Tudomány zöldövezet

Nagy baj lehet, a méhpusztulás csak a jéghegy csúcsa

Gondoljunk a koronavírus-pánik lendületében kiürült élelmiszerboltokra: ez állandósulhat, ha nem állítjuk meg a beporzó rovarok tömeges pusztulását. Nem csak a háziméhekről van szó, hanem például 700 vadon élő rokonukról, lepke-, légy-, szúnyog-, bogár- és egyéb rovarfajok ezreiről, amelyek számtalan vad- és haszonnövény szaporodását biztosítják.
Korábban a témában:

A koronavírus elleni harc mögött jogosan és érthetően elhalványul minden más globális kihívás, amellyel az emberiségnek a XXI. században meg kell küzdenie. De ettől még a klímaváltozás nem áll le, ökológiai rendszerek recsegnek és ropognak, és bár télen a téma természetéből adódóan „jégre került”, de nagyon fontos probléma a beporzó állatok gyors eltűnése. A járványon úrrá leszünk, de félő, hogy a padlóra küldött gazdaságok okán hosszabb távon is margóra kerülnek ezek a kérdések, holott a beporzókon mi magunk, egyénileg is viszonylag sokat segíthetünk.

Képzeljük csak el, hogy ha azok a polcok az élelmiszerüzletekben, amelyek most a koronavírus-járvány során sok helyütt ideiglenesen kiürültek, végleg üresen maradnának. Beporzók nélkül bizony ez történne – rajtunk és a döntéshozókon múlik, hogy így lesz-e.

Az elmúlt években a probléma szerencsére átlépte a média és a közvélemény ingerküszöbét, ismereteink ugyanakkor elég felszínesek: a „méhecskék” aranyosak és hasznosak, ha elpusztulnak nemcsak mézünk nem lesz, de sok növény szaporodása is bajba kerül. A helyzet azért ennél jóval bonyolultabb, és az első rovarok tavaszi ébredésével a probléma ismét aktuális. Melyek azok a beporzók, hogyan dolgoznak, mire mennénk nélkülük? Dr. Kovács-Hostyánszki Anikót, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársát, a beporzás-ökológia szakértőjét kérdeztük.

Specialisták

Kezdjük azzal, hogy a szálkásított definíció szerint beporzónak tekintünk bármely olyan állatot, amely virágokat látogat a maga és/vagy utódai táplálása céljából, és közben virágport juttat egy növényfaj egyik virágáról a másikra, segítve ezzel annak megtermékenyülését, a termés- és magképzést. Itthon elsősorban rovarokról – leginkább méhekről, lepkékről, egyes legyekről, szúnyogokról, összességében több ezer fajról – van szó, de trópusi területeken élnek viráglátogató denevérek és madarak is, a kolibrikat például mindenki ismeri.

Maradjunk Magyarországon, legfontosabb beporzóink a méhek: 700 vadon élő fajuk őshonos, „létszámra” viszont értelemszerűen a nyugati háziméh, más néven mézelő méh állománya a legjelentősebb. Azt is mondhatjuk, mézelőméh-nagyhatalom vagyunk, a több mint egymillió magyar méhcsalád az ország területére vetítve a legek közé tartozik Európában.

Videók a témában:

A méhek rendszertani csoportjába tartozó fajok rendkívüli módon specializálódtak a nektár, a virágpor fogyasztására és begyűjtésére, egyedi eszközeik fajcsoportonként eltérnek, de legfőbb munkaeszközük az egyben kedves megjelenésüket is kölcsönző szőrzet.

Ahány ház, annyi szokás

A háziméhek jól ismert módon a hátsó lábukon gyűjtik a virágport, mintha valami zsebbe pakolnák, valójában a tapadást biztosító szőrökkel határolt foltról van szó. Az úgynevezett művészméhek »haskefével« rendelkeznek, mások lábaik hosszú szőreivel gyűjtenek

– mondja a 24.hu-nak Kovács-Hostyánszki Anikó.

Ha a méheket – nem igazán tudományos kifejezéssel – a beporzás specialistáinak nevezzük, akkor a közkatonák tömegét a lepkék, legyek számos csoportja, illetve az olyan állandó vagy alkalmi viráglátogatók alkotják, mint sok bogárfaj, hangyák, sőt újabb kutatások szerint szúnyogok.

A módszer minden esetben ugyanaz: a testére vagy szájszervére tapadt virágport az állat eljuttatja egy másik virág termőtestére, vagyis megtermékenyíti, beporozza. A lepkéket külön érdemes még kiemelni, az éjszakai életmódot folytató fajok ugyanis kulcsszerepet játszanak néhány, sötétedés után virágot bontó növényfaj szaporodásában.

Összességében nagyon is szerethető társaság, akár színpompás lepkékről, akár a duci, kóvályogva repülő poszméhekről vagy a „magyar kolibrikről”, a szenderekről legyen szó. És rendkívül hasznosak. Ijesztő méreteket öltő pusztulásuk oka pedig az ember, pontosabban részben a nagyüzemi mezőgazdaság. Mielőtt ezt részleteznénk, illetve felvillantanánk a megoldás lehetőségét, nézzük, mit is köszönhetünk a beporzóknak.

A növények 80 százaléka számít rájuk

A növények meggyökeresedett életmódjuk okán értelemszerűen nem tudják egymást felkeresni, nem indulhatnak párkereső útra, a hím- és a női ivarsejtek találkozása így a szél és állatok közvetítésével történik, sokszor persze átfedéssel.

A gyümölcsfák közül például az alma, a barack, a cseresznye termése nagyban a beporzókra van utalva, a dinnye, a tök, a spárga nem is hozna nélkülük termést, a sárgarépa, az uborka is elsősorban rájuk támaszkodik, a repce, a napraforgó, a bab vagy a szója terméshozama körülbelül 40 százalékkal csökkenne nélkülük

– sorolja helyhiány miatt a teljesség igénye nélkül a szakember. Hozzáteszi, hogy akkor még nem is beszéltünk a vadnövények tömegéről a lágyszárú apróságoktól a fákig.

Termesztett haszonnövényeink mintegy egyharmada kizárólag szélbeporzású, a másik kétharmad 60–70 százalékának termés és/vagy magképzéséhez az állatok is bőségesen hozzájárulnak, 15 százaléka pedig teljes egészében ki van nekik szolgáltatva.

Ami pedig a növények összességét illeti: a szárazföldi ökoszisztémákban a zárvatermő virágos növények 80 százaléka profitál kisebb-nagyobb mértékben a beporzókból.

Zöld sivatag és méhlegelők

A pusztulás egyik fő oka a nagy mennyiségben alkalmazott rovarirtó szerek károkozásán is túlnőve az intenzív mezőgazdálkodás. A monokultúrákban, a végeláthatatlan repce- és napraforgótáblákon egyetlen más növény sem él meg, erről gyomirtók gyakori használatával gondoskodunk. Egyetlen faj foglal el őrült méretű területet, ezért nevezhetjük zöld sivatagnak. Virágzás idején 2–3 hétig terülj-terülj asztalkámat biztosítanak, de utána egy falat táplálék sincs.

Kacsafarkú szender. Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László

De még a bőség sem elérhető mindenkinek, sok fajt a testmérete, szájszerve különböző táplálékforrások elérésére teszi alkalmassá. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bizony vannak olyan nektárral táplálkozó rovarok, amelyek például egy virágzó repcemezőn éhen pusztulnának, mert egyszerűen nem férnek hozzá az orruk előtt lévő táplálékhoz.

A megoldás nem ördögtől való, a magyar mezőgazdaság még az ezredforduló előtt nem sokkal is így működött: a termőföldeket vadnövények borította határmezsgyék, táblaszegélyek, gyepek, természetes élőhelyfoltok törték meg.

A lényeg a rajtuk termő növényzet fajgazdagsága, ami tavasztól őszig biztosít a beporzóknak táplálékot. Ezek az úgynevezett méhlegelők a beporzók számára is élőhelyként szolgálnak, bőséget és fajgazdagságot biztosítanak, ami a termesztett növények beporzását is biztosabbá, hatékonyabbá teszi

– emeli ki Kovács-Hostyánszki Anikó.

No, de miért fontos a változatosság? Ha csak a haszonnövények beporzását tekintjük, miért nem elég, ha néhány méhcsaládot kiengedünk a haszonnövényekre megfelelő helyen és időben? Egyelőre viszonylag kevés tudással rendelkezünk az összefüggések hálózatáról, de röviden és tömören azért, mert nem működik.

Fizetnek érte, vagy emberek végzik

Az ökológus szakember és munkatársai almafák és vad beporzók (vadméh fajok, zengőlegyek) kapcsolatát vizsgálva arra jutottak, minél nagyobb a vad beporzók fajgazdagsága, annál jobb lesz a termésátlag. Ennek oka, hogy a különböző fajok másképp viselik az időjárási körülményeket, időben eltér az aktivitásuk, és amint már szó volt róla, testfelépítésük, módszereik is mások. Napraforgón azt is kimutatták, hogy vadméhek jelenlétében a háziméhek is gyorsabban mozognak virágról virágra.

A faji sokszínűség komolyabb összefüggésekben is rendkívül fontos, mert ha bármilyen környezeti krízis időlegesen visszaszorítja egyik-másik faj populációját, van, aki átveszi a helyét, a rendszer maga nem sérül.

A beporzók eltűnése itthon és világszerte is egyre nagyobb probléma, az Egyesült Államok egyes területein a gazdák már fizetnek a méhészeknek, hogy adott időszakokban az ő földjükre vigyék a méhcsaládokat. Kína Szecsuán tartományában pedig már emberek végzik a beporzást: műanyag tégelyekbe gyűjtik a virágport, majd ecsetekkel, tollseprűkkel juttatják át a másik növényre.

Ne jussunk el idáig, magunk is segíthetünk

Magyarországon még nem érezzük a beporzók ilyen hiányát, de nem is kellene idáig eljutnunk, jó lenne rájuk vigyázni. Elsősorban élőhelyeik biztosításával és a vegyszerhasználat visszafogásával

– fogalmaz Kovács-Hostyánszki Anikó.

Jó hír, hogy a baj mélységét az Európai Unió is felismerte, és kezdeményezést indított a beporzók védelmére, de a lakosság is egyre inkább érdeklődik a téma iránt. Az Ökológiai Kutatóközpont Beporzók a kertünkben, avagy a háttérben munkálkodó természet címmel jelentetett meg egy kiadványt. Ebben bemutatják magukat a beporzókat, munkájukat, a rájuk leselkedő veszélyeket és lehetséges megoldásokat.

Emellett pedig a szerzők tanácsokkal látják el azokat a magánembereket, akik kertjük, erkélyeik virágosításakor a beporzók érdekeit is szeretnék szem előtt tartani. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a kulcsszó a különböző virágos növényfajok váltogatásával a tavasztól őszig tartó virágzás biztosítása. Ezen a ponton pedig biztosan találkozik a rovarok és a kerttulajdonos ember érdeke.

Kiemelt kép: Sascha Steinbach/ MTI/EPA

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.