Amilyen figyelem és aggódás övezte a vízzel elárasztott barlangba rekedt thai fiúk és edzőjük sorsát és mentését, túlzás nélkül állíthatjuk: a világ fellélegzett, amikor kedden végre mindannyian kijutottak a felszínre. Egészségi állapotukról egyelőre nincs sok hír, de mind a 13-an élnek. Mostantól nyilvánvalóan megkönnyebbülten ömlenek majd ránk személyes történeteik, ám ne feledjük, koránt sincsenek túl mindenen.
Idővel megtudjuk azt is, ki min ment keresztül, hogyan élte meg és miként dolgozza fel a mélyben, életveszélyben eltöltött 15-18 napot. Most csak arra vállalkozhatunk, hogy Balog Andrea pszichológus segítségével a tudomány talaján maradva kicsit beleképzeljük magunkat a helyzetükbe és vázoljuk, milyen kihívásokkal kell még megküzdeniük a szerencsésen végződött tragédia után.
Hangsúlyozzuk, alábbiak mind a konkrét esetről rendelkezésre álló kevés információ, a pszichológia tudományának általános érvényű törvényei és hasonló esetek analógiáján alapuló feltételezések.
A csapat és az edző ereje
Kezdjük hát azzal, hogy csapdába estek. Az egyre emelkedő víz elől egy magasabban fekvő, nagyobb terembe húzódtak: leírhatatlan érzés lehetett, amikor rájöttek, a föld alatt rekedtek. Sőt, kikerülhetetlen gondolat, miszerint a további szintemelkedés idővel eléri a plafont, mindannyian vízbe fulladnak. Azaz halálfélelem.
Halmozottan stresszes helyzet, magát az eltévedés és csapdába kerülés elveszés okozta érzést még tovább erősíti a közvetlen életveszély egyre nyomasztóbb súlya. Mindenkinek más és más szinten funkcionál az úgynevezett pszichés immunrendszere, így ahány típus, annyi eltérő módon reagálja le a teljes »pániktól« a »lefagyáson« át az elszánt kiútkeresésig
– mondja a 24.hu-nak a menekültek és családok pszichológiai kezelésében tapasztalt szakember.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nemcsak „sokan” voltak, hanem csapatként kerültek ebbe a szituációba, ráadásul ott volt velük az edző. A felnőtt, a vezető figura. Az ő magatartása elképesztő erővel hat a gyerekekre, és eddigi információink szerint azt feltételezhetjük megőrizte lélekjelenlétét, minden szempontból pozitívan hatott a csapatra.
Edzéseken, meccseken, akár közös baráti társaságban összecsiszolódott, egymással bizalmi kapcsolatban álló srácokról van szó, ráadásul a kortárs-kapcsolatok épp ebben az életkorban kezdenek előtérbe kerülni és jelen esetben a sport miatt a bajtársiasság érzése is különösen erős. Gondoljunk bele, ha mondjuk turisták gyerekeit random módon sodorja így össze a víz idegen felnőttel…
A kezdeti szakaszban, de a továbbiakban is sokat segíthetett a buddhizmus. Nem konkrétan a hit mértéke, hanem a Buddhista közeg: a vallás attitűdformáló tényező, egy buddhista társadalomban a vallásosság fokától függetlenül is az életesemények, a sors békésebb elfogadása jellemzi az embereket, illetve hogy a közösséget az egyén elé helyezik. Az edző, Ekapol Chantawong nem mellékesen buddhista szerzetes volt.
Két véglet között
Kilenc napot töltöttek el így, mire rájuk találtak, a képek a videón, itt pedig a búvárokkal folytatott első beszélgetésük olvasható.
Ettől kezdve kettős érzések közt őrlődtek, párhuzamosan éltek meg reményt és reménytelenséget. Egyrészt „megtaláltak minket, minden rendben”, de mivel nem sétálhattak ki azonnal, jött a „mégsem fogunk kijutni” vagy „nekem nem fog sikerülni”…
A remény új erőt ad, de ez az őrlődés fokozza a stresszt, amit tovább súlyosbít az addigra átélt rendkívüli fizikai megterhelés: éhezés, alvás-és oxigénhiány, a rettenetes körülmények
– magyarázza Balog Andrea.
Pánik az utolsó pillanatban?
Ez az állapot hat napig tartott, a mentés múlt vasárnap kezdődött, itt és most ezt tekintettük újabb fázisnak, ahol egyesek kimenekítése a bent maradottak lelki terheit még tovább növelte. Aki viszont mehetett, újabb brutális stresszt élt át. A pszichológus szerint ilyenkor egyeseknél sokaknál előfordulhat pánikreakció, ami nyilván természetes jelenség, ám nehezíti a mentési folyamatot.
Később bizonyosan megtudjuk, hogy esetünkben történt-e ilyen. Annyi biztos, a gyerekek gyakoroltak rá, lelkileg is igyekeztek őket felkészíteni, megértetni velük, hogy nincs más út: elindulnak, vagy meghalnak.
A sorrendet is előre megszabhatták, amitől eltérni nincs mód, mindenkinek tudomásul kell vennie, hányadik a sorban. A laikusban persze felmerül, hogy amikor elérkezett az idő egyesek pánikba eshettek, akár előre akartak tolakodni, mihamarabb kijutni, ám a pszichológus ezt nem tartja valószínűnek ebben az esetben.
Egyrészt úgy véli, nagyon professzionális volt a mentés szervezése, ha adott pillanatban mégis előállt ilyen helyzet, azt feltehetően hamar kezelték. Másrészt gyerekekről beszélünk, és ahogy felnőttként feltétlen bizalmat érzünk tudósok, szakértők iránt, ők így éreznek felnőttekkel szemben. Ha jelen van egy biztonságos személy, könnyebben lehet „kalandosnak” felfogniuk a helyzetet.
Sírás, dühkitörések
Hazai idő szerint a kedd délutánra végül mindannyian visszanyerték szabadságukat, mind a tizenhárman megmenekültek. Komoly betegségük, sérülésük szerencsére nincs, lelki felépülésükhöz viszont minden bizonnyal hosszú és rögös út vezet majd.
Az utolsó búvárok is elhagyják a barlangot:
The moment that the last divers walked out of the cave. #ThailandCaveRescue #Hooyah pic.twitter.com/F4uSZohGNY
— PEL●Sirot (@sirotseta) 2018. július 10.
A fizikai ápoláson túl rövid távon a lelkiállapotukat is stabilizálni kell a túlzott stressz után, ami pár hétig is eltarthat. A „megnyugvással” általában hirtelen szakad ki a feszültség többnyire sírással, de akár keringési, légzési és emésztőszervi vagy egyéb fiziológiai problémákkal.
Mindennek akkor lehet vége, amikor életük visszazökken a rendes kerékvágásba, azaz otthon vannak, iskolába, edzésre járnak, úgy is mondhatjuk, a szürke hétköznapokban. E folyamatban a leghatékonyabb „gyógyszer” a beszélgetés: egymással, szülőkkel, barátokkal, szakemberekkel, idegenekkel. Ne feledjük, hogy a szociális média ebben a folyamatban kétélű fegyver, fokozott odafigyelést igényel ez a felület. Ki kell beszélni a problémát, ahogy a laikus mondja, de ez esetben tényleg így is van.
Maradandó sérülések
Hosszabb, akár élethosszig tartó időt figyelembe véve más a helyzet, Balog Andrea a legfrissebb kutatási eredményeket idézi:
Az emberek körülbelül 30 százaléka reziliensnek nevezhető, maradandó negatív hatások nélkül képes feldolgozni a mostanihoz hasonló komoly traumát, 10-20 százalékuknak ellenben tartós poszt-traumás rendellenességgel kell megküzdenie.
Utóbbi csoport akár élete végéig nem tud vagy nem akar beszélni a történtekről, ám ettől még belülről intenzíven őrlődnek, „rágják magukat”. Rendre újra átélik a helyzetet, rémálmok gyötrik emiatt, következményként a pszichés megbetegedések mellett fizikai tünetek, többek között keringési, emésztőszervi problémák léphetnek fel. Ezek évtizedekig, vagy akár élete végéig kísérhetik az illetőt – nagyon fontos, hogy a közösségi segítségnyújtás mellett ezekben az esetekben professzionális pszichoterápiás segítség is elérhető legyen.
A thai focicsapat és edzőjük jövőjéről ma még nyilvánvalóan semmit nem mondhatunk biztosan. Mindegyikük életútja más és más irányba tér, ám nagyon fontos lesz a befogadó közeg, és ez a lényeg: ahol ki tudják beszélni a történteket. Most ezt nemzetközi szakértőgárda segíti, a továbbiakban azonban alakul majd valahogy. A modern orvostudománynak köszönhetően jóval magasabb szinten, de kissé mégis úgy, ahogy szüleink, nagyszüleink dolgozták fel a világháború szörnyűségeit több-kevesebb sikerrel.
Balog Andrea pszichológussal július 10-én a délutáni órákban beszélgettünk.
(Kiemelt kép: HANDOUT / CHIANG RAI PUBLIC RELATIONS OFFICE / AFP)
