Ha az ember élettől nyüzsgő természeti környezetre gondol, szinte biztosan erdőbe, csörgedező kis patak mellé képzeli magát, míg a gyep szó hallatán legtöbbünknek rövidre nyírt, teljesen homogén „fű” jut eszébe. Márpedig a valóság ennek mondhatni az ellentéte: hazánkban a természetes gyepek, mint ökológiai egységek a világon egyedülállóan gazdag közösségnek adnak otthont.
ELKH Ökológiai Kutatóközpont ÖBI Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk.
Miért világszinten egyedülálló, értékes élőhelyek a Kárpát-medence gyepei, és miben egyedibbek még a trópusi esőerdőknél is? Dr. Valkó Orsolyával, azEgymillió hektár Magyarországon
Ökológiai szempontból felejtsük el a golfpályák élére állított egyenzöldjét, a természetes gyepek változatos fajösszetételű és struktúrájú közösségek. A fűfélék nagyon fontos alkotóelemként vannak benne jelen, de megtalálhatók sások, kétszikűek, félcserjék: olyan nyílt élőhelyekről van szó, ahol a lágyszárúak alkotják a túlnyomó többséget, fásszárú növény csak elvétve jelenik meg.
Magyarország szinte minden területén megtalálhatók, összesen egymillió hektáron borítják hazánkat a hegységektől az Alföldig rendkívüli változatossággal, a hegyvidéki sziklagyepektől az ártéri, szikes, homoki, mocsári gyepekig
– sorolja a 24.hu-nak Valkó Orsolya, és hozzáteszi: a faluszéli, patak menti kis kaszálók sokszor a legértékesebb darabokat képviselik. Ebből pedig már sejthető az emberi tevékenység szerepe, de ne szaladjunk előre.
A legendás sztyeppe
Széldöntések vagy tüzek természetes módon időről időre megbontják az erdők, cserjések zártságát, és lehetőséget teremtenek a lágyszárú növények számára – ezek a „foltok” idővel általában bezárulnak, de az újabb és újabb területeken megjelenő rétek így is állandó elemei a hegyvidéki tájainknak is. A magyar Alföldön ugyanakkor más a helyzet. A Hortobágy, a Kiskunság, a Körös-Maros köze Európa szintjén egyedülálló: a kontinentális klíma és a talaj sokszor magas sótartalma nem kedvez a fásszárú vegetáció kialakulásának, ám a gyepeknek annál inkább.
Ez a »legendás« kelet-európai sztyeppe legnyugatibb széle, a szikes és homoki gyepek uralta tájkép azt az érzést kelti, mintha Kazahsztánban járnánk.
Ez a környezet volt az, ami évezredeken keresztül megállásra, letelepedésre csábította a nagyállattartó, sztyeppei nomád népeket már jóval a magyarok bejövetele előtt is.
Világrekord a Kárpátokban
Első ránézésre a gyepek talán egyszerűbb és kevéssé izgalmas élőhelyeknek tűnnek, emiatt a legtöbb kiránduló szívesebben választja az erdei túrákat. Pedig ha valaki veszi a fáradságot, és megáll vagy leül egy kis időre, hihetetlen pezsgésre lehet figyelmes, amint léptei zaja elült. Rendkívül gazdag az ízeltlábúak közössége, bogarak, szöcskék, sáskák mellett a gyepek jelentik a beporzó rovarok legfontosabb élőhelyét, ma már sajnos úgy is mondhatjuk, utolsó mentsvárait.
A talajlakók ugyan nem kerülnek avatatlan szem látókörébe, de higgyük el az ökológusnak, hogy örömteli fajgazdagságot mutatnak ebben a környezetben. Számos kisemlős él itt, egerektől, vakondoktól az ürgékig és a fokozottan védett földikutyákig, gyíkok, siklók tucatnyi faja, és olyan ritka madarak költenek, táplálkoznak a gyepeken, mint például a túzok, ugartyúk vagy a széki lile.
Ha pedig a növényzetet tekintjük, világbajnokra találunk. Nagyobb területre, egy hektárra vonatkoztatva a trópusi esőerdők Földünk leggazdagabb élőhelyei, de kicsiben a rétek lepipálják a dzsungelt:
A Kolozsvár melletti gyepterületeken eddig 106 különböző növényfaj volt a legtöbb, amit tíz négyzetméteren összeszámoltak a kutatók, ez a szám pedig világrekord. Eddig, mert a kutatások folytatásával valószínűleg még nagyobb gazdagságot sikerül dokumentálni
– emeli ki Valkó Orsolya.
A zavarás élteti
Az ember tájátalakító tevékenysége miatt mára gyakorlatilag nem maradt érintetlen pont a bolygón, kezdetekben a természetvédelem is úgy működött, hogy amit óvni akarunk, azt „bekerítjük” és magára hagyjuk, de legalábbis minimalizáljuk az emberi beavatkozást. A gyepeknél azonban ez sok esetben nem működik. Ha ugyanis a gyepet magára hagyjuk, megindulhat a szerves anyag felhalmozódása: azokon a tájakon, ahol a klíma és a talaj összetétele megengedi, csökken a fajgazdagság, cserjék, majd fák jelennek meg, a lágyszárúak dominanciáját, ha akár évszázados távlatban is, de erdők – szakszerűbben kifejezve – klímazonális fás társulások váltják fel.
A történelem előtti időkben erről jókora bölény- és őstulokcsordák, vadlovak tömegei gondoskodtak, majd fokozatosan birkanyájak, marhagulyák váltották őket, és minden egyes település körül kialakultak kisebb-nagyobb kaszálók. Azt is mondhatjuk, talán a gyepes életközösségek az egyetlenek, amelyek profitáltak az emberi tevékenységből. Egészen az elmúlt évtizedekig.
Újabb és újabb szinteken rombolunk
A klímaváltozással hazánk jelentős területein óriási probléma a szárazodás, ennek első áldozatai a láprétek és a mocsarak, de sajnos a szárazabb élőhelyeket kedvelő fajok sincsenek teljes biztonságban. Eltűntek a nyájak, minimálisra csökkent a kaszált téli takarmányt igénylő állatállomány, az intenzív mezőgazdaság nemcsak jelentős területeket foglal el, de a különböző műtrágyákkal és vegyszerekkel súlyos csapást mér a rétek élővilágára. Az idegenhonos állat- és növényfajok egyre agresszívabb tömeges terjeszkedése pedig csak „hab a tortán”.
Mi a megoldás? Ez állt Valkó Orsolya MTA-nagydoktori értekezésének középpontjában, a szakmai részleteket itt olvashatja. Nagy vonalakban: egyrészt olyan tájszintű természetvédelmi és gyepgazdálkodási stratégiák megvalósítására lenne szükség, ami nemcsak a természetes élőhelyek fennmaradását biztosítja, hanem élelemtermelésünk jövőjét is.
Kisebb léptékekben pedig a gyepek úgynevezett „köztes zavarásáról”, vagyis a növényi biomassza extenzív módon történő eltávolításáról van szó. Ez továbbra is kaszálást, legeltetést, egyes esetekben irányított, felügyelt égetést jelent, de mindenképpen átgondolt, tudományosan is megalapozott stratégia szerint: a túlzott beavatkozás ugyanúgy pusztulást von maga után.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu