Ha érteni akarjuk a mai magyar futballvalóságot, elsősorban és mindenekelőtt Orbán Viktor futballról való gondolkodását kell értenünk. A Trollfoci podcastjában megesett miniszterelnöki vendégszereplés tehát több szimpla kordokumentumnál:
Rényi Pál Dániel, a 444.hu újságírója néhány éve Győzelmi kényszer címmel fantasztikus könyvet írt a miniszterelnök és a futball komplex viszonyáról, így őt kértük meg arra, segítsen nekünk elemezni mindazt, ami a Trollfoci kamerái előtt a minap lezajlott. Ahogy ő fogalmazott, igazi aranybánya, amit Orbán ránk hagyott a beszélgetéssel: egyszerre gyermekien naiv, és helyenként önellentmondásos látlelet ez, egy olyan kinyilatkoztatásokban hemzsegő itiner, ami alapján sokkal könnyebb megérteni, pontosan mi és miért nem működik a hátországban annak ellenére sem, hogy másfél évtizedes időtávon ömlik a közpénz a legnépszerűbb hazai sportágba.
A kontraszt különösen úgy erős, ha a miniszterelnök futballértélmezése mellé odabiggyesztjük a Partitán Nagybarcán készült riportját a megyei futball valóságáról, az egyre kisebb nézőközönségtől a tömeges elvándorlásig, a sportág identitásképző erején át egészen odáig, mit jelent a TAO a végeken. De vajon van-e metszete ezeknek az eltérő valóságmezőknek? Összeérnek-e egymással a miniszterelnöki gondolatok csontzenéről, a futballöltözők miliőjéről és az 1966-os magyar vb-csapatról? Miért fényévnyi a távolság az ambíciók és a kegyetlen hétköznapok között? Miért mondhatjuk, hogy a stadion szakrális hely, és az egyetlen olyan tér, amelyben Orbán elsősorban és mindenekelőtt nem politikus, hanem rajongó kisgyermek?
A romanticizálástól eljutunk a miniszterelnök énközpontú futballképéig, hogy onnan lendületet véve rátérjünk az MLSZ-szel zajló, a felszínre csak nagy ritkán kitüremkedő konfliktusra, amely valójában a problémák velejét világítja meg. Ki tehet arról, hogy nincs elég nagy mennyiségben elég magas minőséget képviselő játékosunk? Hogyan hidalja át Orbán azt a feszítő ellentmondást, amely fiatalkorának nagy egyéniségei és a magyar futball éppen ebben a korszakban lezajlott szellemi kiüresedése között húzódik? Miért az edzők a miniszterelnök igazi hősei, mit jelent, hogy nála a világ felerészben akarat és miért nem elég mégsem pusztán akarni és áhítani az egykorvolt nagyság helyreállítását? Hová lett az az Orbán, aki első ciklusában még a profitorientált, vállalkozásalapú futball barátjának mutatkozott? Álságos-e számonkérni a Trollfocin a valódi, releváns kérdéseket? Egyáltalán: miért érezni, hogy a futballról a miniszterelnök szabadabban, szívesebben, nagyobb átéléssel beszél, mint bármi másról?
A futballelit hitelességének hiánya, Csányi Sándor szerepe és autonómiája szintén előkerül az adásban, de szót ejtünk arról is, hogyan kereste a helyét évtizedekig a futball környékén a miniszterelnök, akiből akár még a Ziccer egyik következő vendége is lehet – rajtunk legalábbis nem fog múlni.
