Évtizedekkel azelőtt, hogy a klímaváltozás ilyen fontos téma lett volna (az emberek fejében legalább is nem élt így), az ózonlyuk miatt aggódott mindenki. A lyukadó védőzóna komoly fenyegetést jelentett a bolygóra, és szerencse, hogy időben észhez tértünk, globális szabályozásokat hoztunk, különben már most sokkal rosszabb lenne a helyzet, mint amit most tapasztalunk.
Szerencsére azonban léptünk, és megtiltottuk az úgynevezett CFC-k, vagyis a halogénezett szénhidrogének egy csoportjának használatát, amelyek nagy szerepet játszottak az ózonréteg vékonyodásában. Ha ezt nem tettük volna meg, 2050-re még a mostani melegedéshez képest is egy Celsius-fokkal lett volna forróbb az átlaghőmérséklet – írja a Science Alert.
Ez az egy Celsius-fok nem tűnik magában soknak, de elég drámai, ha belegondolunk, mennyi katasztrofális változásra kell számítanunk, ha ugyanerre a határidőre nem sikerül az iparosodáshoz képest 2 Celsius-foknál kevesebbre szorítani a globális felmelegedést.
Az Új-Dél-Wales-i Egyetem kutatói azt modellezték, hogy mi történt volna, ha az 1989-es, CFC-ket korlátozó montréali jegyzőkönyv nem lép érvénybe, vagy nem tartják be ilyen szigorúan. A montréali jegyzőkönyv az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által gondozott nemzetközi egyezmény, amely az ózont bontó halogénezett szénhidrogén-származékok (CFC-k) kibocsátásának korlátozására jött létre.
Szerencsére ma már az ózonlyuk szinte teljesen eltűnt, az ózonréteg megvastagodott, a montreáli jegyzőkönyv pedig tökéletes példája annak, mennyi mindent el lehet érni környezetvédelmi fronton is, ha az országok összefognak. Az ózonréteg visszavastagodása különösen az arktiszi régiónak jó hír: ha nem sikerült volna megállítani a lyuk terjedését, akár 4 Celsius-fokkal is melegebb lehetne a területen, ami katasztrofális körülményekkel járt volna.
