Szia. Itt az apád. Hamarosan felébredsz, szenteste napja van Helsingborgban, én pedig megöltem egy embert. Nem így kezdődnek a mesék, tudom. De elvettem egy életet. Számít valamit, ha elmondom, kiét?
Talán nem. A legtöbb ember szereti azt hinni, hogy minden egyes megállt szívet ugyanolyan sokan hiányolnak. Ha megkérdezik tőlünk, „ugyanannyit ér minden élet?”, a többség egybehangzó „igen!”-nel felel. De csak addig, míg valaki rá nem mutat egy általunk szeretett személyre, és fel nem teszi a kérdést: „És az az élet?”
Számít, hogy egy jó embert öltem-e meg? Akit szerettek. Aki értékes életet élt.
És ha egy gyereket?
*
Ötéves volt. Egy héttel ezelőtt találkoztam vele. A kórház tévészobájában levő kis piros szék az övé volt. Mikor idehozták, még nem volt piros, de ő látta rajta, hogy az akar lenni. Huszonkét doboznyi krétába került, de sebaj, megengedhette magának, mindenki krétával halmozta el. Tudta jól, hogy ez nem így működik, okos kislány volt, mégis úgy tett, mint aki hisz benne. Napközben a papírokat színezte, hadd örüljenek a felnőttek. Éjszaka pedig a széket. Mert az annyira szeretett volna piros lenni.
Volt egy plüssállata is, egy nyúl. Úgy hívta, Szi. A felnőttek azt hitték, azért hívja Szinek, mert amikor kapta, még nem tudta kimondani, hogy Nyuszi. Ilyen egyszerű, még egy felnőttnek sem okozhat gondot megérteni. Szi néha félt, olyankor üldögélhetett egy kicsit a piros széken. Bár orvosilag nem biztos, hogy bizonyított, hogy az ember kevésbé fél egy piros széken, de Szi erről mit sem tudott.
A kislány mellette ült a földön, a mancsát cirógatta, és mesélt neki. Egyik éjszaka ott álltam elrejtőzve a folyosó sarkán, és hallottam őt:
Nemsokára meghalok, Szi. Minden ember meghal egyszer, de a legtöbb csak százezer év múlva, én pedig lehet, hogy már holnap.
Suttogva még hozzátette: „Azért remélem, nem holnap.”
Aztán ijedten felkapta a fejét, és körülnézett, mintha lépéseket hallott volna a folyosóról. Gyorsan az ölébe vette Szit, és jó éjszakát kívánt a piros széknek. „Ott van! Jön!”, susogta, és a szobája felé szaladt. Bebújt a takaró alá, az anyukája mellé.
Én is futottam. Egész életemben futottam. Ugyanis a kórház folyosóján minden éjszaka végigsétál egy vastag, szürke kötött pulóvert viselő nő. Mappa van a kezében. Benne mindannyiunk neve.
*
Szenteste napja van, és mire felébredsz, már biztosan elolvad a hó. Sosem húzza sokáig Helsingborgban. Ahol az esernyő jobban véd, ha fejjel lefelé tartják. Itt születtem, de ezt sosem tudtam megszokni, Helsingborg és én sosem kötöttünk békét. Elképzelhető, hogy minden ember ugyanígy érez a szülővárosa iránt; a hely, ahonnan származunk, sosem kér elnézést, sosem látja be, hogy félreismert bennünket. Csak vár az autópálya végén, és azt suttogja: „Lehet, hogy gazdag lettél, és hatalmas. Lehet, hogy drága órát és szép ruhákat viselsz. De előttem hiába is színlelsz, tudom, ki vagy. Csak egy ijedt kisfiú vagy.”
Ma éjjel találkoztam a halállal, a baleset után, az autóm roncsai mellett. A vérem beterített mindent.
A szürke pulóveres nő mellettem állt, és szemrehányóan nézett végig rajtam: „Nem kellene itt lenned.” Borzasztóan féltem tőle, mert én nyertes típus vagyok, túlélő.
Az arcomon vágásnyomok, a vállam kificamodott. Egy másfél millió koronát érő fém- és műszergubancba szorultam. Mikor megláttam a nőt, rákiabáltam: „Vigyél el valaki mást! Megölhetsz valaki mást!” De csak csalódottan előrehajolt, és azt mondta: „Ez nem így működik. Nem én hozom a döntéseket. Én csak a logisztikáért és szállításért vagyok felelős.”
– Kinek dolgozol? Istennek, a Sátánnak vagy… valaki másnak? – szipogtam.
Felsóhajtott.
– Nem ártom bele magam a politikába. Csak a munkámat végzem. Kérem a mappámat. Most.
Fredrik Backman: Életed üzlete
Animus, 2018
