A vasárnap délutáni tüntetés előtt nagyjából annyi ember gyűlt össze a nyolcas buszon, hogy a járókelők akár azt is hihették: akciós a kenyér a Tescoban. Már egy gombostűt sem lehetett elejteni, amikor megjelent egy babakocsis pár a megállóban, és mindenki tudta, ha van hely, ha nincs, nekik még fel kell férniük a járműre. Fel is fértek. A Várkert Bazárig vezető úton egy mondat szűrődött be legélesebben a fülhallgatómban szóló zene mögé:
Jaj, azért remélem, nem fognak közénk lövetni!
És nem is az a baj, hogy egy tüntetni induló idős hölgy ezt mondta, hanem hogy látszott a szemében: nem viccel. Szerencsére ő is és még több tízezer társa épségben hazajutott a Kossuth térről. A magyar zászlót lóbáló kisfiútól kezdve a kézen fogva sétáló nyugdíjas párokon át a mosolygó német kisgyerekekig rengetegen vonultak ki Budapest utcáira. A tüntetők úgy érezték: betelt a pohár.
Noha a demonstráció célja az volt, hogy a résztvevők megüzenjék Áder Jánosnak: ne írja alá az abszurd törvénymódosítást, a rendezvény többről szólt. Korábban nem vonulnak tízezrek az utcára például azért, mert nincs kréta az iskolában vagy nincs evőeszköz a kórházban. A CEU ellehetetlenítése önmagában is elég indíték lett volna ahhoz, hogy tömegek fejezzék ki nemtetszésüket,
Elvesztette elnökjellegét. Hiába a hatalmas demonstráció, a skandált jelszavak, Áder János hétfőn este aláírta a felsőoktatási törvény módosítását. Hiába a rengeteg nyílt levél, a Nádor utcában visszhangzó “ne írd alá, János”, a köztársasági elnök szignálta a jogszabályt. A hír érkezése után szinte azonnal spontán tüntetés szerveződött, fél kilenc körül már néhányan a Sándor-palota előtt gyülekeztek.
Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen rövid idő alatt bárki megszervezzen egy komoly megmozdulást. A maroknyi tüntetőből mégis méretes tömeg kerekedett, a demonstrálók pedig hétfőn éjjel is megmutatták: egy egyetemet nem lehet csak úgy bezáratni. Eljutottunk oda, hogy
Konzultálni jöttünk. Nem gyújtogatni vagy rendőröket verni mennek. Hanem tiltakozni, mert még mindig nem tudjuk, miért volt szükség a felsőoktatási törvény ilyen hirtelen módosítására. A CEU és a kormány között semmilyen érdemi párbeszéd nem zajlott a törvényjavaslat benyújtása előtt és után sem, majd Áder János képes azt írni, hogy
felkérem Magyarország Kormányát, hogy az érintettekkel haladéktalanul kezdje meg a tárgyalásokat az új törvényi rendelkezések végrehajtása érdekében.
Nem kell az ellenzék álhírei által megtévesztett Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ha valaki nem akar párbeszédet kezdeményezni valamiről, az gyanús. Ha már egy egyetemről beszélünk, ki hallott már olyanról, hogy valakit megbuktatnak egy vizsgán, az oktató viszont csak azután ajánlja fel, hogy elmondja a tananyagot.
Szabad ország, szabad egyetem. Erre vágyik mindenki, legyen akár CEU-s, ELTE-s vagy BME-s. Jellemző a közegre, hogy a Műegyetem hallgatói között elkezdett terjedni egy elmélet, amely szerint intézményük lesz a kormány következő áldozata, ha az illetékesek megtudják, hogy náluk soros kapcsolásokról tanítanak.
Már ha lesz áldozat, hiszen a CEU diákjai és dolgozói nem adják fel: egy emberként dolgoznak azért, hogy maradhasson az egyetem. Ebben sok olyan külföldi diák segíti őket, aki
Nem, nem kellett repülővel és buszokkal ideszállítani külföldieket. Jöttek maguktól is, de már jóval korábban, és nem fizettek nekik, hogy tüntessenek. Ők fizettek azért, hogy itt tanulhassanak. A CEU-ügy kirobbanása óta pedig Magyarország számára teljesen feleslegessé vált bármilyen imázsfilm gyártása: tettünk róla, hogy az egész világ tudja, hogy bánunk egy világhírű egyetemmel és annak diákjaival.
Igaz híreket. Az egész CEU-botrány egy teljesen új színt hozott a hazai média életébe. Olyan, mintha két párhuzamos valóság létezne egymás mellett, az egyikben tízezer dühös, elégedetlen emberrel, a másikban fizetett forradalmárokkal. A menekültválság kapcsán a kormány előszeretettel beszél a nemzeti egység védelméről, viszont
Akármennyire is szeretnék a kormányközeli médiában, valótlan állításokkal nem lehet elfedni, hányan vonulnak az utcán. Az elmúlt napok során kiderült, hogy néhány óra is elég ahhoz, hogy ezrek felálljanak a fotelből és kifejezzék azt, amit annyiszor skandáltak: elegük van.
Ez még csak a kezdet. Akármennyire is próbálkoznak a kormányzati kommunikációs guruk, ez már nem a sorosozásról, a migránsbizniszről vagy a CEU-ról szól. A tények elvesztették tényjellegüket, az államfő elvesztette elnökjellegét, mindeközben szerdára újabb demonstráció szerveződik, amire máris húszezernél többen jelezték részvételüket.
Úgy tűnik, rengetegen vannak, akik már nem akarnak csendben maradni. A CEU ügye feldöntötte az első dominót, kérdés, meddig tart a hatás. Most úgy tűnik, ennyi hangot már nem lehet csak úgy elnyomni.
