiszter szájából nem sokkal azután, hogy a demokrata párti Joe Biden megnyerte a 2020-as elnökválasztást. Kijelentése azonban nem Donald Trump utódjának, illetve stábjának és politikai közegének szólt.
A leváltott elnök finoman szólva is nehezen viselte a vereséget, megalapozatlan állításokkal – miszerint a demokraták elcsalták a választást – állt elő. Ebben csak erősítették őt a Pompeo által őrültnek nevezett támogatói: ügyvédje, Rudy Giuliani, a bizarr összeesküvés-elméleteket terjesztő Sidney Powell, és a párnagyártásból meggazdagodott üzletember, Mike Lindell.
Pompeo annak a triónak volt a tagja, amely John Bolton, Trump volt nemzetbiztonsági főtanácsadója szerint a leginkább próbálta kordában tartani Trumpot 2017-es beiktatása után. Bolton – aki 2019 szeptemberében mondott fel – és Pompeo mellett John F. Kelly kabinetfőnök – ő 2019 januárjában távozott – tartozott még a hármashoz.
A külügyminiszter volt tehát az egyetlen, aki végig tudta csinálni a ciklust annak ellenére, hogy több forrás szerint sem volt elégedett azzal, ami a Fehér Házban zajlik. A Trump körül korábban is tapasztalható őrület tavaly novembertől jóval nagyobb fordulatszámra kapcsolt, amikor „a bohócok” – Mike Pompeo használta ezt a kifejezést is – Giuliani vezetésével teljesen rápörögtek az elcsalt választás témájára, amelyet azóta sem tudtak tényekkel bizonyítani.
Pompeo felismerte ennek veszélyét, és emiatt minden reggel telefonon egyeztetett Mark Milleyvel, az Egyesült Államok vezérkari főnökével, és Mark Meadows-zal, a Fehér Ház akkori kabinetfőnökével:
A telefonhívások célja a stabilitás megőrzése volt az instabilitás veszélyének fényében, és hogy elkerüljék a kellemetlen vagy provokatív fejleményeket.
Magyarul: Trump stábja attól félt, hogy az elnök és csatlósai be nem látható károkat fognak okozni. Ezek az információk Bob Woodward új könyvéből derülnek ki, mint ahogy az is, hogy a veszély még az elnök leváltásával sem múlt el.
A félelemtől a veszélyig
Woodward, aki Carl Bernsteinnel közösen írt cikkeivel kirobbantotta a Watergate-botrányt, amely Richard Nixon lemondásához vezetett, 2018-ban adta ki a Trumpról szóló trilógiája első részét Félelem címmel, amelyben arról írt, hogy közvetlen beosztottjai idiótának nevezték az elnököt és azt állították, hogy egy ötödikes gyerek értelmi szintjén áll. Ezt követte a Bosszú 2020-ban, amelynek egyik legfelkavaróbb állítása az volt, hogy Trump nem mondott igazat arról, mekkora veszélyt jelent a koronavírus. Woodwarddal ugyanis már 2020. február elején közölte Trump, hogy a Covid „sokkal halálosabb, mint az influenza”, miközben a nyilvánosság előtt ennek pontosan az ellenkezőjét ismételgette. Egy másik beszélgetés során pedig egy szigorúan titkos nukleáris fegyverrendszer létezését kotyogta ki az újságírónak.
Az Amerikában szeptember 21-én megjelent harmadik kötet, amely a Veszély (Peril) címet kapta és amelyet Robert Costával közösen írt, némileg szakított az előző könyvek történetvezetésével és kisebb hangsúlyt helyezett Trumpra. Egyrészt előtérbe kerültek olyanok, akikről eddig kevesebb szó esett, másrészt Trump utolsó, a Fehér Házban töltött évét párhuzamba állították azzal, ahogy Joe Biden felkészült a demokrata előválasztásra, az elnökválasztásra, végül pedig az elnökségre.
Mark Milley a magyar olvasók számára kevésbé ismert, pedig ő tölti be az egyik legfőbb posztot az Egyesült Államokban: ő a katonaságot, a haditengerészetet, a tengerészgyalogságot, a légierőt, az űrhaderőt és a parti őrséget magában foglaló vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke (röviden a vezérkari főnök). Ő az USA legmagasabb rangú katonája, ezzel együtt az elnök, a védelmi minisztérium és a Nemzetbiztonsági Bizottság legfőbb tanácsadója. És bár az amerikai elnök dönt egy-egy katonai beavatkozásról, a vezérkari főnök az, aki erre a legnagyobb befolyással van.
A derék katona
A Veszélyben hangsúlyos szerepet kapó Milleyt 2019-ben nevezték ki vezérkari főnöknek, és a szerzők leírása alapján a kezdetektől fogva azt tekintette legfőbb feladatának, hogy az USA alkotmányát megvédje, még akkor is, ha emiatt szembekerül magával az elnökkel. Milley a könyvben a hazáját szolgáló jó katona, aki igyekszik úgy teljesíteni a vezérkari főnökséggel együtt járó feladatokat, hogy közben hű maradjon az amerikai elnökhöz, miközben ez nem mindig jelenti ugyanazt. Főleg a Trump-elnökség utolsó hónapjaiban volt ez nehezen megvalósítható feladat, amellyel kapcsolatban ezt írta Woodward és Costa:
Milley biztos volt benne, hogy Trump mentális állapota a választást követően rohamosan romlani kezdett, és már nem csinált mást, mint kiabált a tisztviselőkkel, és a választási konteókkal teli alternatív valóságát alakítgatta.
A legnagyobb baj azonban az volt, hogy ezeket a zavaros teóriákat nem sikerült szűk keretek között tartani, amelynek a vége a Capitolium 2021. január 6-i ostroma lett. Mint ismeretes, a Trump és szövetségesei által feltüzelt tömeg megtámadta az amerikai törvényhozás épületét, éppen akkor, amikor az elektori szavazatokat számolták össze, hogy azután kihirdessék az elnökválasztás győztesét. Ez Mike Pence alelnök feladata volt, akit Trump már hetek óta próbált rávenni arra, hogy ne hirdesse ki győztesként Bident, miközben Pence-nek a törvény nem ad lehetőséget arra, hogy ezt tegye. Ezt az alelnök többször is elmagyarázta Trumpnak, aki ezen megsértődött, és kijelentéseivel elérte azt, hogy a Capitoliumot megtámadó republikánus szavazó tömeg a republikánus alelnök felakasztását követelje.
A halálos áldozatokkal is járó incidens végül nem akadályozta meg Pence-t abban, hogy végrehajtsa az alkotmányban rögzített kötelességét, a Capitoliumban történtek azonban megrázták Amerikát, és a világot. Milley például egy telefonbeszélgetésben győzködte kínai kollégáját arról, hogy az Egyesült Államok 100 százalékban stabil, és azt állította, hogy a január 6-i lázadás csak egy zökkenő volt a demokráciában. A vezérkari főnök azonban a könyv szerint ennél azért borúlátóbb volt:
Valójában Milley úgy vélte, hogy január 6-a előre megtervezett, összehangolt támadás volt az amerikai demokrácia ellen, amelynek célja az amerikai kormány megdöntése volt azért, hogy megakadályozzák a Joe Biden által törvényesen megnyert választás alkotmány által előírt hitelesítését.
A vezérkari főnök ráadásául önhibáján kívül politikai szerephez is jutott, amikor váratlanul Trumphoz hívták, aki elhatározta, hogy a Fehér Ház előtt tüntető tömeg szeme láttára átvonul a szomszédos templomba, hogy ezzel demonstrálja, nem fél tőlük. Costa és Woodward azt írja, Milley és Mark Esper védelmi miniszter csak akkor tudták meg, hogy ők is a gyalogos kíséret tagjai lesznek, amikor már ott voltak az Ovális Irodában. A vezérkari főnök nem számított arra, hogy aznap Trumppal fog találkozni, ezért díszegyenruha helyett a lazább viseletnek számító terepmintás öltözék volt rajta, amely viszont a fegyveres nemzeti gárda által biztosított tüntetésen úgy hatott, mintha katonai bevetésen lenne. Trump hajlandó lett volna akár a katonaságot is bevetni a tüntetők ellen, a könyvben az olvasó lelkiismereteként is kezelhető Milley azonban teljes mértékben ellenezte ezt, és még a lemondást is fontolgatta amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozták. Végül maradt a helyén és – immár egy új elnökkel – jelenleg is ő az USA vezérkari főnöke.
A Jó és a Rossz harca
Trumpról sokan sokféleképpen megírták, hogy mennyire kiszámíthatatlan, így alapvetően nincs baj azzal, ha egy, a Trump-korszakról szóló könyvben a háttéremberek vagy más fontos szereplők is szóhoz jutnak. A könyvhöz több mint 200 interjút lebonyolító Woodward és Costa például jelentős szerepet szánt Joe Bidennek is. Ez utóbbi azonban a könyv egyik gyenge pontja.
Felidézik, hogy kétszer már próbálkozott megszerezni az elnökjelöltséget – sikertelenül; hogy hogyan lett Obama alelnöke; hogy milyen családi tragédiákkal kellett szembenéznie; hogy milyen fontos számára az, hogy ne csak a saját pártjának tagjaival, hanem a republikánusokkal is jó viszonyt alakítson ki; hogy eközben megmaradt egyszerű Joe-nak, aki imád telefonálni és éjjel szívesen rájár a hűtőre, hogy csokis jégkrémet nassoljon.
Ezzel alapvetően semmi baj nincs, a könyv azonban annyira erős kontrasztot állít fel Trump és őrült követői, illetve Biden és barátai között, hogy a kötet helyenként inkább tűnik a Jó és a Rossz, a Fény és a Sötétség között zajló háború leirataként, amely a tényirodalmat kicsit propagandaízűvé és szájbarágóssá teszi. Kétségtelen, hogy Trump négy éve után felüdülés egy olyan amerikai elnök, aki a fertőtlenítő belső használata helyett a tudományt propagálja, mégis talán valahogy simábban is össze lehetett volna fésülni ezt a két oldalt, főleg egy olyan rutinos szerzőnek, mint Woodward.
A könyv azért nem zárul teljes mértékben happy enddel és nem is ér véget Biden beiktatásánál. Jóllehet Trump januárban kiköltözött a Fehér Házból, áttette a székhelyét Floridába és még a közösségi médiából is kitiltották, nem ül tétlenül. Ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy naphosszat golfozik, hanem azt is, hogy a visszatérését fontolgatja, és nem vetette el annak lehetőségét, hogy megpróbálkozzon a 2024-es elnökválasztással. Sok republikánus szerint Trump a párt lelke és újra képes lenne arra, hogy megválasszák elnöknek, csak meg kell találnia a megfelelő kampánymódszereket.
A szerzők a könyv zárszavában felidézik, amikor 2016 tavaszán, még azelőtt, hogy Trumpot jelölte volna a Republikánus Párt, az üzletember és valóság show szereplő úgy jellemezte magát, hogy az ő igazi ereje, hogy kihozza az emberekből a bosszút. „Nem tudom, hogy ez áldás vagy átok, de ez van” – tette hozzá.
