Kultúra

Sokszor volt jó, és egész ritkán volt igazán rossz magyar filmet nézni az idén

A veszteség és a győzelem akkurátusan keretbe foglalta a magyar filmszakma évét. Magyar filmes képbehozó krónikánkkal átnyargalunk 2019-en.
Korábban a témában:

Veszteséggel indult az év a hazai filmszakmában, január 20-án, hetvennégy éves korában meghalt Andy Vajna filmügyi kormánybiztos, producer. A szakma honi képviselői mellett a nemzetközi filmes szcéna is megemlékezett róla, itthon pedig azt találgattuk, mit jelent majd a Vajna-éra vége az utóbbi években felívelt hazai filmgyártásban – az év végére e kérdések egy részére választ is kaptunk, de ne siessünk ennyire előre.

Az év első magyar filmje, a Kölcsönlakás ugyanis nem csak a szokásos filmalapos szálakkal kötődött Vajnához, a rendezői székben ugyanis Dobó Kata, a kormánybiztos egykori barátnője ült, ami már akkor felkeltette a figyelmet, amikor még csak a film támogatásáról született döntés. Ugyanakkor a film februári bemutatása után már senkit nem érdekelt, hogy az elsőfilmesként szereplő Dobó Kata hogyan kaphatott több száz millió forintnyi támogatást, elvitte a figyelmet a produktum maga, ami a kritikusok szerint – ha a pocsék magyar filmek minimumát alacsonyan tartó Pappa Piát nem is tudta alul múlni – finoman szólva sem sikerült jól, míg az efféle vígjátékokat rendszerint bekajáló közönség imádta. A rendező és a film stábjának közéletileg aktívabb tagjai teljes mellszélességgel védték a filmet, mintha a bevételeiknek bármit is ártana, hogyha a filmművészet elitjébe nem kerül be a vígjátékuk. Pedig nem ártott egyáltalán: friss hír, hogy következő projektjére már közel egymilliárdot kapott.

A február a Kölcsönhatás mellett két dokut is hozott a magyar gyártások sorába, még ha teljesen eltérő szemléletűeket is. A klasszikus sportfilmes eszközöket izgalmas, érzéki képi világgal és némi szociojelleggel ötvöző, egy kitörésre vágyó ifjú bokszolóról szóló Gettó Balboa ugyan csak a BIDF-en és szórványos vetítéseken volt elérhető, azért így is hatásos volt, egyik főszereplőjéről, Sipos Misi bácsiról mi is írtunk egy hosszabbat. A Bud Spencer életét és karrierjét feldolgozó Piedone nyomában szögesen más szemléletet követett, és inkább volt rajongói film, mint doku: érdemi új információtartalom helyett a fókusz inkább az ájult rajongáson volt, eszköztára kimerült a klasszikus beszélő fejek + archív felvételek képletben, és megjelenésében sem volt meggyőző, ám a hatalmas hazai rajongótábor azért így is lelkesen fogadta.

Minden évben kapunk jó néhány olyan magyar filmet, amit „elfelejtenek” érdemben promózni, ilyen formán alig jut el a közönséghez: így járt a Most van most is, Tompos Kátya és Mohai Tamás road movie – romkomja még a szakmához is alig jutott el, és érdemi visszhang nélkül futotta meg rövid karrierjét, ami még akkor is szomorú, ha történetesen nem az évtized legjobb komédiájáról van szó. A Most van mosttal egy időben mozikba került még egy hazai alkotás, ami már egy fokkal nagyobb hírverést kapott, de még így sem eleget, Kárpáti György Mór filmje, a Guerilla ugyanis sokkal-sokkal több figyelmet érdemelt volna, mint amennyit kapott. Az 1848/49-es szabadságharc dicstelen végnapjait, annak is az emberi arcát, és vele egy félszeg szerelmi háromszöget megéneklő filmben üdítően friss fiatal színészek alakítanak megkapó érzékenységgel, nem beszélve arról, hogy mennyire hiányzott már egy történelmi film ’48-ról, ami tovább lép a párás szemű meghatottságon, és gondol valamit egy szabadságharc emberi hozadékairól. Egyértelműen ez volt a sanyarú hazai felhozatal egyik legjobbja idén.

Így még biztosan nem láttuk a magyar szabadságharcot
Még hogy a Filmalap nem támogat történelmi filmeket! A Guerilla kritikája.

A tavasz egyébként az abszolút dömping időszaka volt a magyar filmek terén, mintha a forgalmazók nem egyeztettek volna egyáltalán arról, hogy hogyan is lenne optimális moziba küldeni az év filmtermését: március-áprilisra hat magyar film jutott, ami aligha optimális a külföldi gigaprodukciókkal eleve nehezen versenyző hazai daraboknak. Rögtön a Guerilla után egy héttel megérkezett a tévéfilm fogalmát itthon újradefiniáló Szász Attila első mozifilmje, az Apró mesék, egy világháború utáni úgynevezett romantikus thriller domestic noir elemekkel, éspedig a csodás Kerekes Vica és a nem kevésbé csodás Szabó Kimmel Tamás főszereplésével. A filmet eléggé szerettük, és bőven megérdemelte volna, hogy kicsit jobb forgalmazási stratégiával kerüljön mozikba, meg úgy általában, hogy a publikum kicsit fogékonyabb legyen a hazai filmesekre akkor is, ha nem a klasszikus közönségfilmes eszköztárral támadnak. Több Szász Attilát a hazai filmgyártásba!

Fotó: Vertigo Média

A dömping folytatásaként április elején befutott Novák Erik Szeretlek, mint állat című filmje, és ha a kedves olvasó nem hallott róla, nyugalom, a hiba nem az ön készülékében van: ismét csak egy érdemi promóció nélkül moziba engedett, és ennek nyomán érdemi érdeklődés nélkül onnan kikerült filmről beszélünk. Az április még két magyar bemutatót hozott a nagyjátékfilmes vonalon túlról is: a Susotázs, Tóth Barnabás kisfilmje, amit szerepelt az Oscar-díj élő szereplős rövidfilmes rövidlistáján, ám végül jelölést mégsem kapott, valamint az egészen kiváló Egy nő fogságban című doku, amit eddigre már megnézett, aki tudott, a magyarországi modern kori rabszolgaság egy áldozatáról mesélő film ugyanis szákhagyomány útján komoly kultuszt épített maga köré – teljes joggal.

Csinos külvárosi kertes ház, három rabszolgával
Nem pár száz évvel ezelőtt, még csak nem is egy bizarr rémálomban, itt, a mi Budapestünkön, lehet, hogy a szomszédban ma is vannak rabszolgák, a gazda nem szégyelli, a hatóság nem segít.

A nyár közeledtével megritkultak a magyar filmes premierek, májusban mindössze Lévai Balázs fikcióba forduló zenés doksifilmje, a Pécsi szál került mozikba, júniusban – leszámítva A Tanú felújított változatát – szintén egyetlen doku, A Mandák Ház lelkésze, amely Bolba Márta evangélikus lelkész köz-és hitéleti tevékenységéről mesél, megmutatva, mire képes a keresztényi eszmény, ha valaki komolyan veszi, a július-augusztus pedig magyar film nélkül hagyta a mozikat. A következő érdemi magyar nagyjátékfilmes premierre szeptemberig kellett várni, de legalább megérte, akkor ugyanis ismét úgy betömörültek a hazai alkotások, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

A Curtiz – melynek rendezőjével és producerével interjúztunk is – Kertész Mihály küzdelmét énekelte meg a Casablancával, a lányával és a háborús propagandával, az ugyanazon a héten érkezett A létezés eufóriája a holokauszttúlélő, csodálatos Fahidi Évát és azt, ahogy a Sóvirág című, lélegzetelállító mozgásszínházi előadás megszületik. A két filmben nem csak a premierdátum közös, hanem az is, hogy a szakma és közönség egyaránt szerette őket, seregnyi díjat gyűjtöttek be, és úgy általában, ott a helyük a legjobb 2019-es hazai filmes produktumok között. Ugyanebben a hónapban érkezett még egy doku, ha lényegesen kisebb visszhanggal is: a Folyékony arany a tokaji aszúról mesélt, és digitálisan felújítva újra forgalmazásba került a János vitéz is. Ám a szeptember második felét mégsem ez tette izgalmassá, hanem az, hogy mozikba került az Akik maradtak, a Susotázs nyomán már emlegetett Tóth Barnabás érzelmes drámája, amiről eddigre már rengeteg szó esett, ugyanis ezt a filmet neveztük az idei Oscar-versenybe – azóta pedig azt is tudjuk, hogy a film még mindig versenyben van, szerepel ugyanis a tíz filmet tartalmazó rövidlistán, ezt fogják a hivatalos Oscar-jelöltek meghatározásakor megfelezni. Drukkolunk.

A gyászmunka az első menstruációval kezdődik
Az év váratlan magyar filmes sikerén, az Oscar-díjra is nevezett Akik maradtakon elég könnyű sírva fakadni. Kritika.

Az október szintén sűrű volt, még ha az öt premierfilm közül nem is mind kapott ugyanakkora hangsúlyt: a Mi újság, kuflik?-nak elsősorban a gyereknézők örültek, a Nádas Péterről szóló Természetes ellenfény című portré-doku ismét csak nullához közelítő promóciót kapott, Hegedűs Péter filmje, a Lili nemkülönben. Nem így a FOMO, ami egyből bejelentkezett az év megosztó magyar filmje címért, az értékelések egyik fele dicséri, a másik szidja, ki fontos korképnek, ki ártalmasnak tartja – de a nézők azért eléggé szerették a tini-metoo mozit, és ugyanez volt a helyzet a Drakulics elvtárssal is, amivel végre-végre, kaptunk egy jó vígjátékot is idénre.

A metoo-szál folytatódott novemberben is, a Szép csendben című alkotással, ám a film nem is sikerült olyan hatásosra, mint ahogy vártuk, és el is söpörték a kulturális élet jóval turbulensebb eseményei. Először az Andy Vajna halála óta több nagy változáson – Havas Ágnes távozásán, a Filmszakmai Döntőbizottság tagjainak lecserélésén és új vezető, Káel Csaba érkezésén – átesett filmfinanszírozási rendszer, a Filmalap megszüntetése, majd a Gothár-ügy, az után a sebtében összegereblyézett, azóta el is fogadott, alá is írt új kultúrtörvény vonta el a figyelmet, a remekül megformált erdélyi miliőben forgott thriller, a Valan és a promóhiányban szenvedő árvaházi Déva is így járt. A Seveled csak azért nem, mert az efféle klasszikus közönségfilmekre mindig tisztességes promóciós büdzsét szánnak, itt is ez történt, így a Tenki Réka és Mészáros Béla összekavarodásáról szóló, messze nem hibátlan, de egészen nézhető Sevelednek van szabad szemmel is látható nézőközönsége.

Te is beleszeretnél a különc sztriptíztáncosba, aki marékszám adja a pénzt a koldusoknak
Az állapotos sztriptíztáncosnő és a megállapodni képtelen filmkritikus románca hozza az összes kötelező romkom-elemet. A Seveled, ha nem figyelünk a butaságokra, egészen kedves, súlytalan szórakozás. Kritika.
Fotó: Angela Weiss / AFP / Europress

A Magyar Filmintézet, ami a Magyar Nemzeti Filmalap romjain mindeközben létrejött, a december közepén elfogadott új szabályozás értelmében már nem csak a mozi-, hanem a tévéfilmek támogatását is intézi majd, Káel Csaba új filmügyi kormánybiztos több magyar történetet ígér, de hogy pontosan mire számíthatunk a következő években, az egyelőre megállapíthatatlan. Próbáljunk tehát nem szorongani, hogy legalább a filmipart nem szántják be azzal a lendülettel, ahogy a színháztámogatási rendszer átalakításakor a függetleneket és a tao-pénzektől elesett szerencsétleneket. És, hogy cikkünket pozitív hangulatban zárjuk, a zaklatási ügyek, az üzlet és a politika helyett evezzünk át az év igazi örömhírére, és arra a valakire, aki olyan vastag tollal írt filmtörténetet idén, hogy az nemcsak nekünk, magyaroknak fontos, de a nemzetközi sajtóban is komoly visszhangja volt. Természetesen Gera Marináról van szó, aki ennek az eseménydús év végén okot adott némi ünneplésre azzal, hogy az Örök tél főszerepéért (mondom én, hogy több Szász Attilát kérünk a hazai filmgyártásba, az Örök tél is az ő filmje) elhozta Magyarország legelső nemzetközi Emmy-díját. Őt most nagy lehetőségek és nemzetközi siker várja – legyen ő a magyar filmgyártás kabalája a 2020-as évre.

Ajánlott videó mutasd mind

Ragadozó féreg terjed Európában

Egy ragadozó laposféreg terjed gyors ütemben kontinensünk nyugati részén, a lebontásban kulcsfontosságú szerepet játszó puhatestűeket pusztítja.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.