Első emlékeim egyike: 1962-ben vagyunk. Nyár, Angyali-sziget. Nomen est omen, tényleg az volt, egy angyali sziget a Kis-Dunán, Lacháza magasságában. A sziget déli csücske már közel a ráckevei hídhoz.
Nagyapám a megkerülős cselre tanít, iszonyú hőségben, egy diófa árnyékában. Kicsit bemozdul balra, aztán eltolja mellettem jobbra, lendületből, hogy aztán visszabillenve, újra balról érkezve találkozzon a gömbbel, két méterrel arrébb, immár mögöttem. Mondjuk, alig múltam kettő. Így könnyű.
Úgy mesélte, 11 teljes felszerelésért szerződtették. Talán 11 labda is benne volt a csomagban. Talán az Óbuda 11-be. Azt hiszem. Szóval profi volt, mondom. Aztán eltört a lába, és abba kellett hagynia. Nagyanyám mesélte, hogy egyszer „Gyuszi” miatt kitört a verekedés a pályán, „talán néhány kissé öncélúan kiosztott kötény miatt” – ezt már ő mondta.
Egy kupacban csépelték egymást a fiúk, nagyapám kimászott a kupac alól, és vigyorogva, elégedetten integetett nagyanyámnak. Túlélő alkat volt. Munkaszolgálatosként is. Hazajutott. Valahogy. Galamb Gyula. Eredetileg Gold.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Imádtam. Galambősz volt. És arany ember. Mindenki imádta.
Szóval a foci az életem része genetikailag is.
A teltházas Népstadionban játszani a SZÚR-on, 1983-ban – értelemszerűen az újságírók ellen – katarzis volt, életem élménye. Nem hiszem, hogy engem zavarna idegenben játszva az üvöltő tömeg. Sőt!
60 ezer ember. 60 teltház a Vígben. 20 perc jutott a nagyobb nevek között. A karéjon ott ült Kaszás Ati és Eszenyi Enci egy Hajrá, Rudi!-transzparenssel.
Igen, sok minden köt minket össze.
