Több szempontból is szenzációs felfedezésről számolt be egy svéd kutatóintézet, Szibéria jegéből egy szinte teljes épségben konzerválódott kutyakölyök került elő tavaly nyáron. A vizsgálatok első eredménye azonban csak a napokban jelent meg, miszerint a tetem 18 ezer éves. Ez a háziasítás annyira korai időszaka, hogy még DNS-vizsgálatokkal sem sikerült megállapítani, hogy valóban kutyáról, avagy farkasról van e szó, ezért egyelőre elnevezése is e bizonytalanságot tükrözi: dogor. Elmés összetétel a „dog or…”, azaz „kutya vagy…” dilemmából.
A kölyök teste fantasztikus épségben maradt meg, kis túlzással mintha csak aludna – laikusként nehéz elképzelni, hogy a modern tudomány egy ilyen ragyogó leletről nem tudja egyértelműen megállapítani, mely fajhoz tartozik. A válasz nyilván abban rejtőzik, hogy a farkas kutyává válása nem egyik napról a másikra történt, a folyamat ráadásul még ma is oda-vissza működik. Kutyáink történetéről, a farkastól való megkülönböztetéséről Dr. Kubinyi Enikő etológust, az ELTE Etológia Tanszékének tudományos főmunkatársát kérdeztük.
Ősfarkas a közös ős
Kezdjük a közismert ténnyel, miszerint a kutya a szürke farkas leszármazottja, háziasított „formája”. De ez nem ilyen egyszerű.
Egy mára kipusztult farkasvonal volt a kutyák és a ma élő farkasok közös őse, vagyis nem felmenőkről és leszármazottakról, hanem ha úgy tetszik »unokatestvérekről« van szó
– mondja a 24.hu-nak Kubinyi Enikő.
Nyáron egy kifejlett farkas 40 centi hosszú, szőrös feje is előkerült a fagyott szibériai talajból, az óriási fej alapján az állat két méter hosszú lehetett, sokkal nagyobb, mint a mai farkasok. De Szibériában olyan 50 ezer farkasállkapcsot is találtak, ami genetikailag közelebb áll a mai kutyákhoz, mint a farkasokhoz.
Mivel a farkasok és a kutyák is akár több ezer kilométert megtesznek életükben és szaporodhatnak egymással, nagyon nehéz rekonstruálni, hogy a két fejlődési vonal mikor és hol kezdett szétválni. Érdemes ezt aszerint áttekinteni, ahogy a tudományos álláspont is alakult az elmúlt évtizedekben – tekintve, hogy a korábbi tudás is szervesen beépült az új technikákkal szerzett információk közé.
We now have some news on the 18,000 year old #wolf or #dog puppy.
Genome analyses shows it’s a male. So we asked our Russian colleagues to name it…
Thus, the name of the puppy is Dogor!
Dogor is a Yakutian word for “friend”, which seems very suitable. pic.twitter.com/epIz8mEpVW
— Centre for Palaeogenetics (@CpgSthlm) 2019. november 25.
Farkasbőrbe bújt kutya
A DNS-vizsgálati módszerek megjelenése előtt a tudósok Európa és Izrael területén talált régészeti leletek alapján megállapították, hogy 14 ezer évvel ezelőtt már biztos kutyák éltek az emberek mellett: arcorri részük rövidebb, fogaik és testméretük is kisebb a farkasokénál. Logikus viszont, hogy ezt megelőzően is folyamatosan fejlődtek, hiába hajazott küllemük farkasra, egyre inkább kutyaként viselkedtek, ám a csontok nyilván nem mesélnek a jellembeli változásról.
Később a DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy már jóval korábban jelentős változások történtek a farkasokhoz képest, a genetikai állomány változatosságát elemezve pedig arra jutottak, a háziasítás centruma valahol Délkelet-Ázsiában vagy a Közel-Keleten lehetett. Egy másik, mai megközelítés múzeumban őrzött csontokban kutatja és csoportosítja a DNS-t, e szerint Európában is volt egy domesztikációs gócpont.
A farkasból tehát Európában vagy Ázsiában, illetve egymással párhuzamosan két vagy több helyen vált kutya, méghozzá évezredek alatt, majd az európai kutyák lassan a világ nagy részéről kiszoríthatták az ázsiai ebeket. Utóbbiak „őstípusa” az olyan mai japán fajtákban köszön vissza, mint például az akita.
Ő lehet tényleg a legősibb
A már említett 14 ezer éves kutyacsontoknál persze vannak jóval korábbi leleteink is, ám ezekről a mai napig nem sikerült teljes bizonyossággal eldönteni, hogy laikus szóhasználattal élve még farkastól vagy már kutyától származnak-e. Egyes kutatók kutyától származónak tekintenek 33 ezer éves leleteket is. Ezért egyelőre marad a tudományos közmegegyezés, miszerint a domesztikálás mintegy 20 ezer évvel ezelőtt történt. Kubinyi Enikő kiemeli:
A korai ebek külsőre nagyon hasonlítottak a farkashoz, morfológiailag akkor kezdtek átalakulni, amikor az emberek letelepedtek, áttértek a mezőgazdaságra, állattenyésztésre, és ezzel a kutyák funkciói is megváltoztak: házőrzésre, terelésre, vadászatra kezdték őket szelektálni.
Részben ez az oka, hogy a Szibériában talált 18 ezer éves kölyökről a legmodernebb technikákkal is nagyon nehéz egyértelműen megállapítani, hova is tartozik. Idővel, ahogy a globális tudomány egyre több adatot gyűjt össze, a kérdésre majd választ fogunk kapni, és ha tényleg kutya, akkor lehet, hogy ő lesz a legidősebb, akiről ezt kijelenthetjük.
Farkas a farkasölőben
Érdekes, hogy a közeli rokonság miatt szinte lehetetlen definiálni, hol, mikor válik el a kutya a farkastól. A dilemmát mutatja például, hogy az amerikai szakirodalomban a farkas latin neve Canis lupus, a kutyáé Canis lupus familiaris, vagyis utóbbit csupán a farkas alfajaként jegyzi. Ezzel szemben az európai tudomány két külön fajként kezeli: Canis lupus és Canis familiaris.
Kézzelfoghatóbb példa a csehszlovák farkaskutya, amelyet németjuhász és szürkefarkas keresztezéséből hoztak létre határvédelmi célból a XX. század második felében. Engedély nélkül tartható, tehát kutya, ám előre nem jósolható meg, hogy adott egyedben mennyire jelenik majd meg az ősi farkas viselkedése is.
Vagy még egy. A Trónok harca rémfarkasain felbuzdulva a lazább szabályozással rendelkező Egyesült Államokban sokan kezdtek el kutya-farkas hibrideket tartani. Nagyon erős karakter és komoly kiképzői gyakorlat kell ahhoz, is, hogy a „kutya karakterrel” rendelkező példányokat valaki házi kedvencként tartsa.
Végezetül az etológus még egy faramuci jelenségre is felhívja a figyelmet. Kaukázusi juhászkutyák DNS-vizsgálatából kiderült, hogy jelentős részükben megtalálható a farkas örökítőanyaga. Magyarán a farkasölőként tartott és hírnevet szerző ebek természetes módon és gyakran párosodnak farkasokkal.
Kiemelt kép: Image Source
