A fülszöveg kiemeli: „A terápia nem ciki”. Ezt még mindig el kell mondani?
Részben azért már átment a köztudatba. Sőt, részben átestünk a ló túloldalára. Van egy generáció, amely abban szocializálódott, hogy csak az megy el dilidokihoz, aki züzü – de van egy olyan generáció is, amelynek nemhogy nem ciki, egyenesen trendi a terápiába járás. Én, mondjuk, egyik szélsőséges hozzáállást sem tartom szerencsésnek.
Túl sokan járnak terápiába ebből a bizonyos generációból?
Nem arról van szó, hogy túl sokan járnának bármelyik korosztályból, bár szerencsére nálam a hatvan pluszosok is megfordulnak és a huszonévesek is. Persze az utóbbiból többen vannak. A terápiába járás divatját jelzi, hogy néhányan úgy jönnek, hogy jó napot kívánok, szeretnék önismeretbe járni, na, nekik azt mondom, hogy menjenek inkább kirándulni a hétvégén. Amikor krízis van, az az igazi önismeret. Ennek ellenére létezhet szinten tartás, fenntartó terápia, sok olyan kliensem van, aki már nem jön heti szinten, de azért vissza-visszajár, mondjuk, havonta egyszer, ilyenkor „ráküldünk egy frissítést”. Az úgy oké.
De mi abban a veszélyes, ha valaki – mint a Facebookon is kiemeli – úgymond túltolja az önismeretet?
Mert – tudom, fura megközelítés – az önismeretnek ugyanolyan addiktív hatása van, mint bármilyen élvezeti szernek: kezdetben valamilyen alapvető igényt szolgál ki, aztán önálló életre kel, és leuralja az egyént.
Például itt van az alkohol: ha én egy szorongó alkat vagyok, akkor, tegyük fel, a szorongásom oldására elkezdek inni, megtapasztalom, hogy enyhül a szorongásom, könnyebben oldódom, sőt, partiarccá válok. Onnantól kezdve az elsődleges igényem már nem az lesz, hogy a szorongást oldjam, hanem maga a pia. Ugyanilyen az önismeret is. Mindenkinek van egy elemi igénye az önismeretre. Hát, könyörgöm, az ember még egy mosógépnek is utánanéz, mielőtt megveszi – még szép, hogy alaposan meg akarja ismerni azt, akivel élete végéig 0–24-ben össze van zárva. Evidens, hogy mindenki arra törekszik, hogy megértse a saját működését, hogy miért úgy reagál dolgokra, ahogy, hogy miért úgy hatnak rá dolgok, ahogy. De, ha van egy kérdés, arra van két válasz, akkor az a két válasz generál négy új kérdést, a négy új kérdés nyolc választ, és ez exponenciálisan nő – soha senki nem mondhatja azt, hogy teljesen ismeri magát. Nem létezik olyan. Vagy, ha igen, akkor az egy nagyon-nagyon nem jó állapot. Amikor már saját magadnak sem tudsz meglepetést okozni. Szeretem Irvin D. Yalomot, nagyon találó kifejezései vannak, és ő használta a „iatrogén múmia” kifejezést arra, amikor annyira tudatossá válik valaki, hogy már semmit nem csinál ösztönből, zsigerből, amit utóbb esetleg meg is bánna.
De ez reális? Látott már ilyen embert?
Igen. Semmi spontaneitás nincs benne. Ezért mondom, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos embereknél ez az önismeret-függőség veszélyesebb tud lenni, mint a klasszikus addikció, amiről általában akkor beszélünk, ha az illető élete alárendelődik a szernek, a szenvedélyének. Az önismeret-függőség fizikailag valóban kevésbé rombol, de a társas kapcsolatokra, az egyéni mindennapokra ugyanolyan káros hatással van, mint bármilyen káros szenvedély. Az bizony pusztító, amikor egy embernek már minden gondolata ez, állandóan meg akarja érteni a saját gondolatait, cselekvéseit, döntéseit. A fókusz állandóan saját magán van, és másra már nem is tud figyelni, valójában nincs jelen sehol.
Őszintén szólva kevés veszélyét látom ennek. Bárcsak azon kellene aggódnunk, hogy tömegesen túlságosan tudatosak az emberek…
De olyanokat sokat látunk, akik habzsolják az önismereti könyveket, csüngenek a podcasteken, előadásokon. És jobban vannak?
Nyilván nem, hiszen a könyveket, az előadásokat meg a podcasteket önmagukban, terápia nélkül kenhetik a hajukra.
Pontosan. A terápiába járás már egy elköteleződés. Ott már van egy változtatási szándék. A Pszichosztriptíz kapcsán gyakran kérdezik, hogy miért határolódom el attól, hogy ez egy önismereti vagy önsegítő könyv. Hát azért, mert tényleg nem az, hiszen csak sztorizok, semmilyen receptet nem adok semmire. Elsősorban viszont azért határolódom el ettől a skatulyától, mert a legtöbb önismereti könyv nagyon univerzális. Azt az illúziót árulják, hogyha én ezt elolvasom, akkor majd okosabb és tudatosabb leszek. Ezért aztán majdnem minden önismereti könyvben ott van a csalódás esélye. Mert olyan nincs, hogy mindenkihez szólok, és mindenkit egyformán eltalálok. Másrészt meg kódolva van bennük a kudarcélmény is: azt élem meg, hogy úristen, ez rám nem igaz, akkor én egy ufó vagyok. Ez ijesztő. Mint ahogy az is elkeserítő, amikor elolvasok egy ilyen könyvet, másnap felébredek, és semmi nem változik, akkor én ezt úgy dekódolom: ha nálam nem működik, akkor biztosan reménytelen eset vagyok.
Valamelyest azért vicces, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk egy-egy könyvnek.
Merthogy ígéret van bennük. Vagy inkább nevezzük illúziónak! Például ott vannak a mostanában oly népszerű, transzgenerációs traumákról szóló könyvek. Ezek fontos, jó írások, szükség is van arra, hogy felismerjük, beazonosítsuk ezeket a nemzedékeken átívelő hatásokat. Megjegyzem, ezek a könyvek a nyilvánvalót járják körül millió és egy szempontból, de a lényege mindnek az, hogy végre kimondjuk: az alma lefelé esik a fáról. Azért az megérne egy misét, hogy vajon miért lett épp napjainkban annyira divatos ez a téma, holott transzgenerációs hatások nem most óta vannak. Én arra tippelnék, hogy azért, mert csábítóan egyszerű és kellemesnek mondható magyarázatot kínál kábé minden rosszra. Úgy látom, ezek a könyvek gyakran elviszik, torzítják a fókuszt, és – ezért garantált a sikerük – felmentenek az egyéni felelősség alól. Tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a véleményemmel drasztikusan csökkentem a népszerűségi indexemet, de vállalom.
Talán nem véletlenül mondják – nem is tudom soha, hogy ez most kritika vagy bók –, hogy én vagyok a Csernus női változata. Ez annyiban igaz is, hogy Csernushoz hasonlóan én is az egyéni felelősségvállalás híve vagyok. Mert az nem elég, ha tudom, hogy a dédnagymamámnak milyen nehéz sorsa volt, és hogy mi öröklődött a női vonalon a családban, és emiatt igen, én is így bánok a férfiakkal, jaj, de rossz nekem. Ez az önsajnálatban való dagonyázás persze nagyon csábító. A kliensekkel mi is sokat beszélünk ezekről a hatásokról, az örökölt terhekről, de egy idő után, amikor már kialakult a bizalmi kapcsolat, nem félek kimondani, hogy a transzgenerációs fogas nem elég erős ahhoz, hogy mindent elbírjon. Ilyenkor kezdünk beszélgetni az egyéni felelősségről, arról, hogy döntse el, mit akar kezdeni ezzel az örökséggel. Általában ilyenkor szokott elindulni a változás és az érdemi munka.
Ez a kritikai hangvétel az előző kötetében, a PszichoBizniszben is megjelent a különféle lélektani módszerek kapcsán. Honnan ered ez?
Sokáig újságíróként dolgoztam, és csak jóval később tértem vissza a tanult szakmámhoz. Kellett pár év, urambocsá’, évtized, hogy az a nagyon erős kritikai szemlélet, amiben Popper Péter mellett megmártóztam, leérjen bennem a mélyére. Mindig kritikusan álltam a szakmámhoz, és úgy állok a mai napig is. Több divatos szemléletnek vagyok a nagyon hangos kritikusa.
Ezért nem kezdte el a szakmát gyakorolni az elején?
Nem, hanem azért, mert korábban nem akartam pszichológus lenni. Gyerekkoromban, ha megkérdezték, mi akarok lenni, akkor elég következetesen azt válaszoltam, hogy gyerekorvos. Merthogy volt egy általam nagyon szeretett gyerekorvos példaképem. Nem zavart meg az elhatározásomban az a tény sem, hogy nem túl fényesre érettségiztem, tehát nyilván komolytalan volt az orvosegyetemi felvételim. Aztán átváltottam a pszichológiára, aminek az egyetlen oka az volt, hogy a barátnőm is oda jelentkezett és – vicces, de igaz – ez az egyetem volt a legközelebb a lakásunkhoz. Gyakorló pszichológus azonban soha nem akartam lenni, még miután diplomám lett, akkor sem akartam, sőt, már úgy lett diplomám, hogy akkor már tudósítóként dolgoztam az MTI-nél, és két esemény között beugrottam államvizsgázni. A lelkem kemény magja még mindig újságíró, a legfőbb munkaeszközöm a kérdezés és a kíváncsiság.
Talán ezért is volt olyan érzésem, hogy a könyv mintha azon dolgozna, hogy leemelje a piedesztálról a pszichológus-terapeuta szakmát.
A szó szoros értelmében soha nem volt célom, hogy a pszichológiát, illetve a terápiás munkát lelökjem a piedesztálról: ez egy nagyon fontos szakma. De ugyanolyan fontos, mint a bolti eladó, a cipész vagy a műszerész – egy szakma, nem több. Ne képzelje magát senki Istennek! Nem megmondóemberek vagyunk, hanem az átlagnál jobban értünk valamit, mert évekig tanultuk. Ennyi. A célom az volt, hogy az emberek gondolkodásában elültessem a kritikai magvakat, azt az alapállást, hogy pusztán azért, mert valami éppen divatos, nem jó, ha kritika nélkül viszonyulunk hozzá.
Emiatt volt fontos, hogy ez a könyv tényleg „sztriptíz” legyen, hogy beemelje azt, hogy pszichológusként ön hogy van az üléseken, elmesélje nagyon személyesen, mi történik a segítővel, miközben ő épp másvalakit terapizál?
Azért volt fontos, mert azt látom, hogy ezt az oldalt egy szent burok veszi körül. Van a pszichológus, a mindentudó, mindent értő és mindent megmondó terapeuta, a másik oldalon meg egy kiszolgáltatott, alárendelt valaki. Miközben ez nincs így, egyik oldalon sem. Eredetileg egy másik címet adtam a könyvnek, végül azért lett Pszichosztriptíz, mert egy alkalommal, amikor – szokásunkhoz híven valamikor az éjjeli órákban – a szerkesztőmmel, Tegyi Tímeával telefonon beszélgettünk, megfogalmazódott bennem, hogy basszus, én totál meztelenre vetkőztem ebben a könyvben. Én vetkőztem le, nem a karaktereim, a klienseim, őket nem engedtem levetkőzni annyira. Pontosan azt akartam megmutatni, hogy milyen egy pszichológus „smink nélkül”. És még valami: volt bennem egy olyan „népnevelő” szándék is, hogy felhívjam a figyelmet arra, ha nem működik a terapeutával a közös munka, ha nem komfortos a terápiás helyzet, akkor igenis, ott kell őt hagyni, szóval, nemcsak a terápia nem ciki, a tipli sem az.
Miközben azért nagyon nehéz szakembert találni, főleg olyat, aki maga is önreflektív. Gyakorlatilag luxuscikk a terápia, messze több szakemberre lenne szükség. Nem képzünk elég pszichológus szakembert?
Nem ez a gond, ez sokkal inkább az egészségügyi rendszer hibája.
Itt nálunk pszichológus TB-alapon gyakorlatilag akkor látja a normál halandót, hogyha beviszik a pszichiátriára, mert éppen leugrani készült a Szabadság hídról. Valamivel szerencsésebbek a gyerekek, mert pedagógiai szakszolgálat – vagy mi az aktuális neve – azért még mindig van. De a TB-alapú ellátásban annyira alulfizetettek a pszichológusok, hogy rendszerszintű a kiégés, a motiválatlanság.
És tegyük mellé, hogy a képzés maga is eléggé húzós összegbe kerül: hogy valaki praktizálhasson, az több milliós tétel, egy középkategóriás autónak az ára. A magánpraxisban dolgozók szeretnék, ha ez idővel megtérülne. Ezért vált luxuscikké ez a szolgáltatás.
Ezért van ez a törekvés is a celebpszichológussá válás felé? Ami alatt értem a bestsellereket, a nagylétszámos előadásokat, a tévéműsorokban szakértést, míg a végén már, ugye, tulajdonképpeni terápiát nem is tartanak ezek a szakemberek.
Pontosan ezért. És igen, ennek megvan a koreográfiája. Ezek a sztárpszichológusok nem praktizálnak. De hát minek is praktizáljanak, amikor egy óra alatt megkeresik a többszörösét a konzultációs díjnak. Paradox helyzet ez, mert írnak egy könyvet, kinyitnak vele egy csomó szelepet, amit egy előadással nem tud senki visszazárni, és utána nem foglalkoznak az egyénnel. Beazonosítottad a problémádat? Oké, menj békével. Mi, többiek pedig afféle morzsaszedegetők vagyunk, akik segítenek az egyénnek megérteni, beilleszteni, helyre tenni mindazt, ami egy-egy könyv vagy előadás után a felszínre került.
Pedig ráállhatna erre az útra ön is: az első lépés meg is van, a könyv kész, sőt, már nem is egy, most jöhet a könyves roadshow, az előadások, interjúk, a név felemelése. Vagy más a terv? Hiszen azt nem tagadja, hogy jól esne a sikerlista.
Semmilyen exhibicionista késztetés nincs bennem. Nem attól félek, hogy a beszélőkémmel probléma volna, mert nincs. Hanem arról van szó, hogy én nagyon jól hazaértem a terápiás munkába. Nekem ez a munka megadja a mindennapi sikerélményemet. Egy előadássorozat meg egy idő után személytelenné válik. Ott már csak hallgatóság van, bizonyos fokig arctalan tömeg, ott már nincsen személyes kapcsolat. És én a személyes kapcsolatokból táplálkozom, a folyamatos visszajelzésből, legyen pozitív vagy negatív, de aktív, élő interakció van. Nem volt soha olyan ambícióm, hogy médiasztárrá váljak.
Jól hangzik ez a hazaérés, de gondolom, azért ott az elején nem lehetett könnyű meghozni azt a döntést, hogy akkor leteszi az újságíró kalapot, és felveszi a pszichológusit. Szédült a nagy lépés előtt?
Abszolút. Egészségügyi szakújságíróként dolgoztam több mint húsz évig. És amikor a sajtó, úgymond, „kicsúszott a talpam alól”, akkor kényszerültem a váltásra. Akkor azt mondtam, hogy van nekem egy diplomám, csak le kellene porolni. Volt egy átvezetés, amikor a Svábhegyi Gyógyintézetnek lettem a kommunikációs vezetője, és azzal egy időben mondtam azt, hogy oké, akkor próbáljuk meg, jelentkeztem szakképzésre, aztán úgy „fal mellett” elkezdtem dolgozni pszichológusként. És hogy szédültem-e? Hát hogyne. Negyven pluszosan vágtam bele úgy, hogy teljesen másban szocializálódtam. Ráadásul volt egy elképzelésem, hogy miként működik egy pszichológus, elképzeltem, ahogy üdvözült mosollyal ül egész nap, és nagyon kedves, empatikus és elfogadó. És ezt toltam is egy ideig, és nem tudtam, miért van az, hogy egy-egy nehezebb vagy hosszabb rendelési nap után rosszul voltam a migréntől. Aztán lassan rájöttem, hogy mindez azért van, mert egy hamis szakmai szelfet mutattam, egy olyat, aki nem én vagyok, sőt, közöm nincs ahhoz a valakihez, akit mutatok. És ez a tőlem távoli szereppel való azonosulás iszonyú energiámba telt. Így hát szépen, lépésről lépésre előbújtam.
Ugyan a fő szál az, hogy négy hőse terápiás folyamatán végigmegyünk, ebbe beleszőve csomó tabutémát említ a könyv: a monogámia létjogosultságának kérdései, a poliamória, vagy, hogy a meddőséget miért csak a nőknek tulajdonítják. Miért volt fontos ezeket beemelni?
Ugyanazért, amiért annak idején megírtam a PszichoBizniszt: egy kicsit más szempontokat, más dőlésszöget is be akartam hozni, hogy láttassam, hogy ugyanazt a dolgot meg lehet közelíteni több szempontból is. Például ott van a viszony kérdése.
Amikor írtam a könyvet, próbáltam utánaolvasni a szeretői viszony lélektanának, és alig találtam szakirodalmat. Esther Perelen kívül, aki, ugye, nem magyar, lényegében nem is találtam, és elkezdtem gondolkodni az okán. Idővel rájöttem, hogy a pszichológusok nagyon nem szeretnek ezzel foglalkozni. Hogy miért nem? Mert ők is emberek. És ha pszichológusként túlzottan azonosulnak a háromszög valamelyik szereplőjével, mert megcsalták őket, vagy ők hűtlenkedtek, akkor az nagyon el tudja vinni a fókuszt, az érintettség nem engedi, hogy úgy legyenek jelen, ahogy optimális jelen lenni. Ezen a fronton szerencsés vagyok, kívül tudok maradni, nem azonosulok túlzottan egyik szereppel sem, talán ezért is találnak rám a szerelmi háromszögek érintettjei.
A könyvben négy történet, négy fő téma kerül napirendre. Az egyikben van személyes érintettségem, ezt nem is titkolom. De a másik háromban, ami a szeretői viszony, a lombik és a bántalmazó kapcsolat, ott nincs ilyen, soha nem kerültem ilyen helyzetekbe. Sokan mondják a saját élmény fontosságát. Kissé talán túl is dimenzionálják. Úgy hiszem, egyedül az addiktológia területén van létjogosultsága a saját élménynek. Meggyőződésem, hogy igazán hiteles, addiktológiával foglalkozó szakember csak egykori függőből lehet. Tegyük fel, én, a belvárosi elkényeztetett úrilány, azt mondom egy heroinistának, hogy figyelj, szokjál már le: kinevet és otthagy. De egyéb területeken általában jó, hogyha én nem voltam még az adott szituban, mert nem érintődöm meg. Mert, amint megérintődöm, sokkal nehezebb a munka. Az elvonatkoztatás képességét nem tanítják az egyetemen, azt nem lehet szakképzéseken begyakorolni. Éles helyzetben viszont ez lefagyásokat okozhat a pszichológusnál.
Említi a könyvben, hogy bár szokták mondani, a harag nem jó tanácsadó, de időnként mégiscsak kellene használni. Én azt tapasztalom terápiás-önismereti közegben, hogy tízből kilenc és fél ember azzal küszködik, hogy nem tud haragudni – és ez egyébként a közéletünkben is nagyon látszik. Miért ennyire tilos a harag?
Alapvető fontosságú, hogy honnan indultunk, miben nőttünk fel. Nagyon sokan olyan családból indultak, ahol nincsenek hitelesítve az érzések. Sem a másik, sem a gyerek érzései. És abban a percben, ha a gyerek azt érzi, hogy az én haragomat valahogy nem validálja senki, akkor azt gondolom, hogy az nem jogos, nem valós, nem érvényes érzés, és ezért kell lenyomni, a gyökerénél elfojtani a harag érzését. Aztán felnövünk, és bizony újra meg kell tanulni haragudni, mert, ha elvész ez a képességünk, akkor csak az elfojtás marad.
Ez magyar sajátosság?
Inkább azt mondom, hogy kelet-európai. Ami talán magyar sajátosság, az az, hogy vannak nem megengedett, nem elfogadott érzések. Arra nevelődtünk, hogy mindenre igent kell mondani, nagyon kedvesen, és világbéke – ez a halálom. Nyilván a társadalom reprezentálódik a családban. Ezért nagyon fontos, hogy ott mi történik. Egészen más embert nevel egy olyan család, amelyben a gyerek megszületésekor és az azt követő egy-huszonegy évben tényleg odafordul a szülő, vagyis a „welcome csomagban” benne van a teljes ráhangolódás. Hogy a szülő elfogadja a gyereke haragját is, viszont, ha látja, hogy már lilul a feje, akkor azért megtanítja megnyugodni is. Ha ilyen családban van szerencséje felnőni egy gyereknek, akkor számára később természetesek lesznek az érzései. És ez azt jelenti, hogy egy kellemetlen, ócska helyzetre negatívan, haraggal, szomorúsággal reagál, vagyis adekvát módon. Az ilyen felnőttnek aligha kell a pénzét terápiára költeni. Apropó, transzgenerációs traumák, ma már tudható, hogy nem maguk a sérülések, megrázkódtatások öröklődnek, hanem az azokra való érzelmi válaszok. Ez ilyen egyszerű.
