Nőkép
Cikkek, könyvek, tanulmányok, egyetemi szemináriumok egész sora énekelte már meg a klasszikus romantikus komédiák bűneit az azokban ábrázolt nőkép kapcsán. A gyakorlatilag a Disney-mesék egyenesági leszármazottainak tekinthető romkomok női hőseinek élete ugyanis többnyire semmi más körül nem forog, mint az áhított férfiú megkaparintása, lehetőség szerint mindjárt lánykéréssel egybekötve – amivel alapjában véve nincs komoly baj, a nagyobb gond, hogy a szerelmi siker érdekében a nő gyakorlatilag bármit megtesz: teljesen másik emberré válik, lenyeli a férfi bármilyen undorító, macsó, bántalmazó húzását, és sorolhatnánk.
A változás a romantikus komédiák nőképében szép fokozatosan ment végbe, és mára eljutottunk oda, hogy a zsáner filmjeinek egyre nagyobb százaléka képes átmenni a Bechdel-teszten – ami ugye azt vizsgálja, vannak-e egy adott alkotásban olyan nők, akik képesek férfiakon kívül másról is beszélni. Sokáig a kettes számú fókusz csak a karrier lehetett a női hősök életében, nem ritkán didaktikus vagy-vagy helyzetekben ábrázolva a témát.
Mára azonban a több női író és rendező hatására ezek a nők már vágyak egész sorát artikulálják: élményeket keresnek, gyógyulást keresnek, célokat keresnek, önmagukat keresik, és a partner megtalálása csak egy a küldetésük végcéljai közül, ha egyáltalán – mert a boldog vég időnként igenis az egyedülálló státuszt jelenti. Emellett a mai romkomhősnőknek már libidójuk is van. Éspedig aktív, kezdeményező, és időnként meglehetősen pontos vágyak köré szerveződött libidójuk. A helyzet, persze, fejlődhet még, főleg a tinédzserekről szóló sztorik őrzik még mindig a játszmázó nő, macsó férfi, mindenki hazudozik-jellegű sztereotípiákat – rád nézek, Csókfülke –, de a helyzet előre mutató.
Tabufelejtés
A klasszikus romkom – amint azt a zsáner háttérbe szorulásáról szóló cikkemben is írtam – már jó pár éve elkezdett egy átmenetet romkomból úgynevezett raunch-comba. A „raunchy” szó mocskost, vulgárist jelent, a raunch-com pedig azokat a szókimondó, altesti poénokkal operáló, lerészegedős, szexuális felhangú komédiákat jelöli, amelyeknek például Rebel Wilson évekig állandó szereplője volt. Tehát a rózsaszínű, habos, ártatlan romantikus komédiáknak már jó ideje vannak mocskos szájú, vaskos humorú nagytestvérei.
Ám az utóbbi egy-két évben kirajzolódni látszik egy hasonló, de más tőről fakadó folyamat: a romantikus komédiák elkezdtek közel merészkedni számos, korábban tabuként kezelt témához, a raunch-comokkal ellentétben nem a polgárpukkasztás céljából, sokkal inkább a tabudöntés-destigmatizáció miatt. Így eshetett meg például, hogy a kor szavának változását egyébként is rengeteg fronton artikuláló És egyszer csak… egyik epizódjában menstruációs vért láthattak a nézők, de így oldották fel az újabb mainstream filmek és sorozatok a képmutató – minthogy a női melleket évtizedek óta oké mutogatni – pénisztilalmát is, legutóbb épp az egyébként fergeteges Újra szingliben.
Ázsiai hódítók
A hollywoodi, amerikai egyeduralmat a film- és sorozatpiacon nem ma törték meg: India a Bollywooddal már évtizedekkel korábban beállt trónkövetelőnek, manapság pedig egy meglepő ország, Nigéria filmipara növekszik a leggyorsabban – nem meglepő módon ezt Nollywoodnak nevezik. Nálunk ugyan sem a bollywoodi, sem a nollywoodi filmgyártás remekei nem kaptak különösebb figyelmet – ami a világtrendeket egyébként nem érdekli –, ám a legújabb nemzetközi hódító szelét már itthon is érezni: természetesen Ázsiáról, egészen pontosan Dél-Koreáról van szó.
A K-pop ugyanis nem az egyetlen kulturális exportcikk, amivel a koreai állam tekintélyes pénzeket keres világszerte: a K-movies, azaz a koreai filmek is hasonló erővel törnek előre, és ezt, főleg a Netflixnek köszönhetően, már itthon is tapasztalhatjuk. Különösen, ha van kiskamasz a családban, ők ugyanis azok, akiknek a K-pop gyönyörűen megalapozta a fogékonyságát a dél-koreai tartalmak formanyelvére, stílusára, akik a Squid Game tekintélyes rajongótáborának komoly hányadát kitették, és akik ennek következményeképp könnyebben kattintanak rá a Netflix tucatszám gyártott koreai romantikus komédiáinak egyikére, vagy épp az összesre.
Választék akad szép számmal: a „korean romantic” kifejezésre a Netflix keresője annyi találatot ad, hogy ha semmi mást nem néz az ember, akkor is több hetes program mindet végignézni. A koreai romantikus filmek egyébként kb. épp olyanok, amilyennek az ember a K-pop alapján képzelné őket: androgün szépségű emberek gyengéd, lágy, ám melodrámától nem mentes románcairól mesélnek nagyon divatos látványvilággal.
Woke színesvászon
Elmúltak már azok az idők, amikor csak szőke, kékszemű, esetleg szomszédlányos barna hajú-szemű fehér amerikaiakról szóltak a romkomok. Sőt, ami azt illeti, azok az idők is elmúltak, amikor az amerikai szereplőgárdák – legyenek bár egy-két kabala fekete vagy ázsiai szereplővel feldíszítve – terepe legyen a zsáner.
Ma már nemcsak, hogy van romkomja minden régiónak, nációnak, bőrszínnek, de némelyik alaposan el is húzott mennyiségben és minőségben is. A folyamat nyilván nem úgy néz ki, hogy egyszer csak gyártani kezdtek addig a zsánertől teljesen elzárkózó országok: eddig is minden ország/kulturális régió gyártotta a maga romkomjait.
Fontos különbség, hogy amíg korábban egy spanyol, norvég, vietnami romantikus komédia – vagy egyébként bármilyen más műfajú tartalom – többnyire nem jutott túl a saját országa/nyelve határain túlra, addig most a színpad a streamingoldalakon globálissá szélesedett, a közösségi média pedig a globális szintű rajongást is kapacitálja, így a folyamat még tovább gerjeszti önmagát. Mi több, a potenciális nézőszámban erősebb országok saját gyártását a streamerek – tekintsünk most el az épp brutális spórolást tartó HBO Maxtól – támogatják is, hisz nézőket remélnek ezen célcsoportok kiszolgálásától – lásd a fent említett koreai romantikus tartalmak előretörését.
Ez a trend persze nem a Netflix romkom-reneszánszával indult, már a 2000-es évek első felében is akadtak negyvenesekről szóló romkomok, de az inkluzivitás jegyében a korosztály egyre emelkedik, illetve a retróláz kiszolgálása is jórészt az idősebb nézők örömére történik. Ez az inkluzivitás az egész woke-romkom trend lényege: hogy a romantikus filmek a lehető legszélesebb spektrumot lefedjék, a lehető legtöbb féle emberről-embernek szóljanak, tartozzanak azok bármelyik kisebbségi csoporthoz.
LMBTQ+
Ugyan ez a fentebb említett woke-trend része, de a romantika kiterjesztése a nem kizárólag heteronormatív románcokra kétségkívül a romkom-trendek leglátványosabbika – míg a tabudöntögetés és a regionalitás erősödése nem feltétlen tűnik fel egy átlagnézőnek, azt bárki észreveszi, hogy lám, ebben a kedves tinisorozatban, bizony, két fiú között pattognak a szikrák.
A jelenségnek van egy olyan olvasata, persze, hogy „a romantikus komédiák buzisak lettek” – olvastunk ilyet újságcikk-címként is, nemcsak kommentszekciókban –, ám a jelenség nem ennyire egyszerű. Egyrészt – ez a komolytalanabbik érv – a romkomok iránti rajongás mindig is része volt a meleg férfiakkal kapcsolatos sztereotípiáknak, magyarán a zsáner már eleve is „buzis” volt, jelentsen ez bármit. Másrészt pedig – komolyra fordítva a szót – a romantikus komédiák megváltozása annál sokkal összetettebb, gazdagabb folyamat, minthogy mostanra bebocsáttatást nyertek ebbe a világba a nem csak férfi-nő kapcsolatok. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint az, hogy jelen cikk sok ezer karakteréből csak ezen legutóbbi bekezdés szól az LMBTQ+ témáról. Amit egyébként sem nehéz úgy értelmezni, hogy nem történt más, csak annyi, hogy a mozgóképes romantika végre azé lett, akié lennie kell: mindenkié.
