A magyar színházi életet a rendszerváltás óta végigkísérték a politikai alapú kinevezések: a pártok gyakran a szakmai bizottságokat is figyelmen kívül hagyva érvényesítették az akaratukat. Különösen a vidéki színházak igazgatói posztjai kerültek politikai csatározások kereszttüzébe, és így alakulhatott ki még a kétezres években egy alternatív színházi centrum, mely szándékosan megkülönböztette magát a „liberálisnak” titulált fővárosi színházi tekintélyektől (Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Máté Gábor stb.), és a cél nem titkoltan a térfoglalás volt. Kerényi Imre nyílt levélben meg is hirdette még a földindulásszerű fideszes sikerrel végződő 2006-os önkormányzati választások után: „A pillanatnyi politikai centrum a ballibé, az önkormányzatokat a nemzeti-konzervatív tábor uralja. A centrum természetesen saját embereinek osztja a stallumokat. Az a kívánatos, és az a helyes, ha a végeken ugyanez történik. Vidéki színházainkban kell egy csomó színházvezető” – írta az azóta elhunyt Kerényi, és így folytatta:
Előttünk a veszprémi, a győri, a szekszárdi, a székesfehérvári, a békéscsabai és a többi igazgatóválasztás. Hajrá kollégák, akik nem a balliberális gondolkodás hívei vagytok, pályázzatok!
A kollégák pedig pályáztak, egyre több intézmény csúszott át a kormányoldal térfelére, és ennek a folyamatnak a végén jutottunk el oda, hogy a „liberális kígyófészeknek” tartott Színház- és Filmművészeti Egyetem élére is egy modellváltásnak álcázott manőverrel a kormány által kinevezett bizalmi emberek kerültek. Az SZFE esete minden eddiginél jobban ráirányította a figyelmet a színházi szakma megosztottságára, és bár a reflektorfény a teljhatalommal felruházott Vidnyánszky Attilára irányul, az intézmény körül kialakult vitában komoly szerep jutott a kormányoldal kipróbált színházi vezetőinek.
Örök értékek mentén a nemzet szolgálatában
Bár az SZFE átalakítása és Vidnyánszky Attila mellett nyilvánosan kiálló színészek listáján található olyan színész is, aki csak újonnan fedezte fel magában a jobboldalit (Koncz Gábor 2006-ban még az MSZP-nek kampányolt), a Fidesz-közeli színházi vezetőket opportunizmussal biztosan nem lehet vádolni. Az SZFE kuratóriumába bekerülő Rátóti Zoltán, a felügyelőbizottsági tagsággal jutalmazott Nemcsák Károly, illetve a nyilvános vitában az átalakítást szorgalmazó vidéki színházigazgatók közül Balázs Péter, Besenczi Árpád és Cseke Péter is hosszú évek óta a Fidesz kulturális holdudvarához tartoznak. Sőt,
Az elveszített választások után Orbán Viktor arra kérte híveit, hogy „hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket”, hogy megteremtsék és megszervezzék „a polgári Magyarország nyilvánosságát”. Az egyik első ilyen az Értékmegőrzők Polgári Köre lett, amit a Bojtorján zenésze, Kemény Győző alapított, és 2002. június 6-án alakult meg Gulyás Dénes operaénekes nagykovácsi otthonában. A Heti Válasz beszámolója szerint az ülésen részt vett Orbán Viktor is, míg a lapnak az érintett művészek részéről Cseke Péter nyilatkozott: „Olyan örök értékek mentén szeretnének a nemzet szolgálatában tevékenykedni, amelyekre a tagok a művészet, a zene vagy a sport területén fölesküdtek.”
Cseke addigra már túl volt egy nyilvános kiálláson, hiszen a második forduló előtti Kossuth téri Fidesz-kampányrendezvényen ott ült Orbán Viktor mögött, egy évvel később pedig a pártba is belépett. Az Értékmegőrzők Polgári Köre azonban mindössze egy nagyobb ügyben hallatta a hangját: amikor Kovács László külügyminiszter visszavonta Schmitt Pál nagyköveti megbízását, a Kör a Heti Válaszban állt ki a későbbi köztársasági elnök mellett, és a 2002. június 20-án kelt nyilatkozatot aláíró neves színészek, zenészek és sportolók között már megtalálható Balázs Péter, Besenczi Árpád, Nemcsák Károly és Rátóti Zoltán neve is, együtt az Orbánnal köztudottan baráti kapcsolatot ápoló Eperjes Károllyal, továbbá Reviczky Gáborral, Ákossal, Mészöly Kálmánnal vagy Pataky Attilával. Nemcsák ismeretsége Orbánnal egyébként még korábbra, a színészek és újságírók közötti focimeccsekig vezethető vissza: például 1998 szeptemberében a Kurír számolt be arról, hogy a színészválogatott négy tagja – Eperjes és Nemcsák mellett Laklóth Aladár és Lippai László – is erősítette a kormánycsapatot a Délmagyarország című napilap újságírói elleni focimeccsen. (Eperjes és Nemcsák mellett egyébként Laklóth is aláírta a Vidnyánszky melletti júliusi kiállást, Lippai nevét azonban hiába keresnénk köztük, ő a közös focimúlt ellenére is azt nyilatkozta júliusban a Hírklikknek, hogy mélységesen elszomorítja, ami az egyetemmel történik.) Az évek múltával aztán a polgári körök a háttérbe szorultak, viszont 2005 áprilisában már a fenti névsorból többen is jelen voltak, amikor a Fidesz kulturális tagozatának elnöke, Pálinkás József a meghívott vendégek előtt ismertette a párt színházi tervezetét. A meghívott színészek között természetesen ott volt Balázs, Cseke és Nemcsák, de újabb nevek is felbukkantak, így Blaskó Péter és Oberfrank Pál is a megjelentek között volt.
E színészek közül többen a következő évi választási kampányban is láthatók voltak a Fidesz rendezvényein, és ezt nem is felejtették el nekik, hiszen a már említett 2006-os önkormányzati választások után megnyílt a lehetőség a „nem balliberális gondolkodás hívei” előtt a vidéki színházak élén. Elsőként 2007-ben Balázs Pétert nevezték ki a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójának, a szakmai bizottság ellenében (az első fideszes jelölt Rátóti Zoltán volt, de ő a támadások miatt visszavonta a pályázatát), a következő évben pedig Cseke Pétert választotta meg a Kecskeméti Katona József Színház igazgatójának a város közgyűlése. További fideszes vezetésű városok is új színházigazgatókat neveztek ki, és rájuk építve lépett színre 2008-ban a Magyar Teátrumi Társaság, melynek elnöke az akkor a debreceni Csokonai színház igazgatója, Vidnyánszky Attila lett. Ezzel vált intézményesültté a színházi szakma megosztottsága, hiszen már létezett érdekvédelmi szervezetként a Magyar Színházi Társaság, az MTT azonban nem titkoltan a „jobboldali” színházigazgatókat tömörítette, Vidnyánszky pedig a legbefolyásosabb színházi ember lett a Fidesz kultúrpolitikájában.
Muszáj, hogy ez a közeg színes maradjon
Nem mindig érvényesült azonban az „egy a tábor, egy a zászló” elv a színházigazgatók későbbi kinevezésekor: nagy port vert fel, amikor 2011-ben Eperjes Károly pályázatát a fideszes képviselők is leszavazták Győrben, ahol végül Forgács Péter kapott bizalmat a Nemzeti Színház élén (persze ő is tagja a Magyar Teátrumi Társaságnak, és ő is síkra szállt az idén az SZFE átalakítása mellett), illetve 2013-ban Balázs Péter hiába pályázott a Vígszínház élére, végül visszalépett, miután kiderült, több fideszes is inkább Eszenyi Enikő megbízatását hosszabbította volna meg. Pécsen pedig megint csak Eperjes ajánlotta be Dörner Györgyöt, de végül a képviselőtestület új szavazást írt ki, melyen Rázga Miklóst választották a helyi színház igazgatójának (ő pont a napokban jelentette be, hogy jövőre nem kíván újra pályázni, és nincs jóban az ellenzéki városvezetéssel).
2010-től azonban jellemzően még több színház igazgatói posztjára kerültek fideszes jelöltek: Besenczi Árpád ekkor került a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, Oberfrank Pál pedig a veszprémi Petőfi Színház élére, míg Rátóti a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója lett (2016-ig maradt Kaposváron), majd 2011-ben Nemcsák Károly is megkapta a József Attila Színházat (Nemcsák első felesége, Darvasi Ilona egyébként 2007-ben lett a Soproni Petőfi Színház igazgatója). Dörner pedig ugyan korábban a MIÉP szimpatizánsa volt, fideszes támogatással kapta meg az Újszínházat.
Azt is meg kell jegyezni, hogy színházigazgatóként korábban többen is visszafogottabban nyilatkoztak, és a színházi élet átpolitizáltsága ellen emeltek szót:
Bízom benne, hogy ez a hatalmas ellentét egyszer csak fel fog oldódni, és nem egy olyan, a hatalmat centralizáló csoportosulás létrejötte lesz a tét, amely meghatározza az elkövetkező évek, évtizedek kulturális irányait. Muszáj, hogy ez a közeg színes maradjon, muszáj, hogy életben maradjon a művészi szabadság, és a kultúra ne a politika égisze alatt működjön
– mondta például Cseke Péter a Magyar Narancsnak 2013-ban, és két évvel korábban ugyanő aláírta a Magyar Színházi Társaság Alföldi Róbert mellett kiálló levelét is (akkor egy másik kormánypárti színész, Blaskó Péter is felszólalt Alföldi védelmében). Akkoriban még Rátóti Zoltán is a sokszínűség mellett érvelt a régi Origónak adott interjújában: „Fontosnak tartom, hogy egy társulat néha találkozzon olyan alkotótársakkal, akik másképp gondolkoznak, másfajta szellemiséget hoznak be. Ettől egy társulat nem veszíti el sem a szellemiségét, sem az arculatát.”
Út a semmibe
Az évek során azonban kiderült, a kormánypártban mégsem ez lett az uralkodó hangnem, hanem folyamatosan két szembenálló táborról beszéltek a színházi életben is, annak ellenére, hogy a színházi élet számos képviselője ellenzi ezt a leegyszerűsítést, mondván, sokféle törésvonal létezik, Vidnyánszkyék háborús logikájának azonban az ilyen finomságok sosem kedveztek. A 2018-as választási kampányban Rátóti például már „a világrontó Soros-demagógiától megfertőzött liberális ellenzékről” beszélt az Origónak, és arról, hogy „az európai út, ami a liberális útnak tűnik, nem vezet sehova. Kimondhatjuk, hogy út a semmibe.”
Így jutottunk el a színmű idei modellváltásáig, mely szinte a teljes színházi szakmát állásfoglalásra késztette. Ebben a nyilatkozatháborúban a fideszes vidéki színházigazgatók is megszólaltak: Balázs, Besenczi, Cseke, Forgács és a Békéscsabai Jókai Színházat vezető, szintén régi Magyar Teátrumi Társaság-tag, Seregi Zoltán is sorra panaszkodtak arról, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemről kikerülő hallgatók nem akarnak vidékre menni, amiért a felelősség szerintük az SZFE-t terheli (az egyetem egyébként ezeket a feltételezéseket többször is cáfolta). És bár azóta több jel is utalhatott arra, hogy az SZFE ügye némiképp a hagyományos törésvonalakon átnyúlik, hiszen Blaskó Péter kiállt a kormánysajtó által folyamatosan támadott Székely Gábor mellett, illetve fideszes vezetésű színházak társulatainak tagjai is aláírták azt a nyilatkozatot, amely a modellváltásról szóló törvényjavaslat visszavonását is kéri, a megbízható, régi támogatónak számító színházigazgatók nem beszélnek ki a kánonból. Az SZFE kuratóriuma és a felügyelőbizottsága tagjainak ismeretében pedig egyértelművé vált, a végletesen megosztott színházi élet egyhamar nem fog megnyugodni.
Kiemelt kép: Szigligeti Színház /Facebook
