Egyszerű a képlet március 15. után: Orbán Viktor vagy Magyarország

A hatodik koporsó nincs a helyén – erre mostanában ébredhetett rá Orbán Viktor.

Annak ellenére sincs ott, hogy a Fidesz-elnök nagyon mélyre temette.

Emlékszünk, az ifjú Orbán Nagy Imre és négy társa 1989-es újratemetésén szónokolta, hogy a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem

a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.

Akkor még aligha gondolta, hogy néhány évtizeddel később ő maga is megpróbálja elrabolni a jövőt.

Persze már látszik, hogy ez neki sem sikerülhet, ahogyan végül a visszataszító kommunista diktatúra zsarnokainak sem ment.

A kormányfő erre a felismerésre reagálva tegnapelőtt bekeretezte pályáját: 1989. nyarától eljutott 2018. tavaszáig.

Orbán az 1956-os forradalom hőseinek újratemetésén elmondta az utóbbi harminc év legbátrabb politikai beszédeinek egyikét, hogy aztán a minap, az 1848-as forradalom hőseinek napján elmondja az utóbbi harminc év leggyávább politikai beszédét. 

Amikor most azt ígérte ellenfeleinek, hogy a választás utáni erkölcsi, jogi, politikai elégtétel vesz rajtuk, akkor lényegében Grósz Károly nyomdokaiba lépett: a kommunista rezsim különösen gyáva vezéralakja volt tán az utolsó élpolitikus, aki ilyen visszataszító módon fenyegette meg hazája népének jelentős részét, akkor éppen az „ellenséges ellenforradalmi erőket”.

Orbán mondása mindenkire vonatkozott, aki szemben áll a Fidesszel, Grószé szintén mindenkire, aki szemben állt az MSZMP-vel.

Ígérete a választási győzelem utáni időkre vonatkozott. Amiből kiderül: a Fidesz egyetlen ügyben sem szeretne közelebb jutni az igazsághoz, csupán nyomorult bosszút tervez, amiért mind többször leplezik le a párt valódi arcát. Nem kíván most helyreigazítani, bizonyítékokat bemutatni, esetleg megválni az országhoz méltatlan vezetőktől.

Ennek a pártnak egyetlen politikusa sem tett erőfeszítést azért, hogy a magyar emberek megtudják, mi történt Semjén Zsolttal. Hogyan lehetséges, hogy a miniszterelnök-helyettes állami pénzen gazdagodó vállalkozó forintjaiból jár Svédországba vadászni, hogy aztán szemérmetlen nagyképűséggel nevetgéljen a választókon, amikor több vadászatot, jegesmedve-kihívást helyez kilátásba?

Ahogy azt sem akarják elmondani, mi történt Kósa Lajossal. Hogyan lehetséges, hogy egy minisztert évekig megvezet egy szélhámos, hogy közokiratba foglalták, hogy többcsányisándornyi vagyon felett rendelkezhet, s hogy 800 millió forintot adna a pénzből az édesanyjának? Hogyan alkalmas miniszternek hazánk kormányában egy egyetemes történelmi kitekintésben is páratlan politikai bohóctréfa? Vagy a rosszabb verzió: hogyan lehetséges, hogy a magyar kormány egyik minisztere egy mocskos pénzmosási ügy, átláthatatlan cégháló középpontjában áll? Hogyan lehetséges, hogy napok óta nem tudjuk, melyik verzió az igaz, mert a Fideszt nem érdekli az igazság?

Ahogyan nem érdekli az sem, hogy Matolcsy György a fia cégének házában lakik úgy, hogy a napnál világosabb: közpénzből teremtettek magánvagyont az MNB-elnök környezetében, hogy aztán jótéteményeit már maga a gondolkodó élvezze.

Persze láttunk már olyat az Elios-ügyben, hogy vezető magyar politikus környezetében közpénzből magánvagyont hoztak létre, és annak sem lett se büntetőjogi, se politikai következménye.

És ezek csak az utóbbi hetek eseményei, melyeket az köt össze, hogy a Fidesz vagy az érintett egyetlen esetben sem bizonyította, hogy a sztori nem igaz, sőt, több ügynél megerősítette az információkat.

Azaz

Orbán Viktor az igazságért akar bosszút állni a választások után. 

Ez pedig bizonyíték arra, hogy nekik Magyarország nem az első, hanem az utolsó.

És ha bármi igaz abból,  amit a bevándorlás ügyéről mondanak, az ország eminens érdeke, hogy ne a Fidesz kormányozzon. Hiszen, ha a haza sorsát eldöntő kihívás a migráció, akkor nyilvánvalóan nem lehet olyanokra bízni a kezelését, akiknek nem számít a haza.

Abban ugyanis megegyezhetünk: elárulja a nemzet ügyét, aki a hatalmat arra használja, hogy saját családja vagyonát gyarapítsa.

Arról a vérlázító igazságtalanságról nem szólva, hogy ezek a politikusok erkölcsi kérdésekben nyilatkoznak. Ebből a szemérmetlen képmutatásból lehetett elege Hódmezővásárhelynek, ahol az a Lázár János uralkodott, aki arról heherészik, hogy azért jó a közmunka, mert a dolgozóknak nincs idejük lopni, miközben a földjei közepén ott tornyosul egy nemövé vadászkastély. Ezért is üzenhettek onnan Márki-Zay Péter váratlan megválasztásával.

Ezt az üzenetet hallhatta meg Orbán Viktor, akinek tragédiája az ország sorstragédiája. A kormányfő már nem is állítja, hogy van története a magyarokról, arról, hogy felemeli őket, tesz azokért, akik szegénységben ragadtak, csak sorosozik, sorosozik, sorosozik.

A kormányfő olyan képzelt háborúkat vív, melyek mutatják képzelete határtalanságát. Ráadásul ennek a határtalanságnak köszönhető, hogy legvégül eljutottunk a korábban elképzelhetetlen háborúig, melyben Orbán már saját népének a támogatóin kívüli részével  harcol.

Ennek a megrendítően szomorú harcnak és Orbán legbátrabb beszédtől leggyávább beszédig tartó útjának emblematikus napja, amikor egy fékevesztett miniszterelnök bosszút ígér ellenfeleinek, miközben fiatalok a Nemzeti Múzeumhoz sietnek, hogy a Nemzeti Dal elszavalásával tiltakozzanak az autokrata ellen.

Orbán annak idején nyilván nem gondolta, hogy élete során szimbolikusan mindkét szerepben feltűnik.

De ha már így alakult, nincs más útja, minthogy irdatlan erővel próbálja újra a föld alá küldeni a hatodik koporsót. Visszafordulni már nem lehet, hányja hát veszettül a földet a jövőre. Hogy elkeseredett küzdelmének mi a tétje, azt tőle tudjuk, hiszen megfogalmazta: mindenhol az ellenség áll majd szemben a Fidesz jelöltjével a választáson.

A végtelenségig leegyszerűsítette az április 8-i képletet.

Immár világos, hogy

a választás az: Orbán Viktor vagy Magyarország. Márciusi 15-i beszédéből megtudtuk, a kettő együtt már nem megy. 

Kiemelt képünk: 24.hu montázs
Fotó: Marjai János / 24.hu, Thinkstock