Adan a ház végéhez cipelte a létrát, és felnézett az erkélyre. A nystadsgatani, magasföldszinti lakásba egyszerűen bejuthat, nem lesz nehéz nekitámasztani a létrát az erkély korlátjának és felmászni rajta. Mégis érezte, hogy mindjárt betojik a félelemtől. De tényleg.
Pedig ami azt illeti, öreg volt már az ilyesmihez. Tizenkilenc évesen már nem kakál be az ember. Olyat az általános iskolában szokás legfeljebb. És méltóságán alulinak is tartotta volna. De mit csináljon? Ha Surri megparancsolt valamit, azt meg kellett tennie.
Óvodáskoruktól fogva ismerték egymást ők ketten, egy birtokon nőttek fel, és egy focicsapatban játszottak. Adan és Surri apja szomszédok voltak már az óhazában is. – Bakoolban, Szomáliában nem foglalkoztunk többet egymással, mint amennyit muszáj volt – szokta mondogatni az apja. – De itt mindenki azt hiszi, egy család vagyunk, sőt egy és ugyanaz az ember.
Apjának igaza is volt, meg nem is: Surri olyan volt neki, mint egy testvér. Egy olyan testvér, aki disznó módon bánik vele.
*
Adan a tapadós felületű kesztyűn keresztül is érezte, milyen hideg az erkély korlátja. Annyi rutinja már volt, hogy kesztyűt húzzon, hiszen a régi nyilvántartásokban minden bizonnyal szerepel az ujjlenyomata. autós futárként dolgozott az apja főnökének, popcornt rágcsált, és a Luke Cage meg a Fauda sorozatot nézte esténként a barátnőjével. Két héttel ezelőtt azonban feltették neki a kérdést, nem akar-e némi zsozsó keresni. Semmi törvénybe ütköző, csak egy egynapos munkát kell elvégeznie a régi barátság kedvéért. A hülye mond csak nemet egy ilyen ajánlatra.
Surri megkérdezte Adant, le tudna-e ugrani Hamburgba egy BMW-ért az új, 7-es sorozatból. Tuti buli: ott egy 730d modellt már százezer euró alatt be lehet szerezni, és Svédországban másfél milláért simán el tudják passzolni. Csak arra kellett ügyelni, hogy ne írassanak túl sok járgányt egy névre egy éven belül, mert arra felkapná a fejét az adóhivatal. Na, és itt lépett be a képbe Adan.
Levonatozott Rodbybe, ötszázkilencvennégy korona volt a jegy csak oda. Egész úton a Spotifyt hallgatta a vadiúj Beats fülhallgatóján, közben erősen magához szorította a Surritól kapott övtáskát, és bámult kifelé az ablakon. Egymillió korona euróban nagyon könnyű. Sosem vonatozott még ennyit egyhuzamban, de egész frankó volt. Nem győzte csodálni a természetet, ahogy a változatos táj elsuhant a szeme előtt: fagyott mezők, fenyőerdők és apró falvak, amelyekben az emberek minden jel szerint rozsdás autóroncsokat és kerítéselemeket gyűjtögettek. Arra gondolt, vajon mi a fenéből élnek ezek.
*
Nem volt nehéz megtalálni az autószalont, aláírta a szerződést, és sikerült megegyeznie az eladóval, aki ráadásul még arabul is beszélt egy kicsit – az arab ugyan nem Adan anyanyelve volt, de ahhoz azért eleget tudott, hogy néhány szépen hangzó mondatot elsüssön. Állati kényelmes volt a fekete bőrülés. Máskor is vett már fel kocsikat, de BMW-t még soha. Ez a verda nem csak kívülről festett klasszul, a minőség az apró részleteken is érződött. A bőr illatán, a műszerfal tapintásán, az ajtó súlyán, és csukódásának tompa, megbízható hangján. Eszébe jutott Surri, aki mindig mindent olyan elegánsan csinált, kapucnis pulcsiból is csak menő, francia dizájnmárkákat hordott. Egy nap talán majd Adan is megengedhet magának egy ilyen járgányt. Most azonban úgy tervezte, hogy egész este és éjjel vezetni fog, mert úgy akarta hazavinni a BMW-t, hogy ne kelljen útközben megszállnia valami motelben.
A Jönköping felé vezető autóúton hallotta meg először azt a nem sok jót ígérő, rémesen karcos hangot. Három kilométerrel később megállt, kiszállt, és szemügyre vette az egész autót, de semmit sem látott. Ám ahogy továbbhajtott, a hang ismét visszatért. További néhány kilométer megtétele után kigyulladt az egyik vészvillogó. Fékhibát jelzett. Ez meg mit jelentsen? A francba! Még abban sem volt biztos, hogy továbbmehet ezzel a verdával. Lelassított, mire feltorlódott mögötte a sor, már csak hetvennel hajtott a százhúszas úton. De kocsi továbbra is iszonyú hangokat adott ki. Még néhány kilométer megtétele után lehajtott egy benzinkútnál, és udvariasan megkérdezte a személyzet egyik tagját, meg tudná-e nézni a kocsiját.
– Úgy látom, a féktárcsa gyakorlatilag eltűnt – állapította meg a fiú. – Egy centit sem mehet tovább ezzel a kocsival. Amúgy kár érte, csinos járgány.
Adannak hamar elpárolgott a jókedve. Ki kellett fizetnie az autómentőt, amely elszállította a BMW-t a legközelebbi szervizbe. Azt mondták, öt hétig tart megjavítani, és negyven lepedőbe kerül. Bár azt is hozzátették, lehet, hogy totálkáros. Adan erre felhívta az eladót Németországban, de a fickó úgy tett, mintha egy szót sem értene angolul. Végül Surri felmérte a roncs állapotát, és arra jutott, hogy hatszázezret sem kapnak érte.
– Hogy lehettél akkora marha, hogy nem vizsgáltad át, mielőtt aláírtad a szerződést? – cseszte le Adant.
*
Az erkélyajtó zárja egy kattanással megadta magát. Adan belökte az ajtót. Surri világosan megmondta:
– A zsaruk bekasztlizták az emberünket, aki bérelte a kecót, de nem találták meg a szajrét. Ha bemész, és kihozod, ami az enyém, a fél adósságodat letudod vele. Tudod, mennyit buktam azon a roncson!
Adan erre fészkelődni kezdett.
– Lakik benne valaki?
– Azzal ne foglalkozz! Holnap este tutira nem lesz otthon senki.
*
Adannak eszébe jutott egy emlék azokból az időkből, amikor még a birtokon éltek, és kicsik voltak. Surri egyszer lepottyant a mászókáról, akár egy darab fa, és beütötte a térdét. A barátja szakadatlanul sírt.
– Segítek, gyere velem, azt hiszem, az apukám otthon van – vigasztalta Adan, olyan kedvesen, ahogy csak tudta. Hatévesek voltak, és Adan tudta, hogy az apja rendbe tudja hozni Surri lábát. Így is lett: kitisztította a sebet, és akkora tapaszt helyezett rá, amekkorát Adan még sosem látott. Utána kakaót ittak és kekszet ettek, s közben megnézték a Toy Storyt dvd-n. Surri azt mondta:
– A te apukád jobban tud gondoskodni egy kis harcosról, mint az enyém.
*
Háromszobás lakás volt. Adan alighanem a nappaliban állt épp, villanyt gyújtott. Odabent egy zöld szövettel borított kanapé állt, egy üveglapos dohányzóasztal és egy könyvespolc. És volt még valami kivetítőféleség is. Mindkét hálószobában keskeny ágyakat látott, bevetetlenül. Biztos laktak itt többen is, máskülönben miért hagytak volna újságot az asztalon és egy pólót az egyik széken?
Bútort mégis alig talált a lakásban, talán csak olykor-olykor szállt meg benne valaki. Felemelte a konyhai szemetes fedelét, és belenézett: egy üres tejesdobozt látott benne, és egyértelműen felismerte az illatot:
Átnézte a konyhaszekrényeket és a hűtőt. Az ott lakók rengeteg chipset és tejfölt halmoztak fel, de normális kaját nem talált. Bekukkantott a sütőbe és a mosogatógépbe is, majd a földre hasalva bevilágított zseblámpájával a mosogató alá és a hűtő mögé is. Poros volt.
Az emberek olykor nagyon találékonyak tudnak lenni. Mégsem bukkant semmire. Felemelte a párnákat a kanapéról, megtapogatta a lepedő és a matrac alatt is az ágyakat. Az egyik hálóban egy hátizsákot talált. Átkutatta. Néhány újabb póló, négy alsógatya és zoknik kerültek elő belőle. Felállt a dohányzóasztalra, és bevilágított a szellőzőnyílásba a falon. Semmi.
Nem talált semmit.
Visszatért a nappaliba. Négykézlábra ereszkedett, benézett a kanapé alá, bevilágított a könyvespolc mögé.
Aki kibérelte a kéglit, bizonyára átvágta Surrit, mert itt aztán lószar sincs, vagy a zsaruk már begyűjtötték a cuccot. De hát ez már nem Adan problémája volt. Bár Surri biztos más véleményen lesz.
Ekkor hangokat hallott az előszoba felől.
Vagy nem is onnan, inkább a lépcsőházból. Az ajtón kívülről.
Valaki épp jön befelé. Lekapcsolta a lámpát a nappaliban.
Most már tényleg az előszobából hallotta a párbeszédet: egy srác és egy csaj dumált. Talán a legjobb lenne, ha eléjük menne, és agyoncsapná őket, bárkik legyenek is. De mégse, elvégre ő nem olyan, mint Surri. Messze nem nehézfiú.
Összekucorodott a kanapé mögött.
Egyre tisztábban hallotta, miről beszélnek. A lány valami Billie nevű egyénről vakerolt. A srác meg egy buliról. „Hamarosan parti lesz!”
Adan igyekezett néma csendben, kővé dermedve állni. Ez az egész az ő hibája!
Ismét ajtócsapódást hallott, a távolságból megítélve mintha a wc ajtaja lett volna. Talán most érkezett el az ő ideje. Már csak a lány hangját hallotta, valami dalt dúdolt. A srác lehetett a klotyón. Úgy hallotta, mintha a lány belépett volna a nappaliba. Azután csend támadt. Adan lélegzetet sem mert venni, próbált figyelni. Csoszogás. Lihegés. Majd ismét léptek zaja, ezúttal az egyik hálószoba felé tartottak.
Most!
Felállt. A nappali üres volt. Két hatalmas lépéssel az erkélyajtónál termett. Már nem gondolkodott, csak cselekedett. Feltépte az ajtót, hátra sem nézett. Kilépett az erkélyre, és behúzta maga mögött az ajtót. Beszívta a friss levegőt.
Átugrott a korláton.
Mint Surri egykor a mászókáról.
A sötétség ugyan biztonságosnak tűnt, de odakint túl hideg volt. És papírvékony volt a kesztyűje.
Adan a fának támaszkodott. Megpróbált nem ránehezedni a jobb lábára. Elég rendesen megütötte magát, lehet, hogy el is tört a lába. Mégsem akarta elhúzni a csíkot. A létra ott hevert a lábai előtt a földön. Esés közben azt is magával rántotta a hóba. Surri őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy Adan semmit nem talált, ugyanakkor Surrit a saját embere baszta át. Adan pedig elég alapos munkát végzett.
A lakásban világos volt. Különös fények világították meg a falakat, és az időről időre kitáruló erkélyajtón át zene dübörgött kifelé. Egy csomóan voltak odabent. Az ablakon keresztül is látta őket, mintha háttértáncosok lettek volna egy tehetségkutató tévéműsorból.
De ezek a bulizó idióták valamikor csak hazahúznak, vagy legalábbis lefekszenek aludni. Egyszer úgyis elfogy a chips és a szósz. Akkor pedig ismét nekidönti a létráját az erkélynek, és visszamászik. Még egyszer átkutatja a helyszínt.
Egész éjjel azért mégsem fog ott állni, ahhoz túlságosan sajgott a lába, de legalább még egy kicsit.
Nem volt igazi harcos.
De várni azért tudott.
Jens Lapidus: Alfahímek
Animus, 2018
