Martin Scorsese csak olajat öntött a tűzre, és hirtelen fellázadt a filmrendezők elitje a szuperhősök ellen. Francis Ford Coppola nézhetetlen vacaknak titulálta a Marvel-gyárat, Ken Loach a hamburgerhez hasonlította ezeket a filmeket, Pedro Almodóvar kevesli bennük a szexualitást, de még maga Doctor Strange, azaz Benedict Cumberbatch is azt mondta, túl nagy a hatalom a blockbusterek kezében. Mintha rég felgyülemlett feszültség tört volna elő, pedig igazából azt temetik a klasszikus filmesek, hogy nem a rendezői filmekre van éppen kereslet. Mindent elönt a Marvel-láz, és a stúdióknál afelé hajlik a ceruza, akiért többen állnak sorba a jegypénztáraknál. Vegyük mondjuk a 2019-es Bosszúállók: Végjáték című filmet, ami 358 millió dolláros költségvetésből csinált 2,8 milliárd dollárt. Ezzel nehéz vitatkozni.
Ez a mostani nyilatkozatháború akkor kezdődött, amikor Martin Scorsese október elején azt találta nyilatkozni, hogy nem tartja sokra a Marvelt.
Próbáltam, de ezek nem mozifilmek. Őszintén, leginkább úgy gondolok rájuk, mint a vidámparkokra, bár a színészek a lehető legjobbat próbálják kihozni magukból ilyen körülmények között is. Ez nem olyan mozifilm, mint amikben az egyik ember érzelmeket, pszichológiai élményeket próbál közvetíteni a másiknak.
Mindezt egy újabb vélemény tetézte A tégláért Oscar-díjat kapott rendezőtől: „Ezek nem filmalkotások, valami mások. És nem kéne hagynunk, hogy megszálljanak minket. A moziknak a sarkukra kell állniuk, és több narratív filmet kellene bemutatniuk. A mozik vidámparkká váltak, ami rendben van, de nem lenne jó, ha minden egyéb kiszorulna onnan. Azoknak ez persze jó, akik élvezik ezeket a filmeket, és amúgy szakmai szempontból én is csodálom ezeket. De nem az én ízlésem, egyszerűen nem bírom megnézni őket. Ám létrehoznak egy újfajta közönséget, ami már azt hiszi, ez a mozi”. Ezután Coppola szállt ringbe, és közölte, hogy kollégája túl finom volt, és ő ki meri mondani, hogy megveti az egyeduralkodó Marvelt.
Persze hamar jött az ellentábor is, aki bár Scorseséval finomkodva és őt méltatva hangsúlyozta, hogy hadd legyen már sokféle film a mozikban. A Galaxis őrzői rendezője, James Gunn például egyszerűen sajnálja, hogy nem ad elég esélyt az új iránynak, és tweetjében csak elszomorította az, hogy ő bezzeg mennyire fel volt háborodva, mikor az emberek úgy kritizálták a Scorsese-féle Krisztus utolsó megkísértése című filmet, hogy nem is látták, most meg a rendező teszi ugyanezt.
Ne felejtsük el, honnan hova jutottak el a szuperhősfilmek, hogy már az is mennyire kicsapta a biztosítékot, hogy a Fekete párduc Oscar-jelölést kapott. Legalább olyan hosszú vitát indíthat el ez a téma, mint az, hogy való-e a Netflix az Oscarra vagy a Cannes-i Filmfesztiválra, és a streamingszolgáltatóval lassan vissza is kanyarodhatunk Scorseséhez.
Még 2017-ben, mikor Adam Sandleré és a Netflixé volt a főszerep a patinás, de kissé sznob Cannes-ban, az merült fel, hogy egy olyan cégnek van-e egyáltalán helye a mozi ünnepén, ami hírből sem ismeri a mozit. A Netflix üzleti modellje az előfizetőkre épít, és nem filmenként hozzák vissza a bevételt. Cannes mindenképpen szerette volna elérni, hogy a Netflix hajtson fejet előttük, de a streamingoldal ezt megtagadta, úgyhogy ki is tiltották őket. A presztízsüket az idei Oscaron többszörösen nyerték vissza a Romával, és nemsokára éppen Scorsese reklámozza az Irishman című filmjével, hogy a Netflix nem teszi tönkre a mozit. Sőt, ellenkezőleg, ő igyekszik megmenteni.
A Marvel rajongói bázisa viszont atombiztos, és kész költeni. Nemcsak a filmre, hanem a mörcsre is rendesen. Illetve sokszor ugye a szülők, akiknek a gyereke odavan mondjuk Thorért. Éppen ezért valószínűtlen, hogy egy-két kivételtől eltekintve ellepnek minket a korhatáros Marvel-filmek. Marad a kevés szex Almodóvar nagy bánatára. De ne is álljunk meg a Marvelnél: a 2008-as Vasembertől számítva tényleg meghódították a piacot, de tulajdonképpen azt a kérdést is feltehetnénk Scorsese helyett, hogy miért készül annyi élőszereplős Disney? Erre van kereslet, és nemcsak Amerikában vagy Európában, hanem az egyre értékesebb ázsiai piacon is, amely elég komoly szereplővé nőtte ki magát. A Colliderben megjelent egy érdekes összefoglaló ezzel kapcsolatban, hogy ott vannak a magyar szemmel még mindig durva, de a filmiparban aprópénznek számító, 5-25 milliós dolláros büdzsével dolgozó kisebb stúdiók, amiben manapság egy rendező általában gondolkodhat, és velük szemben a franchise-ok elképesztő, több száz millió dolláros költségvetései, melyek azonban dollármilliárdokat hoznak. Az idősödő rendezőlegendák pedig nyilván csak álmodhatnak az utóbbiaknak járó büdzsékről.
A Netflixen hamarosan elérhető Irishmant Martin Scorsese rendezte, és a kritikusok már el vannak ájulva, milyen remekmű lett a fiatalított Robert De Niróval. Csakhogy Scorsese nem feltétlenül jó kedvében fordult a Netflixhez, hanem mert semelyik nagy filmstúdió nem akarta a kezdetben 120 millió dolláros, majd 160 millió dollárba kerülő filmjét finanszírozni. Hiába a kifogástalan szereplőgárda De Niróval és Al Pacinóval, ha nem éri meg a befektetés, mert mindenki a Marvelt vagy az egyéb franchise filmeket akarja, a stúdiók pedig már egy ideje inkább nem mernek kockáztatni. Lehet ezen keseregni, hogy ez mekkora érvágás a nagyoknak, de egyrészt nem lesz mindig így, másrészt a piac kínálta lehetőségekkel élni fog a mohó Hollywood. Scorsese vagy Coppola nem valószínű, hogy rábólintana egy Marvel-produkcióra, pedig akár eljátszhatnának a gondolattal, hogy az ő szemüvegükön keresztül nézzük a szuperhősöket. Úgy, ahogy azt Christopher Nolan megtette a Batmannel.
Kiemelt kép: Matt Winkelmeyer/Getty Images
