Bár a kritikusok többnyire szeretik eredeti hanggal (is) megnézni a filmeket, és a közönség egy része is ezt igényli, a magyar szinkron jelentőségét és hagyományait senki nem vitatja, és azt sem lehet eltagadni, hogy a többség itthon ma is a szinkronizált verziót fogja választani. Így a forgalmazónak (tévécsatornák, streaming-szolgáltatók, mozifilm-forgalmazók) elemi érdeke a jó szinkron, sőt, sokszor eredeti nyelvű, magyar feliratos kópiát nem is éri meg nekik futtatni, annyira rétegigény a feliratos film, a tévében pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy ne szinkronnal nézzük a műsorokat. Ez olyannyira így van, hogy a feliratban és szinkronban eleve erős HBO GO mellett már a Netflix is egyre több tartalmához igyekszik szinkronos verziót is elérhetővé tenni – a feliratok mennyisége pedig folyamatosan exponenciálisan növekszik. Magyarán szinkronra nem csupán folyamatos, de egyre növekvő igény van – ez azonban nem nagyon köszön vissza abban, ahogy a szinkronszakma helyzete áll. Pár nappal ezelőtt a teljes szakma nevében először Nagy Ervin egy interjúban, majd a Bosszúállók magyar hangjai kiáltvánnyal és belemenős, szokatlanul karcos mondatokkal teli sajtótájékoztatóval üzentek hadat a jelenlegi gyakorlatnak.
A kiáltvány egyrészt hitet tett a magyar szinkron kulturális súlya, hagyományai, fontossága mellett, és az állam védelmét kérte e kulturális érték megőrzése érdekében. Szeretnék, ha a közszolgálati valamint országos terjesztésű kereskedelmi tévécsatornákon a tartalmak minden létező formában elérhetőek lennének, szinkronnal, felirattal, eredeti nyelven és ezek kombinációiban egyaránt, a nézőkre bízva, hogyan szeretnék nézni azokat. A kiáltvány legfontosabb része azonban a szinkronszakmában tapasztalható visszásságok és törvénytelenségek rendezéséről szól: a szinkronban dolgozók – nem csak a színészek, hanem az összes szakember – béreinek és munkafeltételeinek fejlesztéséről, a kapcsolódó szaktudások hivatalos szakmává tételéről, képzéséről és minőségbiztosításáról, az igazságtalan piaci gyakorlat megszüntetéséről, a szerződések törvényessé tételéről.
Hogy miért most? Mert most telt be a pohár. Nagy Ervin úgy fogalmazott, „ez az utolsó utáni perc, több lyuk nincsen a nadrágszíjunkon. Legyen elég ez a harminc év”. A harminc év pedig arra az időszakra utalt, ami óta nem nőtt a szinkronszínészek fizetése. Erről Csondor Kata, a Bosszúállókban Scarlett Johansson, azaz Fekete Özvegy magyar hangját kölcsönző színésznő beszélt. Szokatlan nyíltsággal, konkrét összegekkel elmondta, hogy és ez még egy jó bérnek számít, hisz egy kisebb büdzséjű mozifilmért, mondjuk, egy függetlenfilmért jó, ha tizenöt-húszezer forintot kapnak, ami szinte kevesebb pénz, mint amit elhasznált a munkába menet.
Csondor Katának van viszonyítási alapja: harminc éve, gyerekkora óta szinkronizál. Akkor, 1989-ben az egy és tizenkét tekercs közötti szinkronizálásért kettőezer forint járt, ma kettőezer-ötszáz és háromezer forint közötti összeg. Ez eleve vicckategóriába menően alacsony növekedés, ám lehet még fokozni: a tekercs a felvett szinkron alapegysége, még a digitális hangfelvétel előtti korból örökölt névvel, egy tekercs eredetileg nagyjából húsz másodpercnyi szöveget jelentett, mára azonban ez az időmennyiség akár másfél perc is lehet. Magyarán a bérek nagyjából huszonöt százalékot fejlődtek harminc év alatt, miközben ezért a bérért négy és félszer annyit kell dolgozni. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy a régió további országaihoz képest milyen aránytalanul alacsonyak ezek a bérek, hogy azóta mennyivel kevesebbet ér ugyanaz a pénz – nagyjából az akkori érték egytizedét –, és hogy mindehhez mekkora kiszolgáltatottság társul:
Én most, az utóbbi két évben mellőzve vagyok a szinkronszakmában. Hogy miért, azt nem tudom, csak, ennyi a válasz. Heti két-három munkám van, amikor napi két-három szokott lenni. Én tanítóképző főiskolát is végeztem, és énekes-dalszerző is vagyok, hála istennek, de ha nem állnék több lábon, vagy nem lenne az édesapám, akkor éhen halnék. Úgy, hogy rendelkezésre állok éjjel-nappal, nem tudok előre bejelentkezni egy fodrászhoz, mert ha felhív a gyártásvezető, és azt mondja, hogy ráérek-e két nap múlva kettőtől háromig, akkor azt kell mondanom, hogy igen, mert eleshetek egy sorozatszereptől, ami aztán hónapokig nekem bevételt, „bevételt” jelentene. Ha egy cégnél dolgoztam volna harminc évig, akkor elég komoly végkielégítést kapnék, itt meg egyszerűen annyit mondanak, hogy most nincsen annyira szükségünk rád.
A kialakult helyzet egyrészt szimplán a méltánytalan piaci verseny egy szép példája, de az is tény, hogy maguk az érintettek is ludasak abban, hogy idáig fajult a helyzet. Ezen akar változtatni a mostani kiállás, ami nem magánakció: a Színházi Dolgozók Szakszervezete, a SZÍDOSZ Szinkron Alapszervezete áll a projekt mögött komoly és hosszú távú tervekkel. A kialakult helyzet okairól az alapszervezet vezetője, Rajkai Zoltán elmondta, hogy alapvetően az nem különleges vagy ördögtől való helyzet, hogy a szinkronszakmának is egy szabad piaci versenyben kell helytállnia, ám az, hogy a forgalmazók természetes és érthető igényét a profitmaximalizálásra ennyire válasz nélkül hagyták, hiba volt, aminek jó ideje isszák a levét.
Van egy piaci tápláléklánc, aminek a legalján vagyunk mi, alkotók, és a szinkroniparban dolgozók nem találták a válaszokat arra, hogy a piacgazdaság milyen kihívásokkal szembesíti az előadóművészeket ebben a szektorban. Ennek oka, hogy eddig nem volt érdekérvényesítő képességünk: mindenki egyesével dolgozik, egyesével hívják el az egyes munkákra, nem volt összefogás, ezért gazdasági erőfölényből rákényszerítették ezeket az árakat a dolgozókra. Ebben a táplálékláncban ott vannak fölöttünk a szinkronstúdiók, akiket szintén kényszerítenek, és hogy versenyben maradjanak, egymás alá ígérgetnek, „vállaljuk el még kevesebbért, de legalább van munka” – és közben a munkavállalók költségeit csökkentik.
Ezért a legfontosabb eleme a most induló cselekvéssorozatnak az összefogás, hiszen egyénenként nem tudnak tartós és átfogó eredmény elérni. A mostani rendszer ugyanis nagyjából úgy működik, hogy vannak „sztárhangok”, akik még ki is tudnak alkudni egy-egy korrektebb fizetést, és vannak a többiek, akik sokszor ugyanazt a munkát töredékgázsiért végzi, ami nemcsak méltatlan helyzet, de a szinkronban dolgozók megosztására is kiválóan alkalmas. Nagy Ervin például ilyen sztárhang, de azt ő is egyértelműen felismerte, hogy véget kell vetni annak a hozzáállásnak, hogy „neked kifizetem, a többin meghúzom. És mellettem van a kollégám, és feleannyiért dolgozik, mert átverték. És ezek az emberek belenéznek utána a szemünkbe. Ez kurvára amorális.”
A Nagy Ervin szavaiban tükröződő düh nem egyéni dolog, és teljesen tudatosan áll bele ebbe a szerepbe, ugyanis úgy van vele, hogy a hírnév, ha semmi másra, de arra jó, hogy az emberek és a sajtó odafigyel arra, amit mond, és ez erőt adhat a kevésbé harsány vagy bátor kollégáknak is.
Felgyülemlett harminc év feszültsége, és hogy még mindig elvárják tőlünk, hogy »azért ne csináljunk már szart, gyerekek«. Ha mi úgy szinkronizálnánk, ahogy minket fizetnek, akkor nem tudom, a nézők mit szólnának. (…) Ezért lesz ez más, mint a korábbi, hasonló kezdeményezések. Ez nem egy egyszeri alkalom, nem csak egy hisztit csaptunk, azért fogalmaztam úgy, hogy háború, mert egy nagyon hosszú folyamatnak vagyunk az elején. Most egy olyan lendületet vesz a szakmánk, ami addig fog tartani, ameddig ezt az egészet nem rendeztük. Együtt, összefogva kell rávenni a tárgyalásra a feleket. Lesz tárgyaló delegációja a szakszervezetnek, európai módon, még ha kartellnek is neveznek minket, ez a hosszú távú biztosíték, nem az, ha egyszer-egyszer többet kapunk.
A kartellről szóló kiszólás arra utal, hogy a szinkronszínészek akciójára reagálva az egyik nagy magyar filmforgalmazó, a Forum Hungary úgy fogalmazott az ATV megkeresésére, hogy
egy kartell által kiharcolt jelentős áremelkedés (függetlenül attól, hogy az a színészek javadalmazása, vagy más indok miatt valósul meg), jelentős károkat okozhat ebben az egyensúlyban: csökken a hazánkban bemutatott szinkronos filmek száma, a főként szinkronból élő, nem sztár „hangok” munkát veszítenek, a szinkront kedvelő nézőknek (kb. 90-95%) kisebb választási lehetősége lesz a mozikban, a jegyárak emelkedhetnek.
A szóhasználat a színészek jelentős részénél leverte a biztosítékot, ők ugyanis nem kartell, hanem szakszervezet, Rajkai Zoltán pedig hangsúlyozta azt is, hogy egyensúlyról nemigen lehet beszélni, épp ellenkezőleg, hatalmas elcsúszás van. A felsorolt félelmek sem reálisak, hiszen profit mindig lesz, legfeljebb kevesebb, és ha egy filmet egy forgalmazó nem hoz be, majd behozza más, az pedig inkorrekt, hogy a piaci versenyt a munkavállalók bérein akarják megnyerni. Miller Zoltán azt is hozzátette, hogy ez a hozzáállás azért is visszatetsző, mert a szinkrondolgozók bére ugyan nem nőtt harminc éve, de azt nyugodtan megnézheti mindenki, hogy a mozijegyek ára mennyivel lett magasabb. És miközben a látványos része a jelenségnek az anyagi oldal, messze nem csak erről van szó: itt olyan értékek elismerése és támogatása hiányzik, ami a magyar kultúra része, és amelynek olyan hozzáadott értéke van, ami nélkül gyakorlatilag nem lehetne eladni a terméket.
És ezeknek a sikeréből nem részesül ez a szektor sehogy. Nem kapunk a sikerért semmit. És ez baj. Mert ha sok száz millió forintokért forgalmaznak filmeket, akkor természetes, hogy ez a nagyon sok kompetenciával, különleges képességekkel bíró szakma részesüljön ebből, legalább nyertes-nyertes helyzetben. Nem harácsolni szeretnénk, nem arról van szó, hogy sokkal nagyobb szeletet szeretnénk, mint amekkora járna, hanem egyszerűen csak azt, ami járna
– fogalmazott Rajkai Zoltán. A pást túloldalán a tévék, streaming-szolgáltatók és mozifilm-forgalmazók állnak, akik természetesen a maguk profitját hajtják, ám ennek a profitnak a megtermelésében a szinkrondolgozók tevékeny részt vállaltak. A Szinkron Alapszervezet célja éppen az, hogy üzleti partnerként, egyenrangúan, tárgyalóasztalnál ennek a profitnak az elosztását eldöntsék. Az ATV-nek Kautzky Armand úgy nyilatkozott, hogy a forgalmazók jelenlegi, nagyjából hatvan százaléknyi profitja helyett, ha ötvenöt százalékkal beérnék, azaz ennyivel többet áldoznának a szinkronra, már az is érdemi változást hozna. A hazai forgalmazók felett közben, persze, ott vannak a gyártóstúdiók, főként nagy, nemzetközi, milliárdos vállalkozások, akik felől alighanem szintén vannak elvárások a költségminimalizálásra.
Ugyanakkor a magyar szinkron dolgozóinak helyzetét aligha lehet áttolni a nagy hollywoodi stúdiókra, már csak azért sem, mert aligha tudnak a kialakult helyzetről. Ennek oka a szerződéses viszonyok zavaros helyzete, melyet szintén rendezni kívánnak a Szinkron Alapszervezet tagjai. A legtöbb szinkronban dolgozó ugyanis nem alkalmazott, hanem kényszervállalkozó, ám a szerződéseik törvényessége minimum megkérdőjelezhető. Csondor Kata elmondása szerint nem egyszer kapott olyan szerződést, amire ceruzával volt ráírva az ő bére, és az is teljesen általános, hogy egy tizenöt oldalas szerződésnek csak az utolsó oldalát mutatják meg, ahol alá kell írni, a többit nem. Arról nem beszélve, hogy a nemzetközi produkciók felé megy egy angol nyelvű szerződés is, amit szintén nem láthatnak a szinkronszínészek, így az a gyanú is felmerül, hogy biztosan ugyanaz szerepel-e bennük, mint amit ők tudnak. Ebben van egy sor naivitás is, Rajkai ezt is belátja, ám az is benne van, hogy egyénenként, összefogás és erő nélkül nem tudnak reális eséllyel beleállni egy efféle konfliktusba.
Ez az életünk, szeretjük, hiszünk benne, jól csináljuk, odaadóan – és ezt kihasználják. A másik dolog, hogy azért írjuk alá ezeket a szerződéseket, mert egyedül állunk ott. Amikor nem írom alá, ahogy meg is történt, akkor lecseréltek egy szerepről gond nélkül. És mindenkit megfenyegetnek: akkor nem hívunk, te nem jössz, te le vagy tiltva. De megfenyegetik a rendezőket is, akik szintén alvállalkozók, hogy ha kihívják, mondjuk, a Nagy Ervint, akkor nem kapnak munkát. A táplálékláncban felette álló nem ad munkát a vállalkozónak, fenyegetésből. És mi még hálásak lehetünk, mert van munkánk, színházban, filmen dolgozunk, egyéb munkáink vannak. De sokan élnek csak a szinkronizálásból, az egyéb szakemberekről nem is beszélve, akik csak ebből élnek. Legfőképpen az ő életükről van szó. Minket ki lehet cserélni, ha nem fogunk össze, de az ő életükkel mi lesz? Ezért is kell az összefogás, hogy az egész szakmát rendbe tegyük.
Kiemelt képünkön:A Bosszúállók című film hőseinek magyar hangjai: Takátsy Péter – Hadigép, Mórocz Adrienn – Marvel Kapitány, Baráth István – Pókember, Csőre Gábor – Loki (fényképen), Miller Zoltán – Űrlord, Rajkai Zoltán – Hulk, Széles Tamás – Hangya, Zámbori Soma – Amerika Kapitány (fényképen), Simon Kornél – Dr. Strange, Csondor Kata – Fekete Özvegy, Stohl András – Sólyomszem (fényképen), Nagy Ervin – Thor, Fekete Ernő – Vasember és Kőszegi Ákos – Thanos a Veszélyben a magyar szinkron című, a Katona József Színházban tartott sajtótájékoztatón 2019. június 20-án. Az eseményen Rajkai Zoltán, a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDosz) Szinkron Alapszervezetének elnöke ismertette kiáltványukat, amelyben a szinkron védelme érdekében emelik fel szavukat. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
