Idős pár andalog ki az Ördög-árokból kifelé vezető ösvényen, mosolyogva anekdotáznak, olyannak tűnnek, amint akik vagy nem túráztak sokat, vagy nem viselték meg őket nagyon az erdőben tett kilométerek. Nehezen hagyják el a kivezető utat szegélyező sorompót, meg is állnak néhányszor, szertelen vizslájuk futja helyettük a köröket, rajta azért még látszik, hogy bármikor visszamenne a Bakonyba, bárhova.

Mi akkor most túlélni jöttünk?

– fordultam eközben túravezetőnk, Schnitzer Miklós felé.

A tapasztalt erdőjáró/tartalomkészítő több mint tízéves YouTube-csatornáján, Az Erdő legyen veled felületén rendszeresen megosztja a tapasztalatait arról, hogyan tud a modern ember boldogulni az erdőben. A szemléltetéshez most egy szurdokkal ölelt tisztást nézett ki, közel a Cuha patakhoz, vagy legalábbis annak mára kiszáradt medréhez.

Nagyjából 7-800 méternyi, jól járható út vezet a kiszemelt rétig, egy ideig még vissza-visszaköszön a külvilág, hol egy távolban felharsanó fűrész hangja, hol a terepjárók, motorok sárba vésett nyomai rántanak vissza minket a valóságba. A hangok azonban lépésről-lépésre halkulnak és a nyomok is kopnak, így már valóban a megoldandó problémákra koncentrálhatunk: vizet, élelmet és szállást is kell valahogy találnunk vagy létrehoznunk, ezért egyáltalán nem biztos, hogy kifele annyira felszabadultak leszünk, mint az említett vizsla.

Ma nem túlélünk, ma bushcraftolunk

– pontosít Schnitzer Miklós. A pár perces út pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy tisztába tegyük, mi a különbség a kettő között, és eloszlassuk a tévhiteket is.

Nehéz Magyarországon elveszni az erdőben

A brushcraft röviden és nagyjából az olyan technikák, praktikák összességét jelenti, amelyekkel egy modern ember egyedül boldogulni tud a vadonban. A YouTube-on – vagy kisebb etapokban más közösségi csatornákon is – látható, ahogy számos tartalomkészítő kivonul a természet legmélyére, hogy megmutassa és bebizonyítsa magának is, hogy az erdő mélyén is elélne, némi hozott anyag segítségével. A jellemzően skandináv, amerikai vagy orosz youtuberek a legváltozatosabb módokon próbálkoznak, de közel sincsenek olyan veszélyben, hogy a túlélésükért kelljen küzdeniük.

„A bushcraftot gyakran összekeverik a túléléssel, utóbbi esetében az ember tényleg szinte eszköztelenül próbál élelmet, innivalót vagy akár alvóhelyet találni magának az erdőben, hogy valahogy életben maradjon.

A bushcraft inkább egyfajta szellemi és fizikai erőpróba, amely során az ember lemodellezi, hogyan tudna boldogulni az erdőben, vadonban. Ehhez azonban igénybe vehet olyan eszközöket, amelyek egyébként nem feltétlenül lelhetőek fel a természetben

– mondja az Erdő legyen veled arca és alapítója.

Miklós hangsúlyozza, a klasszikus túlélést nehéz is lenne Magyarországon kipróbálni, mivel nagyjából három óra alatt az ország összes erdejéből ki tud jutni egy túrázó, már amennyiben nem történik komolyabb baj az illetővel.

Nekünk alig öt percbe telt a bejutás, nem nagyon éreztük azt, hogy most el vagyunk veszve, de nem is ez volt a cél. A tisztáson már csak magunk voltunk, egy olyan csend közepén, amit nem nagyon tapasztaltunk még. Néhány percre megnyugodtunk ebben az állapotban, de sokáig nem húzhattuk, hisz a bushcraftra komolyan elő is kell készülni, nehogy véletlenül mégis túlélőtúra legyen belőle.

Három alapvető szükségletet kell kielégíteni: ételt, italt és szállást kell találnunk, csinálnunk magunknak, de míg a klasszikus túlélés esetében ezeket nagyjából a semmiből kellene előteremtenünk, addig a bushcraftban lehet picit csalni – ami annyit jelent, hogy bekészíthetünk segédeszközöket, amiknek köszönhetően nagy baj már nem érhet minket. Ahhoz, hogy ez minél biztosabb legyen, nagyon fontos az előre gondolkodás, így az erdei boldogulásra órákkal vagy napokkal korábban fel kell készülni. Az is pontos tervezést igényel, hogy legyen néhány falat kenyerünk az erdőben.

Túlélni csak engedéllyel

Nem variáltuk túl, a kenyér volt az élelem, szerencsére Miklós már egy előre elkészített és kelesztett tésztával érkezett, de még így is sokat kellett várni arra, hogy egyáltalán tűzre tehessük a tésztát a tisztás sarkán található kijelölt tűzrakó helyen.

„Aki gyakorlott erdőjáró, az idővel felismeri, melyik fa ég jobban, melyik nem, vagy milyen erre utaló jelek vannak. A legjobb választás az úgynevezett fatwood. A fenyő belsejében lévő folyadék térhálósodik, ebből lesz a gyanta, ami »behegeszti« a fa saját lyukait, ha ez az anyag a farrostok között van, akkor az egyik legjobban égő darabbal van dolgunk. Idővel megtanulod, melyik fa mikor ég a legjobban, ezzel nagyon sok időt tudsz nyerni” – osztja meg Miklós.

Olyan gyantás darabot, amit szemléltetésül hozott, nem találtunk, és végül gyűjtögetnünk sem kellett, mert túravezetőnk – talán megérzésből – már jó előre felkészült a látogatásunkra, és egy nagy halom fát sorakoztatott fel a tűzrakó hely mellé. Rögtön előkerült a bushcraft egyik legfontosabb eszköze, a szikravető, amivel Miklósnak elsőre sikerült tüzet csiholnia.

„Ez egy 3000 fokos szikra, de csak néhány pillanatig. Mindegy hogy fúj a szél vagy esik, ez mindig szikrát ad, ellenben a gyufával vagy az öngyújtóval. De gyantás fenyővel szinte biztos a siker. Sokan szokták lekapargatni a nyírfák kérgét is, ami szintén működik, mivel olajos nedvekkel itatja át magát, brutálisan jól ég és gyullad, de ez hamar elég. Minél idősebb, annál több réteg, annál tovább tart”.

Mini tűzrakó helynek egyébként a kedvelt „hobokályha” is megfelel, ezt a pici szerkezetet bárhol fel lehet állítani, de elméletileg ezt is csak a kijelölt tűzrakó helynél lehet használni, tűzgyújtásra engedélyezett időszakban.

Maga a kenyérsütés sem ott kezdődik, hogy feldobjuk a tésztát a tűzre. A tűznek sokszor egy óra kell, hogy leégjen, hogy aztán a parázs hője megsüsse a tésztát. Miklós ráadásul egy lassabb módszert választott: a farakást nem alulról építette fel, hanem felülről lefelé, azaz legfelül voltak a könnyebben éghető fakérgek, forgácsok, alul pedig a vaskosabb darabok.

„Ez az úgynevezett hosszú tűz. A parázs folyamatosan lefelé esik és gyújtja be az alatta lévő rétegeket, ellenben a kandallóval vagy a kályhával. Ez sokkal tovább is tart, van, hogy reggelig nem is kell hozzányúlni. Persze ilyenkor is eleredhet az eső, ami tönkreteszi a munkát, de ha találunk egy fedett, szélvédett helyet, akkor ez sem akadály” – mondja Miklós, majd elővesz egy olyan darabot, ami a víz alatt is meggyullad. Ez az úgynevezett tűzgyújtó tekercs. Jöhetett a tűzgyújtás, majd a hosszú várakozás, hogy leégjen a tűz és rá lehessen dobni a tésztát. Vagy éppen feltekerni egy faágra, Miklós e két módszert szokta használni, videóiban is rendszeresen megmutatja.

9 fotó

Bear Grylls hatása máig él

Ma már a bushcraft csak egy téma a sok közül a YouTube-csatornáján, a túlélés pedig nem is szerepel már köztük, pedig a legelején ez volt a cél. Miklós korábban próbálkozott a klasszikus túlélési technikákat is bemutatni a YouTube-on, az akkori csatornája, a Survival Hungary azonban nem volt hosszú életű.

„Akkoriban ment Bear Grylls Túlélés törvényei című sorozata, ami annyira magával ragadott, hogy éreztem, ezt kell csinálni!” – mondja Miklós. A brit tévés valóban a túlélést mutatta be, magyar követője inkább finomított, ennek ellenére Grllyst tartja az egyik legnagyobb inspirátorának.

„Elkezdtem csinálni a videókat, hat-hét év után már tudatosabban, magasabb szinten készítettem a tartalmaimat. Akkor volt 20-30 ezer követőm, aztán bejött a TikTok és a rövidebb videóformátumok, és elkezdett rohamosan növekedni a nézettség. Miután a YouTube-on megjelentek a shortok, már milliós megtekintéseim voltak. Jól nem kerestem vele, 60 millió megtekintésre 300 ezer forintot kaptam…”.

Az Erdő legyen veled csatornát sokszor kritizálják, hogy túl sok a termékbemutató. De nem az őstagok: „Eredetileg termékbemutatókat akartam készíteni azoknak, akik az erdőbe vágytak. Innen kanyarodott el a dolog más stílusokba, bushcraft, lifestyle-anyagok, sátrazás, túrázás. Színesebb lett a csatorna és feliratkozok zöme is ezután érkezett. Tőlük kapom a kritikát, hogy miért mentem el termékbemutatós irányba, de hát éppen ezért kezdtem el!” – meséli, miközben szuggerálja a lángokat.

Ebben mi is próbálunk segíteni, de a tűz nem akart elaludni, ezért jöhetett a második feladat: valahogy vizet szerezni. Persze, ha nem túlélünk, hanem bushcraftolunk, akkor akár hozhattunk is volna magunkkal pár litert, de Miklós csak üres műanyagüvegekkel készült, később kiderült, hogy miért. A Cuha patakra nem számíthattunk, az ország több patakjához hasonlóan ez is kiszáradva fogadott minket, így elég nagy örömöt okozott, amikor végre találtunk valamit helyette.

Végre egy pocsolya!

– kiáltottunk fel egyszerre, ennyire még sosem örültünk egy levelekkel borított, zavaros, koszos folyadéknak. Ez még közel sem volt iható, ahhoz, hogy elérjük ezt a szintet, szintén sok időre és türelemre volt szükségünk.

Kiittunk egy pocsolyát

Az iható vizet két műanyag flakon segítségével próbáltuk előállítani. A módszer egyszerű: két üvegnek levágjuk az alját, az egyikbe töltjük a pocsolyából kimert vizet, és egy vékonyabb szövetdarabot átlógatunk a másik üvegbe. A víz lassan, de átmászik egyik üvegből a másikba, így már ki lehet szűrni a lebegő szennyezéseket. Percenként nagyjából 5-6 csepp vizet tudunk megtisztítani, így az iható víz beláthatatlanabb távolságban volt, mint az ehető kenyér. Azonban miután átcsepegett a víz, elég 10 percet forralni azt, hogy eltűnjenek a vírusok és a baktériumok, és ekkor már emberi fogyasztásra is alkalmas. Elég hosszú és nehézkes folyamat azért, de legalább biztonságos.

Ha a patakból iszol, az necces, nem tudod, hogy valaki pár kilométerrel feljebb beleöntött-e valami mosószert, vagy beledöglött-e egy szarvas. Fontos figyelni, az életed múlhat ezen. De minimum egy hasmenés

– mondja Miklós, és gyorsan hozzáteszi, hogy kevés vírus van a hazai vizekben, de ezek azért nem olyanok, mint egy gleccser, amiből egyből inni lehet. Van egy „bushcraft light”-verzió, amikor egy olcsóbb, akár 10 ezer forintért is beszerezhető vízszűrővel tisztítjuk a folyadékot, így gyorsabban sikert lehet elérni, és ezek már olyan vízszűrők, amelyek vírusszinten ki tudnak szűrni mindent.

Ha túlélésen lennénk, a segédeszközöket is magunknak kellene csinálni, és nem hozhatnák kenyéralapot sem, így abból kellene főznünk, amit találunk. De így sem könnyű, viszont legalább élvezni is lehet.

„A klasszikus túlélést nem tudnám csinálni teljes szívvel. Én nem túlélni akarok az erdőben, hanem jól érezni magam. A bushcraft átmenet a túrázás és a túlélés között, pont az, amit én keresek. Mindannyian a természetből jövünk, csak már elfelejtettük ezt. Kialakítottuk a modern világunkat, ami lehet, hogy könnyebb és praktikusabb, de

amit itt érzel, azt nem adja vissza semmi. Ezt nem lehet megépíteni. Itt az élet vesz körbe. Az ember kijön és csak jól érzi magát. Eltűnnek a problémák. Legalábbis a kintiek.

Bár szükségem van egy napra, hogy elcsendesüljek, de ha ez megvan, mindig ráeszmélek, hogy a mindennapoknak is ilyennek kellene lenniük. Túlélés közben kisebb lenne az élvezeti faktor” – mondja Miklós.

Azért sem tudna pusztán a túlélésre játszani, mivel az erdőtörvény olyan szigorú, hogy még elkezdeni is nehéz lenne. Nem lehet például csak úgy kivágni egy fát, és felhúzni egy menedéket vagy egy komplett faházat, mint ahogy világszerte több youtuber teszi. Az is nehezíti a dolgot, hogy csak a kijelölt helyeken lehet tüzet rakni, ott is csak akkor, ha nincs tűzgyújtási tilalom.

Magyarországon szinte lehetetlen a klasszikus túlélésről videót csinálni, a külföldi tartalomgyártók is csak rövidebb etapokra költöznek ki a szabadba. Ez is mutatja, hogy a hosszú távú, természetben való életet nem sokan folytatnák.

Valakinek túlélés, valakinek menekülés

Nézni viszont bármikor lehet ezeket a tartalmakat. Miklós szerint a bushcraft-videók népszerűsége igazából a 2010-es évek közepétől lőtt ki, és azóta is folyamatosan emelkedik.

„Addigra már érzékelhetően megnőtt az emberek igénye a természetre, egyre többen menekültek az erdőbe, még ha csak a laptopjukon keresztül is. Ez a közeg nyugtatólag hat a városi emberre, aki arra a néhány órára, percre a természet lágy ölébe menekülhet. Erre alkalmasak a természetjáró videók is, a bushcraft-tartalmak ugyanakkor a kétkezi munka élményét is kínálják, egyfajta aktívabb természetben való létet – még ha ezt mások is tolmácsolják nézőnek”.

Miklós szerint az ilyen tartalmakat fogyasztók töredéke vág bele valóban a bushcraftba, de őket nem nagyon lehet eltántorítani ettől.

Az az energia, amit beletennél a kézzel alkotott dologba, felhalmozódik, aztán egyszer csak kitör és helyet kell adni neki. A nézők így vissza tudnak menekülni azokba az időkbe is, amikor még a békés, paraszti élet határozta meg a mindennapokat. Ezeken a videókon keresztül az emberek meglátták, hogy milyen jó dolgok. És ez minden egyes Insta-poszttal erősebbé válik.

Nehéz eldönteni, ki az, aki valóban a szabadban akar boldogulni és ki az, aki csak azért nézi a videókat, mert békére, nyugalomra vágyik, de Miklós statisztikái szerint hatalmas fölénye van az utóbbi tábornak.

„TikTokon van 280 ezer követőm, de csak kis százalékuk megy ki ténylegesen a természetbe, és még kevesebben alszanak is kint vagy faragnak kanalat” – ezért így is pár száz emberről van szó, ami valós számnak tűnik, legalábbis a Miklós által szervezett országos bushcraft találkozók létszámát tekintve. Eddig kettőt tudtak megcsinálni, az utóbbit épp azon a tisztáson, ahol mi is találkoztunk.

Picit meg kell szokni az erdőt

Kezdett cseperegni az eső, és nem tudtuk, ezt hogyan értékeljük – lesz víz, viszont elalszik a tűz. Szerencsére nem kezdett rá, így a tűz elcsendesedhetett. Végre rátehettük a botra csavart kenyértésztát és a közepére is dobhattunk egy darabot, hogy igazi hamuban sült kenyerünk legyen.

Nem feltétlenül ide tartozik, de ha már szóba került többször az előre gondolkodás: van egy terület, ami nem nagyon jön elő a videókban, egyikben sem, és nem véletlenül.

Mit csinálsz, ha rád jön a szapora? – tesszük fel a picit talán túl intim kérdést.

Van egy kis ásóm… Betemetem…

De ennek is főleg esztétikai okai vannak, és nem akarom, hogy belelépjenek!” – mondta, és ezzel be is fejeztük az erdei vécézés rejtelmeinek taglalását.

A szállás megtalálása, felépítése már jóval bonyolultabb feladat. A menedék a harmadik kritikus pont az étel és az ital mellett. A tisztásunk mellett volt egy faházikó, ahol egy jó minőségű hálózsákkal át lehet vészelni azokat az időszakokat, amikor még nem fagy. Miklós a saját sátrával viszont ezt bárhol meg tudja tenni, és nyaranta egy függőágy is megteszi, viszont oda kell figyelnie a körülményekre. Mivel nem túlélni akarunk, a sátor pontos helyét is okosan kell megválasztani.

„Fontos, hogy vadösvénybe vagy a közelébe ne tedd!” – fogalmazza meg a legfontosabb tanácsot.

Emellett arra is figyelni kell, hogy olyan helyen verjük fel a sátrat, ahol nagyjából védve vagyunk a természet viszontagságai, a vadak vagy éppen a villámlás elől. Tökéletes megoldás nincs, főleg az utóbbi ellen, amivel szemben Miklós szerint igazából csak az imádkozás segít.

Érdemes megvizsgálni a fákat is, nehogy egy olyan tövébe verjünk szállást, amelyik bármikor ránk dőlhet. Az viszont keveseknél szempont, hogy ott táborozzanak le, ahol emberek sem járnak.

„Régen bementem oda, ahova nem lát senki, de ha megszokod az erdőt, már ez sem számít” – mondja Miklós.

Egyébként a sátrazást sem annyira könnyű megoldani bushcraft közben, a szabályozás szerint 24 órára bárhol fel lehet állítani, utána viszont engedélyt kell kérni, bár azt Miklós is elismeri, hogy eddig mindössze egyszer találkozott erdésszel az erdőben.

Ijesztő tud lenni a csend és az ismeretlen

Hiába kerüljük ki a vadösvényeket, a vaddisznókat ez nem érdekli. Ettől az állattól tartanak leginkább az erdőjárók, sőt, már a városiak is.

„De azért ezt sem kell túlaggódni, én 10 év alatt, ha kétszer találkoztam vaddisznóval. Egy alkalommal csak reggel szembesültem vele, hogy ott jártak az éjszaka. Nincsenek tehát rossz élményeim.”

Sokan kutyát visznek magukkal, hogy növeljék a biztonságérzetüket, de Miklós szerint ez sem szerencsés megoldás.

Bár jó társ a bushcrafthoz, a vadászok nem szeretik, mert kergetik a vadakat. És aztán se kutya, se őz. De azért túrázóként sem kellemes szembenézni egy pitbullal.

Kezdünk nagyjából elkészülni, a kenyérnek már csak pár perc kell, a víznek talán órák, a szállás is megvan. Megteremtettük a feltételeket, elméletileg nyugalom van, de sokszor ez a hatalmas béke is riasztó tud lenni az erdőben, még ha elsőre nem is tudjuk, mitől is félünk valójában.

„A legtöbb kérdést ezzel kapcsolatban kapom. Szinte mindenki arról érdeklődik, hogy nem félek-e az erdőben tök egyedül” – mondja Miklós. „Ez egy abszolút jogos felvetés. Felállítod a sátrad, kihúzod és minden irányban ott az ismeretlen végtelen. Míg otthon felkelsz, ott az ajtó, a lépcsőház, meg a kisbolt a sarkon. De ha itt a sötétben végignézel, jöhet bármi. De ezek valótlan félelmek. Amikor a városban 80-nal mennek el az autók melletted, nem félsz? Többnyire nem, mert ismerős a helyzet, itt kint nem. Sokan az emberektől félnek, de ez is alaptalan. Tizenegy év alatt egy embert nem láttam éjszaka”.

A bushcraft hatása – az erdőn túl

Lassan ereszkednek a vízcseppek egyik flakonból a másikba, egy deci folyadékért is meg kell szenvedni. Ez azonban a többi nehézséghez hasonlóan nem vesz el az élményből, ellenkezőleg: erősíti azt.

Bushcraft-összes nincs, mindig alkalmazkodni kell a helyzethez és minden helyzet más és más, ahogy minden ember és a probléma megoldási képességeik és módszereik is.

Miklós szerint ez utóbbi tényező az egyik legfontosabb eleme a bushcraftnak. Nem inni, enni vagy aludni megyünk elsősorban az erdőbe, hanem azért, hogy gyakoroljuk megoldani, hogy legyen ételünk, italunk, szállásunk.

Bármit is viszünk magunkkal vagy készítünk a helyszínen, minden egy célt szolgál: fejleszti az ember problémamegoldási képességét. Bár a bushcraft minden próbálkozónál mást és mást jelent, a lényeg többnyire ugyanaz: az ember folyamatosan próbálkozzon, gondolkozzon azon, hogy tudna megoldani egy adott helyzetet az erdőben azért, hogy minél kevésbé legyen kiszolgáltatott a természetnek. Ennek hatása túlmutat a szabadban töltött időn.

„Fontos része a bushcraftnak, hogy megtanulsz helyzeteket megoldani. Ezeket aztán a mindennapokban is hasznosítani tudod.”

Mindegy, hogy kenyeret sikerült sütnöd vagy vizet előállítani egy pocsolyából, magával a problémamegoldással fejlődsz. Ha túljutsz egy olyan akadályon, amit korábban akár leküzdhetetlennek hittél, akkor abból profitálhatsz a mindennapokban, legyen szó munkáról, sportról vagy akár a magánéletről. Én legalábbis érzem a hatását a mindennapi teljesítményemre.

Miklós elmesélte, hogy egyszer szakadó esőben kellett szállást találniuk. Ahogy felépítettek egyet, jöttek a vadászok, elzavarták őket. Hosszan meneteltek a sárban, míg végre helyet találtak maguknak.

„Szenvedés volt az egész, de másnap, amikor felkeltem, azt éreztem, ez volt életem legjobb napja, ráadásul egy olyan nap, aminek minden pillanatára emlékeztem. Egy ilyen fokozott és szinte szünet nélküli problémamegoldás-sorozat közben különösen jelen vagy és végig koncentrálnod kell. Ez is neveli, erősíti az embert”.

Azért még így is messze vannak Bear Gryllstől vagy a Miklós által szintén nagyra tartott Bertramtól, aki egyébként még a kést is maga kovácsolja, és természetesen a házát is ott helyben építi fel.

Amilyen hosszú volt az előkészület, olyan hamar megsült a kenyér, talán, ha tíz perc kellett hozzá. Ezek után csak le kellett fejteni a faágról, a hamuba dobottat pedig valahogy ki kellett bányászni a parázsból. Miklós úgy szolgálta fel az ételt, mintha élete legjobb közösségi média posztját akarta volna elkészíteni. A fáról lefejtett girbe-gurba kenyeret büszkén fektette el a vágódeszkáján, amit abból a száz éves diófából készített, amit még az nagypapája ültetett el.

Ez most nagyon Insta-kompatibilis lett

– támogattuk meg. Nem kellett semmi filter, az erdő közepén pont olyan mutatós volt, mint egy szerkesztett képen. A vizünkről ugyanez nem volt elmondható, nagyjából fél deci csorgott le azóta, hogy kimertük a pocsolyából, szóval inkább bevallottuk, hogy hoztunk két üveg dugivizet, ezzel ki tudjuk húzni a várakozást (nem tudtuk). A kenyér nagyon finom volt, alig tudtuk letenni, a parázsba dobott verzió még talán ezen is túltett. Nem volt különleges technika, fűszer, hozzávaló, de pár percre tényleg azt érezhettük, hogy sosem ettünk ennél finomabbat.

Pénztárcabarát túlélés

Ettől függetlenül felmerült a kérdés, hogy – ha akarnánk – mivel tudnánk még az erdőben feldobni a kenyeret. Bármennyire is azt gondolnánk, hogy szinte mindennel, azért kevés dolgot lehet mindenféle következmény nélkül elfogyasztani az erdőben. Érdemes egy-egy túra előtt felmérni, milyen bogyókat, gyümölcsöket lelhetünk fel a környéken, és azok közül melyek alkalmasak emberi fogyasztásra.

„A gombáktól azért félek. Állandóan menni kell és gombászni, tanulni, hogy legyen és akkor még el is kell vinni bevizsgáltatni! Ez pedig nehéz az erdőben. A túlélést szintén nehezíti, hogy állatokra vadászni sem lehet olyan simán, mint azt néhány videó sugallja” – mondja Miklós.

Minden bushcraftnak vége van egyszer, és ez a pont akkor jön el, ha minden tűz elaludt. „Fontos, hogy semmilyen láng nem maradhat életben, de még egy szunnyadó szikra sem, mert lehet, hogy nyolc óra múlva ez okoz tüzet. Természetesen a szemetet is össze kell szedni, a szállásunk környékét is rendbe kell tenni. Úgy kell visszaadnunk mindent, ahogy azt a természettől kaptuk”.

A mi tüzünk is elaludt, ami nagy szerencse, mert abból a fél pohárnyi vízből, ami hosszú órák alatt megtisztult, nem tudtuk volna elfojtani a parazsat.

„Ha ezt a folyamatot nézzük, inkább a túlélésről van szó. Ha a kihívás, a probléma megoldása vezet minket, oldjuk meg ezt a helyzetet, de ha valaki most vágna bele, érdemes pár száz forintot szánnia egy üveg ásványvízre” – mondja Miklós több mint tíz év tapasztalatával.

Tehát akkor mennyiből is jön ki egy nap az erdőben?

Ha a túlélést gyakoroljuk, akkor nulla, ha bushcraftolunk, akkor is meg lehet úszni pár ezerből is akár:

„Már háromezer forintért kapsz olyan kést, amire, ha vigyázol, akár örök életre is jó. Ha van egy jó késed, az jobb, mint egy rossz, de a határ itt is a csillagos ég. A jó felszerelés azért kell, hogy bármilyen körülmények, viszonyok, hőmérséklet mellett is tudjam biztosítani a komfortot. Ez is emberenként más lehet, valaki öt fokban is elvan egy pólóban, mások húsz felett is beöltöznek, ők mindannyian más összeget költenek. Egy szakadt bakanccsal is lehet túrázni, de egy drágább darabban kényelmesebb. Minél komfortosabb az erdőben töltött idő, annál drágább is. Ha víztisztító berendezést akarunk, profibb kést, mínusz 20 fokig ellenálló hátizsákot/sátort, akkor emelkedik az összeg, de némi rákészüléssel és előregondolkozással pár ezer forintból ki tudunk hozni egy napot.”

Nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mekkora költséggel jár, hogy boldoguljunk az erdőben. De biztos nincs szükség akkora összegre, mint amennyi a mindennapokhoz kell.

Annyira felbátorodtunk, hogy kifelé már egyedül jöttünk – mondhatnánk, de valójában Miklós még bent maradt az erdőben, hogy ha már ott volt, készítsen némi tartalmat is a csatornájára. Kifelé menet tovább tartott az út, a határvonalat jelző sorompónál pedig már mi is úgy viselkedtünk, mint a látogatásunk elején vissza-visszanyargaló vizsla. Nehéz volt otthagyni az erdőt, mert míg a sűrűben végül nem kellett megküzdenünk a túlélésért, kifelé haladva egyre inkább éreztük, hogy újra vár ránk a civilizált lét komfortos, ám mindennapi szélmalomharca