François Ozon egy iparos megbízhatóságával szállítja egy-két évente a markáns saját hangról tanúskodó filmjeit azóta, hogy a 8 nő és A medence a 21. századi francia film egyik legfontosabb rendezőjévé tette. Az iparos jelző az ő esetében nem ellentmondás, hiszen tényleg elképesztő tempóban termel, viszont az ő filmjei kivétel nélkül szerzői filmek. Igazán nem lehet a most 53 éves rendezőt azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet csinálná meg, hiszen elég sok műfajba belekóstolt már, a thrillertől a szerelmi történeten át a pszichológiai drámáig, de igen gyakran visszatalál a kamaszkor és a szexualitás kérdéseihez, talán az sem véletlen, hogy az utolsó, igazán komoly visszhangot kiváltó filmjei is ide lyukadtak ki (A házban, 2012, és valójában még az egy évvel későbbi Fiatal és gyönyörűre is igaz ez). Ozon most egy valódi tinédzser szerelmi történettel jelentkezik (legalábbis a magyar mozikban, hiszen az idén Cannes-ban már bemutatták az eggyel újabb filmjét is), ez a nosztalgikus című és hangvételű 85 nyara.
Ha viszont megnézzük, miről is szól a film, óhatatlanul is többször eszünkbe jut a Szólíts a neveden, az utóbbi évek egyik legnagyobb művészmozis filmsikere, olyannyira, hogy nem lehet nem párhuzamot vonni Luca Guadagnino filmje és a 85 nyara között. Mindkettő romantikus felnövéstörténet, mindkettőben különc kamaszfiú a főszereplő, aki első szerelmét egy másik férfival éli át, és mindkettő a nyolcvanas évek közepén játszódik egy álmos, de annál szebb európai kisvárosban/faluban. Mindkettőt segíti továbbá a bomba soundtrack, élvezettel simulnak bele a még mindig tomboló (bár a legutóbbi években kicsit lassuló) nyolcvanas évek-nosztalgiába, és még az egyik főszereplő zsidósága is megegyezik, sőt hangsúlyos szerepet is kap. A párhuzamok aztán itt megállnak szerencsére, de így is épp elég ahhoz, hogy a 85 nyarára eleve Ozon válaszaként tekintsünk Guadagnino filmjére.
Pedig vannak nyilvánvaló különbségek is, mindjárt az, hogy a 85 nyara egy tragikus történetet mesél el, hiszen rögtön a film elején Alexet (Félix Lefebvre) rendőrök vezetik el, és gyorsan megtudjuk, hogy a másik főszereplő, David (Benjamin Voisin) már halott. A nem lineáris történetmesélés azt sejteti, itt valamiféle rejtély és csavaros sztori lappang. A sztorit így a főszereplő narrációjában, visszatekintésként ismerjük meg: Alex unalmas nyárnak néz elébe a tengerparti városkában, ahol idősebb, kétkezi munkából élő szülei nevelik, ám egy nap viharba kerül a tengeren, és a hajójával egy nála kicsivel idősebb srác, David Gorman menti ki. Ő számos szempontból Alex ellentéte: vagány, magabiztos, a családja is tehetősebb, sőt az anyja (Valeria Bruni Tedeschi) egyenesen kötelezi Alexet, hogy barátkozzon össze a fiával. Amikor Madame Gorman segít levetkőztetni a fürdeni készülő Alexet, egy pillanatra azt is hihetjük, itt valami egészen más jellegű felnövéstörténetet látunk, de gyorsan kiderül, hogy ő csak egy furcsa modorú özvegyasszony, és Alex valójában David vonzáskörébe kerül.
David pedig tényleg az a fajta romantikus antihős, aki tornádóként dúlja szét az életét mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül, a következményekkel nem törődik, csak a pillanat érdekli, és nem fél semmitől, még a haláltól sem. Mi vár arra a szerencsétlenre, aki pont egy ilyen alakba szeret bele? Hát pont ezt kapja a sorstól Alex is. Csakhogy a film mégsem elégszik meg annyival, hogy elbeszéljen egy ilyen történetet. A thrillert idéző szerkezet jóval többet ígér, ám nagyjából a film kétharmadánál minden fontosabb kérdésre választ kapunk, így a befejezés egyáltalán nem szól nagyot.
Ozon talán maga is soványnak találta az alapsztorit – egy 1982-es angol young adult regényből, Aidan Chambers Dance on My Grave című könyvéből vette –, és ezért nyúlt hozzá így, viszont az is tény, mindent elkövetett azért, hogy jó legyen nézni ezt a filmet. Először is 16 mm-es filmre forgatta, ezzel is segítve a kor méltó megidézését, másodszor a normandiai La Tréport varázslatos helyszín, a meredek utcácskáival és szikláival, és mindent ki is sajtol a nyolcvanas évek vizuális megjelenítéséből. Aztán ott vannak a zenék, melyek közül az In Between Days a Cure-tól annyira fontos volt a rendezőnek, hogy miatta egy évvel későbbre tette a filmet, hiszen az eredeti cím 84 nyara lett volna, ám Robert Smith nem akarta hozzájárulását adni ehhez, hiszen az In Between Days egy 85-ös szám. De a helyén van a Bananarama-sláger és a korabeli francia sikerdalok is, akárcsak a Taxi Girl-poszter Alex szobájában. Ezek közül a diszkóban játszódó, energiától szétrobbanó rész a csúcs, amit utána Ozon azzal próbál fokozni, hogy megidézi a Házibuli ikonikus jelenetét, csak a Reality helyett a Sailing szólal meg Alex fülesében Rod Stewarttól, és van más fontos különbség is, ami megelőlegezi Alex és David kapcsolatának lehetetlen mivoltát.
Az is ügyes megoldás, hogy a film vibrál ugyan az erotikus feszültségtől, Ozon mégis csínján bánik a direkt szexualitással, így meglepően elegánsan lép túl a film egyetlen ágyjelenetén is. És tulajdonképpen nem is lenne itt gond, ha ez a film nem akarna többnek látszódni egy nyári mozinál és felnövéstörténetnél. Csakhogy előkerülnek a film második felében látszólag komolyabb témák is, mint egy eltitkolt transzvesztita rokon, meg a szerelem mint a saját fantáziánk kivetülése másra, de elég felületesen ahhoz, hogy ne érezzük fajsúlyosnak. Ozont egyébként is láthatóan jobban érdekli az alapsztori morbiditása, ami azonban inkább csak idétlen és erőltetett, semmint katartikus, főleg így elhúzva. Van azért olyan biztos kezű rendező, hogy ez a film is bőven nézhető marad, de itt visszakanyarodhatunk a cikk elejéhez, miszerint Ozon már közel egy évtizede nem tudott kitörni a buborékjából. Ennek ismeretében nem meglepetés, hogy a 85 nyarával sem tudta (vagy inkább akarta) átlépni a saját árnyékát.
85 nyara (Été 85), 2020, 100 perc. 24.hu: 6/10
