Kultúra

Kolozsvárra érkezve két napra megnémult a pesti kislány

Szívszorító történet egy kölcsönadott gyerekről, ez a mai Matiné.
Korábban a témában:

– Valami baj van, kisjány?

A kalauznő, aki Laurát megszólította, vidám volt és kerekded, a sapkája alól szőke hajtincs kunkorodott a homlokába. A hosszú vonatúton ő volt az első ember, akire a kislány valami ösztönös, magától értetődő bizalommal tekintett. Addig csak vitatkozó felnőtteket, sok egyenruhás férfit, elnyűtt katonát látott. Nem mondta a testvérének, de félt. Egy vámőrök előtt sivalkodó asszony láttán olyan ijedelem vett rajta erőt, hogy kis híján elsírta magát.

Ahogy a vonat kihúzott Pestről, Kamival egy darabig nézték a tájat, a testvére szokatlanul csendes volt, hamar el is aludt. Laura maga is meglepődött, amikor mint egy jó ismerőshöz, a fiatal kalauznőhöz hajolt, és odasúgta:

– Pisilnem kell…

A vidám kalauznő átkarolta Laurát.

– Van itt minden kisjány, még véce is!

Így mondta, véce. Meg így, kisjány. Indultak, de Laura megállt. Az ablak mellett alvó testvérére nézett.

– Psszt… ne izgulj – súgta a kalauznő –, mindjárt visszajövünk.

Fotó: Fortepan

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ez az egyetlen valódi találkozás maradt abból a soha véget érni nem akaró utazásból Kolozsvárra. Ez az egyetlen arc őrződött meg, a szőke kalauznőé. Laura később csodálkozva vette észre, hogy anyja és a kalauznő képe esténként, amikor kezében a macijával elaludni készül, szép lassan egymásra vetül. Becsukott szempillái mögött az ébrenlét és az álom határán, ott, Luci tántiék bútorokkal telizsúfolt, naftalinszagú szobájában egyszer csak nem tudta különválasztani Pesten maradt anyja és a kolozsvári vonaton megismert kalauznő arcát. Pedig nem is hasonlítottak.

De ezek már nem a nyolcéves Laura emlékei, hanem azé a felnőtt nőé, aki hosszú évekig bizonytalanul keresgéli magában a soha fel nem növő kislányt és a lázadni vágyó, mégis örökkön engedelmes fiatal nőt.

Késő este volt, amikor megérkeztek a kolozsvári pályaudvarra. Batyus tömeg, rengeteg ember, két halálra fáradt kisgyerek. A vidám, szőke kalauznő a határon túl maradt, Laura hiába nyújtogatta a nyakát, hátha meglátja, akkor már nem volt sehol. A fejkendős asszony betartotta anyjuknak tett ígéretét, nem hagyta magukra a testvéreket. A sok csomagjával elveszetten állt mellettük, míg Luci tánti rájuk nem talált.

Laura hiába kutatott az emlékeiben, nem tudta felidézni, hogyan keveredtek haza. Azt sem, hogy Luci tánti merre vitte őket, s hogy mivel mentek, busszal, kocsival, gyalog? Egyetlen dolog foglalkoztatta. Az a homályos, megmagyarázhatatlan emlék, ami azonnal mellbe vágta, ahogy leszálltak a vonatról. A kolozsvári pályaudvar cigarettacsikkes, zsúfolt peronján villámcsapásszerűen érte a felismerés: már járt itt egyszer! Olyan felkavaró erővel tört rá ez az érzés, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Laura egyszerűen megnémult. Két napig nem beszélt. Nem kérdezett, és ha kérdezték, ha szeretett volna is, nem tudott válaszolni. Mintha örökre elhagyták volna a szavak. Luci tánti teljesen kétségbeesett.

*

Amikor Lora életének erről az epizódjáról mesélt, jól emlékszem, nehezen fogalmazott. Szavanként buktak ki belőle a súlyos mondatok. Többször fölállt, nyújtózott, mélyeket lélegzett. Nem sírt, de a sírás határán volt. Ahogy ott ültünk, a beszélgetés szüneteiben két kezével sokáig dörzsölte a homlokát. Aztán becsukta a szemét, hallgatott.

Csak sokára szólalt meg. Amit hallottam, hihetetlennek tűnt, pedig a valóságot mondta.

*

Laurát hároméves korában kölcsönadták a szülei. Kolozsvárra. Egy elhalt, imádott kislány utáni fájdalmat kellett volna enyhítenie a kis Laurának. Háromévesen. Idegenben.

wait for a new day at sunset.
Fotó: Thinkstock

Bellácska első gyermeke volt a szüleinek. Festő ecsetjére illő szép gyermek. Megédesítette nem csak szűk családja, de az egész nagy Balyi rokonság mindennapjait. Nem sokkal múlt hároméves, amikor egy alattomos agyhártyagyulladás kilenc küzdelmes nap után elvitte.

*

Az életét mesélő Lora hangja ekkor már színtelenné fakult.

– Apám egy kolozsvári szabómester, Balyi Antal ötödik fia. Kivételesen jó eszű, ráadásul szorgalmas gyerek, a családból egyedül őt taníttatták. Számszaki ember lett, megbízható közgazdasági ismeretekkel, jártassággal a bankszakmában. Aztán jogot tanult, ügyvédi gyakorlatot szerzett. Itt végzett az anyaországban, itt is kapott állást, Budapesten. Egy hitelintézet gazdasági igazgatójaként előkelő karriert futott be. A többi testvér, csupa fiú, odahaza mesterséget tanult. Volt köztük asztalos, ács, géplakatos, nyomdász, de apámat, aki úgymond nadrágos ember lett és egy osztállyal feljebb lépett, mindannyian a régi szeretettel fogadták. Összetartó, a rokonságot szorosan élő család volt az övék, számtalan unokatestvérrel, nagybácsival és nagynénivel, sógor-komával, keresztszülővel, ahogy ez lenni szokott. A család utolsó gyermeke sok évre született, és nagy örömre, végre kislány lett, Zsejke névre keresztelték. Koros szülei szeme fénye, bátyáinak kényeztetett kedvence volt. Apám szinte szerelmes volt a kishúgába, tizennégy év volt a korkülönbség közöttük. Ha Budapestről hazautazott Kolozsvárra, mindenki gazdag ajándékot kapott, Zsejke egyenesen lakodalmit.

Így történhetett, hogy amikor a huszonkét éves fiatal Zsejke férjhez ment, és pár évre rá az a tragédia érte, hogy egyik napról a másikra elveszítette a kislányát, Bellácskát, apám is őszintén gyászolt és segíteni akart. Hogy Zsejke nem tudott megnyugodni, könyörögni kezdett a bátyjának, csak egy kis időre vigyenek ki hozzájuk engem. A fényképek tanúsága szerint nagyon hasonlítottunk egymásra Bellácskával. Szép kis ovális arc, nagy szürke szemek, laza hullámú szőke haj… A korunk is szinte megegyező. És apám beleegyezett. Hogy hogyan vette rá anyámat egy ilyen döntésre, nem tudom. Odaadni egy hároméves ikerkislányt. Az ismeretlenbe. Egy halott kis unokatestvér helyébe! Kölcsönadni! Soha nem beszélt nekem sem ő, sem anyám erről. Sokáig egyáltalán nem került szóba az a borzalmas néhány hónap. Gyerekkoromból csak egyetlen elejtett mondatra emlékszem, de arra már nem, hogy milyen összefüggésben hangzott el. Anyám valakinek a kérdésére válaszolt. Ezt mondta: „Nem volt semmi baj, nekem itt maradt Kami…”

*

Odaát, Kolozsváron, kis híján újabb tragédia történt.

A hároméves Lauráért a meghalt Bellácska édesanyja, Zsejke jött Budapestre, vonattal vitte magukhoz Kolozsvárra. A kislány három hónapot töltött náluk, Zsejke és a férje, Verrasztó András kitették a szívüket a gyerekért. Tejbe-vajba fürösztötték, megkapott mindent, amit kívánt. De a kis Laura nem kívánt semmit. Keveset beszélt, és soha nem nevetett. Pedig másra sem vágytak, mint a nevetésére. Vitték a Szamos-partra, vitték cukrászdába, vitték pónilovagolni, kocsikázni. Mindhiába. Nem jött meg a kedve. Egy nap belázasodott. Makacs, ritka fertőző betegséget kapott, a lázat nehezen lehetett csillapítani. Az öreg doktor bácsi, aki ismerte az egész családot, az ő kezében születtek a Balyi família gyerekei, már egy ideje aggódva figyelte Laurát.

Fotó: Fortepan

Most erélyesen figyelmeztette a pótszülőket, a kislányt haza kell vinni. Azonnal! És hozzátette, nektek meg szülessen újabb gyereketek! Minél előbb, annál jobb. De nem Bellácska helyett, hanem magamagáért…!

A sürgönyre édesanyja, a szép Elbert Kata jött Lauráért. Akkor még nem volt fehérre őszült csík a vörös hajában, utolsó divat szerinti tavaszi kiskosztümjében fővárosi levegőt árasztott. A kolozsvári pályaudvar tele volt veszteglő és indulásra kész katonavonattal. A kis Laurát Verrasztó András hozta a karjában. A sírdogáló Zsejke párnát és takarót terített az első osztályú kupé ülésére.

A vonat elindult, Laura bágyadtan feküdt. Becsukta a szemét. A szemben lévő ülésen anyja azt hívén, hogy elaludt, egy képes újságot vett elő, azt nézegette.

*

Amikor idáig jutott a történetben, Lora elhallgatott. Látszott, hogy a végletekig elfárasztotta talán nem is a beszéd, inkább a régmúlt emlegetése. Narancslevet töltött. Egy csöpp az asztal üveglapjára pöttyent, szalvétával lassan felitatta.

– Hetekig tartottak kórházban, nem sokat adtak az életemért. Nem is hitték igazán, hogy meggyógyulok. Már felnőtt voltam, amikor anyám az unszolásomra elmondta, mi is történt velem hároméves koromban. Akkor szembesültem az egésszel. Milyen érdekes, semmire nem emlékeztem. Valahol, a tudat legmélyében egy segíteni akaró kéz, mintha meg sem történt volna, mindent kiradírozott. Anyám halála előtt beszélt újra és végre talán őszintén a gyerekkorunkról. Úgy kellett kockáról kockára összeszednem azokat az éveket…

*

S hogyan fotografál a gyereklélek? Ott a kolozsvári pályaudvaron, ahová nyolcévesen másodszor is elvitte a sorsa Laurát, ott és akkor ütötte szíven a felismerés: itt már volt egyszer! Ennyi és nem több. Hiába kutatott zaklatott gyerekkora emlékei között, a megérzésen túl mást nem tudott felidézni.

Később majd megint előjön egy kép, egy furcsa, egyszer már megélt bizonytalan érzés. Az a pillanat, amikor a hároméves lázas beteg kis Laura ott fekszik a hazafelé tartó vonat kupéjában. Zsejke párnáiba mélyedve átnéz a másik ülésre. Egy ismeretlen hölgy ott újságot olvas. Láztól égő szemmel nézi a kislány, bágyadt lelke keresgél, emlékezni próbál, de nem ismeri föl az édesanyját. Nem tudja, ki ez a szép idegen itt vele szemben.

Laura lelkének filmjén szóról szóra ez a kocka ismétlődik majd évek múlva. Amikor az ikreket, Laurát és Kamit a szép Elbert Kata pár hónapra elküldte Luci tántiékhoz, senki nem sejtette, hogy közben le fogják zárni a határokat. A szép Elbert Kata álmában sem gondolt arra, hogy a gyerekei ott rekednek Luciéknál. Hogy négy évbe kerül majd, míg a bürokráciával, a gyanakvó és ellenséges román és itthoni titkosszolgálattal csatázva, családegyesítéssel végre hazakerülhetnek a gyerekek. Nyolcévesen tette föl anyjuk a kolozsvári vonatra Laurát és Kamit. Tizenkét évesek voltak, amikor a határon egy szenvtelen román tisztviselő átadta őket az édesanyjuknak. A szép Elbert Katának reszketett a keze, amikor az átvételi paksamétát aláírta.

Nem tudták a gyerekek, hogy anyjuk akkor volt túl élete legnagyobb szerelmén. Amibe majdnem belehalt. Ilyesmit nem tudnak, legfeljebb sejtenek a gyerekek. Sejtenek valami bajt.

Ültek a hazafelé tartó vonaton. Kami az anyja mellett, Laura velük szemben. Nézte a megnyúlt, vékony kislány az édesanyját, akit négy éve nem látott, s akinek képe sokáig összemosódott egy szőke, nevetős kalauznő arcával. Alvást színlelve leste, nézte… És bár tudta, hogy az édesanyja, valami dac nem engedte örülni ennek a szép idegennek itt vele szemben a másik ülésen.

Schäffer Erzsébet: Ezüstróka

Centrál Könyvek, 2018

Kiemelt kép: Fortepan.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Hatalmas rágcsálók jelentek meg Budapesten

Több tucat példányuk él a fővárosban, a szakértő szerint egyre több megtelepedésre alkalmas budapesti területet foglalnak el. Az eurázsiai hód a maga 100-120 centijével, 25-30 kilójával a világ második legtermetesebb rágcsálója és itt él velünk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.