A Balaton kiváló vízminősége több évtizedes axióma, felnőtt egy egész generáció, amelynek életében egyszer sem vetődött fel a kérdés, szabad-e fürdeni a magyar tengerben vagy sem. A tavalyi szezon végén aztán egyszer csak sötét felhők bukkantak fel a semmiből, pontosabban nyugtalanító hírek érkeztek a vízminőség jelentős romlásának előidézésére képes algák burjánzásáról.
A vihar végül elmaradt, mert hamar beállt a hűvösebb idő, a természet véget vetett az virágzásnak, ám az idén már korábban jelentkezik a probléma. A laikus hírfogyasztó számára pedig egyre kaotikusabb a kép: kékalga, cianobaktérium, iszapkotrás, vízminőségi készültség…
Vörös Lajost, az Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének (ÖK BLI) kutató professor emeritusát kértük, segítsen megérteni, mi és miért történik a Balatonnal, és milyen következményei lehetnek az algásodásnak.
Fontosak az arányok
A vízi élet bármilyen víztestben, a legkisebb tótól a legnagyobb óceánig, az algákkal kezdődik. Nagyon apró, 0,1 milliméteres vagy még annál is kisebb, klorofilltartalmú lényekről van szó, amelyek a napsugárzás hatására a vízben oldott szervetlen anyagokból szerves anyagokat állítanak elő. Ők a vízi táplálékhálózat legalapvetőbb egységei, nélkülük üres, kihalt lenne a víz.
Csakhogy a jóból is megárt a sok, főleg ha a Balatonhoz hasonló tóról van szó, ahol patikamérlegen kimért kompromisszumokra van szükség, hogy a vízminőség minden emberi és ökológiai szempontnak megfeleljen. Nézzük hát az emberi igényeket, mégiscsak hazánk legnagyobb turisztikai központjáról, százezer lakosnak (szezonban ennek többszöröse a létszám) ivóvízellátásáról van szó.
A túl sok algától a víz zavarossá, »mocsárszagúvá és -ízűvé« válik, és egy részük az emberre veszélyes mérget termel, amit még az ivóvízből is csak nagyon nehezen lehet eltávolítani
– mondja a 24.hu-nak Vörös Lajos.
Átlépte a vörös vonalat
A Balatonban honos számos alga közül a legnagyobb problémát a kékalgáknak, más néven a cianobaktériumoknak – mert baktériumokról van szó, de ez témánk szempontjából lényegtelen – nevezett csoport okozza. Jelenleg is e törzs egyre aktívabb burjánzása mérhető, miattuk van a baj. A kékalgák anyagcseretermékeként jelentkező toxikus anyagok ugyanis melegvérű állatok, így az ember számára is mérgezőek, egészségügyi kockázatokat rejtenek. A vízben úszva szemgyulladást, bőrgyulladást, -hólyagosodást, lenyelve pedig gyerekeknél hányást és hasmenést okozhatnak. A professzor azonban megnyugtat, kutatásaik alapján az ennél súlyosabb tünetekhez több 100 liternyi kékalgában dús vizet kellene meginni.
Az embereket nyilvánvalóan meg kell ettől óvni, a WHO ajánlása alapján a hazai egészségügyi hatóságok is meghatároztak egy határértéket (kékalgadominancia-esetén 50 mikrogramm/liter), amely felett tilos adott víztestben fürdeni, abból inni. A tavalyi évben hirtelen olyan szaporodásnak indultak a kékalgák, hogy például augusztus végén Keszthely-Szigliget térségében néhány helyen meg lehetett volna tiltani a fürdőzést. Egyelőre itt még nem tartunk, de ha nagyon ragaszkodunk a definíciókhoz,
A folytatásban pedig bármi megtörténhet. „Az algavirágzás a meglévő tápanyagok mellett nagyban függ az időjárástól: a kánikulát felfutás követi, míg esős, hűvösebb időben visszaszorul. A legutóbbi, július 31-én végzett vizsgálatok sehol nem mutattak ki határérték feletti szennyezést, de egy újabb meleg, napos időszak gyors változást okozhat. Lehet, hogy még a nyáron eléri azt a szintet, amit már nem lehet tolerálni, de egyelőre semmi nem biztos” – mondja a professzor.
Hozzáteszi, hogy az ÖK BLI kutatóinak dolga a tudományos eredmények közlése, a következtetések levonása, a tiltás esetleges elrendelése már az illetékes hatóságok feladatköre.
Jött az iszonyat
Meglátjuk, mi lesz, ne fessük az ördögöt a falra. Térjünk át inkább arra, amire legjobb kutatóink ezekben a percekben is keresik a választ: mi okozhatja a kékalgák virágzását? Ehhez pedig utazzunk vissza az időben jó 40 évet.
A jókora, ötezer négyzetkilométeres vízgyűjtőről sokáig tisztítatlanul ömlött a szennyvíz a tóba, rengeteg tápanyagot, jelesül foszfor- és nitrogénvegyületeket juttatva a Balatonba. Az algák persze azonnal felhasználták, intenzíven szaporodni kezdtek, egymást érték az algavirágzási hullámok – szó szerint mintha trágyáztuk volna a tavat. Felismerve a problémát óriási beruházások kezdődtek, a ’90-es évektől már kis túlzással „ivóvíz-tisztaságú” szennyvíz jut a tóba, felélesztették a Kis-Balatont, az utolsó algaburjánzást 1994-ben dokumentálták.
Azóta soha nem fordult elő, mindenki hátradőlt és megnyugodott: egy sikertörténeten vagyunk túl, megérte a sok pénz és energia. Tavaly augusztusban aztán jött az iszonyat, 30 évet zuhantunk vissza az időben: az újabb algavirágzást látva álltunk csak, mint Bálám szamara, és kétségbeesetten kerestük az okokat
– emlékszik vissza a professzor.
Az algák a kánikulát kedvelik, a szeptemberi hűvösebb idő gyorsan véget is vetett a folyamatnak, a dolog háttérbe szorult, míg idén ismét nagy tömegben jelentek meg a kékalgák hártyaként elterülve a víz színén a tó nyugati részén. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság harmadfokú vízminőségi kárelhárítási készültséget rendelt el, és július 23-án megkezdte a meder kotrását.
Valami megváltozott a mélyben
Ha szennyvíz most sem folyik bele – mert külső terhelés nem volt, ez már biztos –, akkor hát mi történt? A háttérben nyilvánvalóan ezúttal is elsősorban a foszforvegyületek állnak, a kutatás egyelőre ott tart, hogy ezek csakis valamilyen belső forrásból származhatnak. A korábban bemosódott anyag jó része ugyanis az üledékben csapdázódott, ártalmatlanul „pihen”, akár a földgázmezők a föld gyomrában.
Hacsak valami meg nem változtatja a víz és az üledék fizikai, kémiai kölcsönhatásait. Tucatnyi tényező szóba jöhet a széltől a szélcsenden át az oxigénhiányig, amely önmagában vagy együttesen hatva előidézi, hogy az üledék »kiöklendezze« magából az addig tárolt foszfort, ami beindítja az algaburjánzást
– magyarázza el Vörös Lajos.
Az okok feltárásához egyelőre nincs elég kutatói kapacitás, a professzor szerint vagy féltucatnyi tudományág összefogására és megfelelő felszerelésre lenne szükség. Az együttműködési szándék megvan, a pénz viszont hiányzik.
A nemrégiben kezdődött mederkotrás pedig ugyan nem derít fényt az ok-okozati összefüggésekre, de alapvetően hasznos beavatkozás. Lepelkotrásnak nevezik, az üledék azon felső, néhány tíz centiméteres rétegét távolítják el, ahol a foszfor megbújik. A kérdés csak az, milyen ütemben haladhat a munka, és mi lesz a keletkező zagy sorsa?
A Keszthelyi-öböl és a természet
Pillanatnyilag tehát ennél többet nem tudunk a Balaton „betegségéről”, de érdekes még, hogy miért mindig a nyugati medencében, elsősorban a Keszthelyi-öbölben jelentkeznek a tünetek? A válasz logikus, ha tudjuk, hogy a tóba összesen 51 állandó és időszakos vízfolyás szállítja a vizet, de a teljes mennyiség fele egyetlen folyóból, a Zalából érkezik. Ezért aztán a terhelés többsége is a torkolat környezetében, viszonylag kis területen összpontosult a múltban, és ma is ez a helyzet.
Ennek fényében pedig a mostani algavirágzás indokaként felmerül az úgynevezett belső terhelés lehetősége is, ami azt jelenti, hogy a fenéken összegyűlt elhalt állati és növényi maradványok most, a kánikula hatására kezdetek el intenzíven bomlani, és ez a bomlástermék nyújtja a tápanyagot az algák elszaporodásához.
Végezetül pedig illik megjegyezni, hogy a problémát mindeddig a Balaton emberi szempontok szerinti optimális „hasznosításának” szemüvegén keresztül vizsgáltuk, ökológiai szempontból azonban egészen más a helyzet. A cianobaktériumok felfutása ugyan a tó lakóit is érintheti hátrányosan, ám maga az algaburjánzás egy bizonyos szintig még pezsgőbb életet eredményez. Ahogy a professzor fogalmaz: „a Balaton élővilága a jelenleginél komolyabb terhelést is elbírna”. Nekünk kell eldönteni, mit tekintünk prioritásnak, és ehhez képest kell megkötni a kompromisszumokat.
Kiemelt kép: Kotróhajóra a víz megnövekedett klorofill-A tartalma és a megjelent algamennyiség miatt van szükség a Balaton nyugati medencéjében, a balatongyöröki part közelében. Fotó: Varga György /MTI
