Kultúra

Mire véget ért a Trónok harca, kiéheztünk a valóságra

Az idén lett szembetűnő a megtörtént eseményeken alapuló tévésorozatok sikere, miután az év első felének ünnepelt sorozatai a Csernobil és a When They See Us voltak. A trend pedig nem, hogy nem áll meg, hanem egyre erősödik. Voltak-e előzményei ennek, és mi várható még?

Ha az idei év egyértelmű trendjeit keressük a tévésorozatoknál (ezt a kategóriát most a cikkben az egyszerűség kedvéért a fikciós drámasorozatokra szűkítettük le), akkor egyrészt szembetűnő, ahogy a hangsúly az egy évados minisorozatok felé tolódik a hosszabb, éveken át tartó folytatásos produkcióktól, másrészt – és a kettő nem független egymástól – az idei év legnagyobb figyelmet kapó sorozataiban közös, hogy valós eseményeken alapulnak. Az év első fele egyértelműen az HBO Csernobil sorozata jegyében telt itthon is, és ugyan érthető okokból erre a sztorira sokkal inkább tudtak rezonálni a magyar nézők, mint a Central Park-i Ötös történetére, a When They See Us című Netflix-sorozat hasonlóan nagy érdeklődést váltott ki a világon. Azóta pedig még több, hasonlóan a valóságban gyökerező sorozat indult, illetve érkezik majd a következő hetekben, mintha az idén jött volna rá az iparág, hogy az embereket igenis érdeklik a valódi történetek.

Semmi szex, annál több történelem

Pedig nemrég még minden a búcsúzó Trónok harcáról szólt, és persze arról, melyik másik fantasy sorozat töltheti be az utána maradt űrt, és segít a nézőknek kiszakadni a mindennapokból, most viszont a nagy kábelcsatornák és streamingszolgáltatók év végi kínálatában is jó pár igaz történeten alapuló sorozat szerepel a legjobban várt műsorok között. Ettől persze még nem fog eltűnni az eszképizmus iránti igény, és nincs is okunk azt gondolni, hogy mondjuk a Watchmen vagy Az Úr sötét anyagai sorozatok nem lesznek majd sikeresek (a későbbre ígért Gyűrűk Ura-sorozatról vagy a Trónok harca előzménysorozatáról nem is beszélve), hiszen óriási a kínálat és minden műfajnak jut hely a nap alatt, az idei év azonban a való élet dramatizálásának kisebb forradalmát hozta, ilyen mennyiségben korábban nem találkozhattunk velük a presztízs-sorozatok között.

Természetesen nem a semmiből jöttek az idei sikerek sem, több, hasonló koncepciójú sorozat aratott már sikert az elmúlt években, de a Csernobil alkotói nem győzik hangsúlyozni, hogy őket lepte meg a legjobban, ami a sorozattal történt. Papíron tényleg nem tűnt sikervárományosnak sem az atomkatasztrófa témája, sem az, hogy egy több mint harmincéves sztorit vettek elő, amely ráadásul a volt Szovjetunióban játszódott. „Egy öngyilkossággal kezdődik, nincs benne se szerelem, se szex, ellenben annál több tudomány és történelem” – mondta Craig Mazin, a sorozat alkotója a Vanity Fairnek, érzékeltetve, hogy milyen nehéz dolga volt, amikor házalni kezdett a sorozat tervével. Az HBO mégis belevágott, pedig még a felsoroltakon túl is több minden szólt amellett, hogy óriási rizikót vállal a tévé a Csernobillal, mely a hagyományos sorozatírási toposzoknak is hadat mert üzenni:

Látszólag nem úttörő, de mégis nagyon bátor, egyáltalán nem a sablon dramaturgiát hozza: a negyedik részben például behoz új főszereplőket, és velük vagyunk 25 percig. Meg meri csinálni ezt, és utána el is engedi őket

– méltatta a Csernobilt a Sorozatlövő podcastunkban nemrég Tasnádi István, az Aranyélet és a Terápia vezető írója. „Tök szabálytalan, nem lineáris mesélési mód ez, hiába kapcsolja össze őket a végén. Műfajilag is több zsánert használ, a katasztrófafilmtől kezdve a tárgyalótermi drámáig, és stilárisan nagyon egyben tartja, nyitott végűvé teszi az egészet, így van egy elképesztő valóságélményünk.”

WHEN THEY SEE US. Fotó: Atsushi Nishijima/Netflix

Az eredmény valódi világsiker lett: tizenkilenc Emmy-díjra jelölték a sorozatot, a nézettségről pedig csak Amerikából vannak konkrét számok, ott nyár végéig tizenkét-milliónál is többen látták a Csernobilt, amely különösen nagy szám, ha tudjuk, hogy az amerikai nézők szemében mekkora hátrány, ha egy sorozatnak vagy filmnek semmi köze nincs Amerikához. Ezzel szemben a When They See Us pont egy nagyon is amerikai történetet mesél el, intézményi rasszizmusról, csődöt mondó igazságszolgáltatásról és fiatalon derékba tört életekről, ezért érthetően Amerikában váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, de a Netflixnek köszönhetően persze sokan láthatták szerte a világon: az első hónapban összesen 23 millióan.

Ava DuVernay négy részes sorozatában a Csernobilhoz hasonlóan tényleg az a legijesztőbb, hogy ez valóban megtörténhetett: öt fekete, illetve latin-amerikai tizenéves fiúval vitették el a balhét egy fehér nő megerőszakolása miatt, hiába voltak ártatlanok, és évekre javítóintézetbe illetve börtönbe kerültek. És a sorozat nem is finomkodik, tényleg egy szomorú és döbbenetes történetet mesél el, nem kecsegtetve a nézőit azzal, hogy itt valami tündérmeséről lenne szó, mégis ezt a sorozatot nézték a legtöbben a Netflixen a bemutatója utáni időszakban. Így aztán a nyár elején erről a két sorozatról szólt minden, a kérdés pedig már akkor is felmerült többekben: lehet, hogy a nézők, akiket eddig olyannyira igyekeztünk óvni a valóságtól, valójában mégis csak szeretik ezeket a történeteket? Ráadásul még akkor is, ha ezek kifejezetten nem vidámak?

A történelem velünk él már egy ideje

A jelenséggel foglalkozó amerikai cikkek ezzel kapcsolatban egyrészt a „true crime”, azaz megtörtént bűnügyeket bemutató, nagy visszhangot kiváltó dokumentumfilmek/sorozatok növekvő népszerűségét szokták megjegyezni: ilyen volt Az elátkozott: Robert Durst halálos élete (HBO), illetve a netflixes Making a Murderer vagy a Wild Wild Country. Ezek már ráirányították az iparág figyelmét az igaz történetekben rejlő lehetőségekre, de különösen az FX kábelcsatorna 2016 elején indult antológia-sorozata, az American Crime Story mutatta meg a megtörtént bűnügyek erejét. A The People v. O.J. Simpson, majd a két évvel későbbi The Assassination of Gianni Versace egyaránt nagy sikert arattak, ahogy dramatizáltan mutatták be a közelmúlt amerikai történelmének két nagy érdeklődést keltő gyilkossági ügyét (mindkettőt Ryan Murphy jegyezte, a harmadik, a Clinton-Lewinsky ügyre koncentráló Impeachment jövőre érkezik). Az amerikaiak számára tehát ezek törték az utat, miközben a brit televíziózásban már két évtizede dolgozik Jeff Pope, aki tucatnyi megtörtént bűnügyre épülő film és sorozat forgatókönyvét írta, elsősorban az ITV televízió számára, mint például a Little Boy Blue vagy a Mrs. Briggs. De az ITV sugározta a talán leghírhedtebb brit gyilkosságsorozat, a lápi gyilkosságok történetét feldolgozó See No Evil: The Moors Murders című sorozatot is még 2006-ban, amikor mindkét részt 6-6 millióan nézték. Mondhatjuk tehát, hogy a brit televíziózásban évek óta sikerrel jelen van ez a műfaj, ebből azonban csak mostanra lett nemzetközi jelenség. (Volt egyébként Megtörtént bűnügyek címmel egy magyar krimisorozat is a hetvenes években, ám ezekben már jóformán semmi nem maradt a valóságból.)

Olyannyira nem új tehát ez a jelenség, hogy a Guardian már 2017 márciusában arról cikkezett, hogy már nem a skandináv noir a menő sorozatműfaj, hanem a true crime, és meg is szólaltatta Jeff Pope-ot, aki elmondta, miben látja a zsáner előnyét a többiekkel szemben:

A fikciós drámák néha nagyon hasonlítanak egymásra, a nagy horderejű true crime drámák viszont mindig egyediek.

Egy másik megszólaló abban a cikkben pedig egyszerűen annak tulajdonítja a megtörtént bűnügyekről szóló sorozatok iránti újkeletű érdeklődést, hogy a Netflix is ráharapott az addig csak brit tévécsatornákon látható műfajra. Tavaly a Telegraph már egyenesen arról írt, hogy ez a true crime-divat kicsit kezd túlpörögni, és túlságosan gyorsan dramatizálják a még friss bűntényeket is, amikor kicsit hosszabb idő elteltével inkább meg lehetne találni a megfelelő perspektívát. Ennek ellenére nincs jele lassulásnak, sőt. A Netflix már a Mindhunter és a Manhunt sorozatokkal beszállt a buliba, és a tavalyi év jól fogadott sorozatai közé tartozott a Getty-unoka elrablását elbeszélő Bizalom, illetve a Szökés Dannemorából is.

Manhunt: Unabomber. Fotó: Tina Rowden/Netflix

De ha most hagyjuk kicsit a bűnügyeket, és a történelmi ill. doku-drámákra koncentrálunk, ott is elég egyértelmű fellendülést tapasztalhatunk. Az HBO és a Showtime ugyan kezdettől fogva kivette a részét ebből is: a még a tévézés aranykorának hajnalán, 2001-ben bemutatott Elit alakulat, vagy a kicsit más jellegű Róma és a Borgiák és hasonló sorozatok tettek róla, hogy ez a zsáner is jelen legyen a kínálatban, de ez sokáig inkább európai műfajnak számított, a brit televíziózásban pedig különösen nagy hagyományai vannak ennek is. Nem véletlen, hogy amikor a Netflix is végre egy igazán nagy presztízsű és költségvetésű történelmi sorozatba vágta a fejszéjét, akkor a brit legújabb kori történelmet, és II. Erzsébet királynő uralkodását vette alapul a The Crown című sorozathoz. Ha itt nem is beszélhetünk olyan jelentőségű áttörésről, mint az American Crime Story esetében, azért a Crown is jelez egy mérföldkövet a történelmi sorozatok esetében.

Az elmúlt évek ugyanis a történelmi eseményeket dramatizáló sorozatokhoz is kegyesek voltak, és egyre több ilyen tűnt fel az elismert sorozatok között a Crownon kívül is, mint a Mutassatok egy hőst, a The Looming Tower és az Egy nagyon angolos botrány, az idei évben pedig már egymást érik a történelmi és a true crime sorozatok, és ez különösen most, az őszi szezonba fordulva lett szembetűnő. Nyáron az HBO jóvoltából már láthattuk a Roger Ailes és a Fox News felemelkedését bemutató A legharsányabb hangot, és az izraeli A mi fiainkat az öt évvel ezelőtti gázai háború közvetlen előzményeiről, miközben jelenleg is fut jó pár ilyen sorozat.

És hol van még a vége?

Ilyen az egyelőre csak a brit ITV-n látható A Confession, Jeff Pope legújabb munkája, mely egy 2011-es gyilkosságot és felderítését mutatja be, különös tekintettel a Martin Freeman alakította nyomozóra, akinek a karrierjébe került az ügy. A sorozat pedig messze nemcsak a nyomozásról és a gyilkos kézrekerítéséről szól, hanem az áldozat(ok) családtagjainak gyakran semmibe vett szemszögéből is követhetjük a történetet, mely egyébként kifejezetten jellemzője a legújabb true crime-hullámnak. Még ennél is továbbmegy a Netflix vadonatúj sorozata, az Unbelievable: megmutatja, milyen az, hogyan rúg bele a rendszer még nagyobbat a nemi erőszak áldozataiba, de közben egyszersmind egy izgalmas krimi is, melyben két nyomozónő keres egy sorozat-erőszakolót. Az Unbelievable fontossága pedig talán leginkább a nemi erőszak következményeinek bemutatásában áll: „Ebben a közéleti-kulturális térben egy olyan történet, ami egy másik szemszöggel fordul a téma felé, minimum üdítő változatosság, de inkább mérföldkő.”

UNBELIEVABLE. Fotó: Beth Dubber/Netflix

Ugyancsak a Netflixen látható a hatvanas évek legendás izraeli szuperkémjéről, Eli Cohenről készült sorozat, melyben az élete első drámai főszerepét játszó Sacha Baron Cohen alakítja a főszerepet. A The Spy lehet, hogy olyan sokat nem tesz hozzá a kémfilm zsánerhez, mégis egy izgalmas thriller, mely a történelemnek egy olyan epizódját mutatja be, mely az érintett országokon kívül egyáltalán nem közismert. Klasszikus történelmi sorozat is érkezik majd az HBO-ra: a Nagy Katalin cárnőről szóló sorozat mégis kicsit más szemszögből mutatja be a sztorit, arra koncentrálva, hogy egy nő vezet egy birodalmat, sőt, egyenesen ő teszi nagyhatalommá azt. De készülőben van a hatvanas évek nagy brit politikai botrányát, a Profumo-ügyet elbeszélő sorozat is (The Trial of Christine Keeler), az Epix kábelcsatorna pedig a hatvanas évek egyik fekete maffiavezéréről, Bumpy Johnsonról forgat sorozatot (Godfather of Harlem).

De még ezeken kívül is van még a csőben:

  • a komikus Stephen Merchantot új szerepkörben megmutató The Barking Murders (ez is egy Jeff Pope-sorozat);
  • a Manhunt új évada Eric Rudolph, az atlantai olimpián csőbombát robbantó magányos terrorista elfogását mutatja be;
  • az FX pedig Phyllis Schlaflyról, a hetvenes évek antifeminista aktivistájáról, aki a nők egyenjogúságát kimondó alkotmánymódosítás ellenzőjeként lett ismert. Őt Cate Blanchett játssza majd, a sorozat címe pedig Mrs. America lesz;
  • és el ne feledjük, hogy jön a The Crown új évada, ezúttal már Olivia Colmannel a főszerepben.

A fentiekből is látszik, hogy ezeket a valós sztorikat elbeszélő sorozatokat az is jellemzi, hogy túlsúlyban vannak azok a társadalmi rétegek, melyek korábban maximum a történelem statisztái lehettek: kisebbségek, nők, melegek stb. Erre fel idézi a Vanity Fair cikke Cindy Hollandot, a Netflix saját tartalomgyártásért felelős részlegének alelnökét, aki szerint „megnőtt az érdeklődés az alulreprezentált közönség iránt”. De talán még az is idesorolható, hogy egy elejétől végéig Kelet-Európában játszódó sorozat is ekkora port verhetett fel, mint a Csernobil. Megint más kérdés, hogy kellett ehhez egy olyan egyetemes problémafelvetés és mondanivaló is, amely nemcsak az egész emberiséget érinti, de pont jókor volt jó helyen.

Miközben az elmúlt évek többek között arról is szóltak a sorozatiparban, hogy nincsenek olyan egyértelmű győztesek már, mint annak idején a Breaking Bad vagy a Mad Men lehettek, és egyre több a tisztességesen (sok pénzből) megcsinált, de valójában semmi újat nem mondó produkció, addig most új távlatok nyíltak meg. Nem feltétlenül a még lehetetlenebb, még megdöbbentőbb és sokkolóbb fordulatok kiagyalása az út előre, hanem visszafele nézve kell találni olyan történeteket, melyek ma is relevánsak, és amelyekkel a jelek szerint tele van a padlás.

Borítófotó: HBO

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.