Magyarországon az angolszász sajtót szemlézve jelent meg a hír, miszerint a ma élő röpképtelen aldabrai fehértorkú guvat egy 136 ezer éve kipusztult madárfaj újabb megjelenése. A történet röviden annyi, hogy évmilliók során a Madagaszkártól északra fekvő Aldabra-atollt a tengerszint változását követve hol elborította az óceán, hol ismét kiemelkedett a vízből.
Előbbi alkalmakkor a sziget szárazföldi élővilága elpusztult, de a sziget mindannyiszor újra betelepült, ahogy a víz visszahúzódott. Az aldabrai fehértorkú guvat a Madagaszkáron őshonos fehértorkú guvat röpképtelen leszármazottja: a faj egyes egyedei az Aldabra-atollra vándoroltak át, ahol a ragadozók hiánya miatt röpképtelenné váltak. A 136 ezer évvel ezelőtti áradás miatt viszont eltűntek, később azonban újabb példányok érkeztek, amelyekből újra kifejlődött a faj.
Ugyanaz kétszer?
Laikusként is tudjuk, a természet miféle csodákra képes, és az evolúció hasonló körülmények között hasonló irányba változtatja az élőlényeket. Nagyon leegyszerűsítve szárazföldi életmódhoz az uszonyok általában lábakká alakulnak és fordítva.
Az viszont elég erősnek hangzik, hogy ugyanazon faj kétszer is kialakuljon – az ismételt evolúció jelenségéről Dr. Herczeg Gábor evolúcióbiológust, az ELTE TTK Biológiai Intézetének egyetemi tanárát kérdeztük.
Hasonló, de nem azonos
Totális félreértés, hogy pontosan ugyanaz a faj kétszer kialakulhat, esetünkben is egy hasonló tulajdonságokkal bíró, ám teljesen új fajról van szó, a jelenséget szaknyelven iteratív evolúciónak nevezzük
– mondja a professzor a 24.hu-nak.
Az aldabrai guvat tehát nem „feltámadt”, hanem a röpképes ősből (ami a két kolonizációs esemény között szintén megváltozhatott) egy új röpképtelen faj fejlődött ki, ami nagyon hasonlít 136 ezer éve kihalt rokonához, de véletlenül sem ugyanaz. Egyébként a röpképtelenségen túli hasonlóságról nem tudunk sokat, mert a kipusztult fajt csupán néhány csontmaradvány alapján ismerjük.
A szigeten nem élnek ragadozók, ezért a guvat ismételten elveszítette felesleges, „költséges” tulajdonságait, magyarán röpképességét, és mivel a kihalt és a jelenlegi faj feltehetően ugyanattól a madagaszkári őstől származik, külsőleg is nyilván óriási a hasonlóság.
A tüskés pikó is sokszor átalakult
Az iteratív evolúció további magyarázatára Herczeg Gábor a háromtüskés pikó példáját hozza. Alapvetően sósvízi halfajról van szó, amely édesvizekbe úszik fel ívni, egyes populációk idővel ott is maradtak, mára számtalan folyót, tavat meghódítottak.
Csakhogy az édesvízi változatok gyakran elvesztették a tengeri rokonaikra jellemző testpáncél jelentős részét, esetenként még a névadó tüskéiket is. Ez a folyamat a jégkorszak után számtalan, független esetben lezajlott, fossziliákból azt is tudjuk, hogy a változás időben többször is megismétlődhet.
Nem kell, ha nincs rá szükség
Ezek ugyanis a kis méretű hal védelmét szolgálják a kevés menedéket nyújtó nyílt tengeri környezetben: a tüskéket kifeszítve megpróbálja megakadályozni, hogy a ragadozó lenyelje, a páncél pedig a ragadozó fogaitól véd. Ezzel szemben folyókban, tavakban rengeteg a búvóhely, ezért a villámgyors, trükkös menekülés és rejtőzés sokkal kifizetődőbb stratégia. Ebben pedig a csontos fegyverzet csak hátrányt jelent, így hát a pikó viszonylag gyorsan meg is szabadul tőlük.
Az oldalpajzsok számát egyetlen gén kódolja, erős szelekció hatására a változás gyorsan végbemegy
– jegyzi meg a professzor és hozzáteszi, a röpképesség elvesztése azért ennél bonyolultabb és jóval hosszabb folyamat.
Még egy mondat a tüskés pikó gyors változásához: az északi félteke magasabb szélességi körein a faj ma közönéges az édesvizekben például Alaszkában vagy Skandináviában. A jégkorszak alatt azonban ezekről a területekről eltűnt, majd a 10-12 000 évvel ezelőtt kezdődő felmelegedést követve mára ismét meghódította az északi terület édesvizeit.
Kiemelt kép: iStock
