Hol vannak az új magyar történelmi filmek? – tette fel a kérdést néhány kormánypárti publicista az utóbbi hónapokban. Ezek az emberek természetesen nem felejtették el, hogy elkészült a Saul fia, az 1945 vagy a Napszállta. Nem, ők másfajta történelmi filmekre vágynak: bár pontosabban nem határozták meg, mifélére, sejthetően olyanra, amely hősökről, és nem gyarló átlagemberekről vagy egyenesen bűnösökről szól, és amelyben a magyar nemzeti identitás megerősödik. Ez a fajta történelemszemlélet is szülhet jó filmeket, de az utóbbi harminc év magyar filmgyártásából sajnos most egy sem jut eszembe.
Kárpáti György Mór Guerillájában sincsenek hősök. A magyar történelemnek egy olyan időszakában játszódik, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszakában, amelyre joggal lehetünk büszkék. Mégis ennek a nagy történetnek a legkevésbé hősies szeletét mutatja be a Guerilla: azokat a heteket, hónapokat 1849-ben, amikor a szabadságharc már megbukott, de a szétkergetett, bujdosó magyar honvédek közül néhány csapat még ellenáll. Belül már tudják, hogy legyőzték őket, de sokan még maguknak sem ismerik be, mert akkor
A Guerilla főhőse, Maura Barnabás katonának állt öccsét keresi valahol Magyarországon. Mikor megtalálja, kiderül, hogy nem mehetnek még haza, mert a testvére sérülésből lábadozik. Hogy elkerülje a megszégyenítést, amely a fáradt és elkínzott, csak az uniformisukra büszke katonák részéről várna rá, Barnabás azt hazudja, hogy őrmesteri rangban szolgált. Nincs más választása, mint hogy maga is a bujdosók közé álljon, és bízzon benne, hogy öccsével együtt talán túlélik a szabadságharc dicstelen végjátékát.
Kárpáti György Mór rendező két korábbi kisjátékfilmjében, az Erdőben és a Provinciában is kívülálló, félszeg férfihősöket mozgatott, akiknek természeti környezetben, idegen közegben kellett helytállniuk. A Guerillában ugyanezt a sémát helyezi kevés eszközzel, de érzékletesen megteremtett történelmi miliőbe, amelyet Szlávik Juli jelmezeinek és a maszkmesterek nagyszerű munkájának is köszönhetően csupa hitelesnek tűnő – hitelesen elcsigázott, hitelesen fénytelen tekintetű – kiskatona tölt be. Fiatal fiúk, akik nem tudták, mire vállalkoznak, de a saját kárukon tanulják meg.
A hetvenes években készültek a Guerillához hasonló, kiábrándult történelmi filmek a magányba, számkivetettségbe belerokkanó katonákról. Werner Herzog filmje, az Aguirre, Isten haragja jutott eszembe, és persze a témájában sokkal közelebbi, nagy példa, Bódy Gábor Amerikai anzixa. Bódy filmje a levert szabadságharc után emigráló honvédeket mutatja be, a Guerilla hősei pedig még itthon vannak, de a két társaság egyformán összetört emberekből áll.
Kárpáti ugyanakkor közelebb marad a történelmi-háborús film műfaji mintáihoz, mint Herzog vagy Bódy. A Guerilla történetét éppen az teszi dinamikussá, hogy a forgatókönyv hol eloldódik, hol megint erőteljesebben épít a zsánerben megszokott sémákra. Barnabás messziről jött idegenként katonaszerepbe kerül, de nem teljesít olyan fényesen, ahogy azt várni lehetne. Szerelmi háromszög alakul a főhős, a testvére és a tábori felcserként segédkező Luca között, de brutális események szakítják félbe az alakuló romantikus konfliktust. Hogy aztán a történet végén az író-rendező megint csak egy műfaji jellegű zárlattal vegyen búcsút a karakterektől.
A műfaji jegyek ellenpólusát a Guerilla esetében a valósághű háborús miliő, illetve az eseménytelenségre és a természeti képek szépségére építő, egyszerre minimalista és érzéki stílus jelenti. Nem is emlékszem, mikor láttam ennyi tehetséges fiatal színészt összekoszolva, szurtos képpel végigjátszani egy filmet. A Barnabást alakító Váradi Gergely egymagában talán nem tenné izgalmassá a történetet, de Mészáros Blanka, Vilmányi Benett, vagy a rangidős tiszteket játszó Orbán Levente és Géczi Zoltán erős, kontúros mellékalakokat formálnak figuráikból, akikről csak akkor vettem észre, mennyire a szívemhez nőttek, mikor az életük súlyos veszélybe került.
Hartung Dávid operatőr képein az erdő hol édeni, hol fenyegető miliője gazdag atmoszférát teremt, ami a 16mm-es nyersanyag használata miatt is érzéki, vibráló. Viszonylag friss trend ez a fajta koszosság, természetesség a történelmi filmben: Nemes Jeles László munkái mellett James Gray The Lost City of Z-je és az argentin Lucrecia Martel Zamája is a Guerillával rokon stílusban készült.
Kárpáti György Mór bemutatkozó rendezése tehát átgondolt és magabiztos, mintáit és a történetet szolgáló stílusát jó ízléssel választotta meg. Elemző, józan történelemszemlélete is szimpatikus, nyilván még sok hasonló filmre lenne szükség az egészségesebb nemzeti önismerethez. Nem mondanám, hogy a Guerilla alapján könnyű meghatározni, miben áll Kárpáti egyéni hangja, de ez ilyen fiatal rendezőnél egyáltalán nem probléma. Csak arra nem jöttem rá, miért nincs magyarul írva a film címe.
Guerilla, 2019, 85 perc, 7,5/10
