Kultúra

A Disney tényleg romba akarja dönteni a gyerekkorunkat?

A moziba járásnak vannak íratlan szabályai. Például olyanok, hogy

  • a drámai csúcsponton álljunk le egy pillanatra a  nachos ropogtatásával,
  • bármekkora a kísértés, ne ijesztgessük poénból a szomszédunkat egy horrorfilm közben,
  • illetve egy Disney-rajzfilmre beülve ne rökönyödjünk meg azon, ha beszélő és daloló állatokat látunk a vásznon.

Persze mint minden szabály, ez utóbbi alól is lehet kivétel: például, ha annyira valószerű a látvány, hogy már-már természetfilmben érezzük magunkat. Ebben a közegben mégiscsak bizarrul hat, ha egy oroszlánkölyök és egy vaddisznó rázendít a Hakuna Matatára, miközben mi már Attenborough narrációját várnánk. Ezért is akadtak fent oly sokan az új Oroszlánkirályon, amit kritikusai jobb esetben csak fölösleges újrázásnak, rosszabb esetben pixelekből szőtt merényletnek éreztek az eredeti mese ellen. Ez persze nem változtat azon az üzleti tényen, hogy Az oroszlánkirály már harmadik hete uralja a mozikat, és épp a napokban lépte át az egymilliárd dolláros álomhatárt. Mindez várható volt, hiszen Simbáék feltámasztása nem előzmény nélküli kísérlet a Disney részéről, hanem csodálatosan illeszkedik az utóbbi évek egyik leglátványosabb hollywoodi trendjébe: a klasszikus rajzfilmek kannibalizáló remake-lázba.

Fotó: Rick Nederstigt /AFP

Csúcsra járatott nosztalgia

A Disney korábban is próbálkozott klasszikus rajzfilmjeinek élőszereplős feldolgozásával, amiből már a 90-es években is volt egy-két nagy sikere ezen a téren (A dzsungel könyve, 101 kiskutya), akkor mégsem indult be a futószalag, egészen 2010-ig kellett várni az újabb próbálkozásra (Alíz Csodaországban). Ám az utóbbi években valami megváltozott, idén pedig egészen látványosan csúcsfokozatba kapcsolt a nosztalgiagépezet. A júliusban bemutatott Az oroszlánkirály már a stúdió harmadik nagyszabású remake-je volt idén, ráadul ősszel érkezik még kettő – a Demóna folytatása, valamint a Susi és tekergő. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy vagy tíz másikat már bejelentettek a következő pár évre (Felkészül Mulan, A kis hableány és a Pinokkió…).

A dömping mögött természetesen nem valami ősi átok, vagy egy gonosz boszorka áll, aki felesküdött a Disneynél, hogy tönkrevágja komplett generációk gyerekkorát azzal, hogy CGI-ba fojtja kedvenc meséiket.

És még csak még csak nem is feltétlenül a kóros ötlethiány. A prózai valóság az, hogy egyre inkább úgy fest: jelenleg a jól ismert sztorikra és bejáratott brandekre van tömegigény, így a stúdió inkább biztosra megy, és azt erőlteti unásig, amit már amúgy is eleve mindenki ismer. Nem véletlen, hogy a remake-ek, folytatások, prequelek, spin off-ok és franchise-ok világát éljük, amikor egy-egy filmre egyre kevésbé önálló alkotásként tekintünk, inkább azt figyeljük, mit ad hozzá az épülő univerzumhoz, és milyen további leágazásokat készít elő.

Ez is miattunk történik

A fő mozgatórugó tehát elég nyilvánvaló: a pénz, hihetetlen mennyiségű pénz. Elég rápillantani a bevételi adatokra. Az oroszlánkirály mellett az Aladdin, A szépség és a szörnyeteg, és az Alíz Csodaországban is jócskán egymilliárd dollár fölé szökött, A dzsungel könyve pedig épp csak egy kicsivel maradt el ettől (966,6 millió dollár). Hasonlítsuk össze ezzel a Disney új fejlesztésű, eredeti ötleten alapuló filmjeinek teljesítményét az utóbbi pár évből:

  • Holnapolisz (209,2 millió)
  • Időcsavar (132,7 millió)
  • A diótörő és a négy birodalom (173,9 millió)

A különbség súlyos százmilliókban mérhető. És lehetne erre azt mondani, hogy oké, de ebből nem kéne messzemenő következtetéseket levonni, mert ezek épp elég gyengécske próbálkozások voltak, amiket a kritikusok is jól lehúztak. Ez azonban üzleti szempontból komolytalan érv, hiszen a kritikusok Az oroszlánkirályt és az Aladdint is alaposan lehúzták, ezekre mégis úgy özönlöttek a nézők, mintha nem lenne holnap. Úgy tűnik tehát, hogy az ismert figurákra és történetekre sokkal kíváncsiabbak vagyunk, és még akkor is kifizetjük rá a jegyet, ha rosszakat hallunk róla. Az pedig már kevésbé érdekli a Disneyt, hogy a vetítés után puffogunk-e egy sort, hogy a régi verzió mennyivel jobb volt, és miért dőltünk be ennek a lélektelen hülyeségnek.

George Clooney a Holnapolisz c. filmben Fotó: Walt Disney Pictures

Amíg tehát ez a helyzet – a Holnapoliszok és Időcsavarok sorra elbuknak a pénztáraknál, a felmelegített klasszikusokból viszont dől a pénz –, addig a Disneynek esze ágában sem lesz féket szerelni a nosztalgiavonatra. Főleg, hogy ezek a sokat érő karakterek már eleve az ő szellemi tulajdonukat képezik, így nem kell semmiféle jogdíjat fizetniük új ötletek felvásárlásáért/kifejlesztéséért, amiket vagy keblére ölel a közönség, vagy nem.

Ráadásul nem csak rövid távú anyagi érdekek, de hosszú távú stratégiai megfontolások is szólnak emellett. Hiszen a bejáratott brandek nemcsak tömegesen vonzzák be azokat, akiket érzelmi viszony fűz ezekhez a figurákhoz, de egy új, felnövekvő közönséggel is megismertetik őket, akiket – ha maguktól esetleg nem mennének – a nosztalgikus hangulatba került szülők cipelnek el a moziba. Így biztosítják azt is, hogy a jól jövedelmező márkák ne veszítsék el vonzerejüket a következő évtizedekben sem.

Azt gondoltuk, ha Vasember, Thor és Amerika kapitány Marvel-szuperhősök, akkor talán Alíz, Csipkerózsika, Maugli és Belle a mi szuperhősünk, Szörnyella és Demóna pedig a szupergonoszaink. Ha lenne rá mód, hogy újra tudjuk építeni azt a rokoni érzést, amivel az emberek ezekhez a figurákhoz kötődnek, de mindezt napjaink legmodernebb technikájával és legnagyobb tehetségeivel, az rettentő izgalmas lenne. Passzolna is a Disneyhez, hozzájárulva a cég versenyelőnyéhez

– mondta Sean Bailey, a Disney produkciós fejese két évvel ezelőtt a Vulture magazinnak.

A Disney tehát nem feltétlenül ötlethiányban szenved, csak kalkulál, és inkább biztosra játszik, a legmesszebbre kerülve el a pénzügyi kockázatot. Hogy ez a trend mennyire uralkodó, a box office-listák is mutatják: 2018 és 2019 tíz legjövedelmezőbb filmje között sem nagyon találunk mást a folytatásokon és remake-eken kívül.

Élő szereplők nélkül

Az oroszlánkirály mégiscsak új szintet jelent a Disney-újrázások sorában: itt ugyanis nem CGI-jal megspékelt élőszereplős feldolgozásról, hanem színtiszta animációról van szó, csak végtelenül élethű látványvilággal. Jon Favreau nemrég el is dicsekedett azzal, hogy az egész forgatás alatt egyetlen beállítást vettek fel Afrikában, és ezt is csak azért rejtette el a film elején, hogy tesztelje, vajon kiszúrják-e a nézők a különbséget.

Jon Favreau Fotó: Kevin Winter/AFP

Nem szúrták ki, ami mutatja a lenyűgöző technikai fejlettséget, viszont sokan épp ezt sérelmezték, felróva a filmnek, hogy a fotorealista megvalósítással épp a történet és a figurák lelke veszett el. Ez a kérdés már a 2016-os A dzsungel könyvénél is felmerült, amit szintén Favreau rendezett, és amiben hasonlóan keltették életre az őserdő állatait. De ott még a bajba keveredő Mauglit egy igazi kisfiú alakította, ami adott némi kapaszkodót a valósághoz. Az oroszlánkirályban azonban már nincs emberi karakter, így marad a megdöbbentően élethű, ám az utolsó kiszáradt fűszálig számítógéppel generált szavanna, és a benne közlekedő állatok, amik tényleg olyanok, mintha a Spektrumról szalasztották volna őket, az arcuk viszont csak az érzelmek töredékét tudja kifejezni az 1994-es eredetihez képest. Ennek bővebb kifejtését kritikánkban olvashatja:

Az Oroszlánkirályból bizarr természetfilmet csináltak, csak a vért zenére cserélték
Huszonöt évvel az eredeti film után Simba újjáéledt: lehúztak még egy bőrt a jól ismert történetről, de a zene ugyanolyan csodás, mint 1994-ben.

És nemcsak a nézők egy része érzett így, hanem az eredeti, 2D-s rajzfilm animátorai is, akik az IndieWire-nek ekézték az új verziót.

Ha valaki közvéleménykutatást tartana az eredeti Oroszlánykirály stábjánál, a legtöbben azt mondanák: »Miért? Tényleg muszáj volt ezt megcsinálni?« Elég fájdalmas ez. Szomorú, amikor a filmesek helyett a részvényes dönt arról, milyen filmek készüljenek. A Disney most levette álarcát, így mindenki számára nyilvánvaló vált: »Igen, tényleg csak a pénzedet akarjuk«. Szomorú ezt művészként megélni egy olyan stúdiótól, amely az eredetiségre és a művészeti nívóra alapult.

– mondta David Stephan, aki a hiénák kinézetéért felelt a régi változatban. És nem volt ezzel egyedül véleményével, 12 másik kollégája nyilatkozott hasonló szellemben. Volt, aki csak név nélkül mert beleszállni a Disney új irányvonalába, mert féltette karrierjét.

Jon Favreau még az első hullámban reagált a nézői kritikákra. Szerinte pusztán annyiról van szó, hogy az emberek ilyenkor túlzott elvárásokkal ülnek be a moziba, mert valójában a gyerekkorukat akarják visszakapni. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy a most készülő remake-ek emlékét húsz, harminc, ötven év múlva ugyanolyan vehemensen védelmezik majd azok a felnőttek, akik gyerekként ezeken keresztül ismerkednek meg az ikonikus Disney-hősökkel. Meglátjuk, hogy ez a folyamat meddig fenntartható, és vajon eljön-e az idő, amikor a közönség újra értékelni kezdi az eredeti ötleteket és bevállalósabb megoldásokat, visszavetve kicsit a francshise-ok és remake-ek egyeduralmát.

Kiemelt kép: Walt Disney Pictures

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.