Kultúra

Lars von Trier egyenesen a pokolba visz

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2018. 05. 15. 14:07

A ház, amit Jack épített című film briliáns brutalitással foglalja össze Lars von Trier sötét világképét. A Cannes-ban bemutatott alkotás akár a rendező utolsó munkája is lehetne, minden benne van, amit művészetről és életről gondol.
Korábban a témában:

Miután Lars von Trier a Melankólia 2011-es cannes-i sajtótájékoztatóján szerencsétlen poénkodásba bonyolódott arról, hogy megérti a nácikat, és kitiltották a fesztiválról,

most egy olyan filmmel engedték vissza, amelynek egy pontján tökéletes művészeti alkotáshoz hasonlítja a holokausztot.

A ház, amit Jack épített (The House that Jack Built) kompromisszumos megoldásként bekerült a hivatalos programba, de versenyen kívül vetítik – ettől még toronymagasan a teljes versenyprogram fölé magasodó, monumentális alkotás, amelyben a rendező tulajdonképpen egész életművét összegzi.

A 70-es években, valahol Amerikában játszódó filmben a végig komikusan közönyös Matt Dillon alakítja a főhőst, egy Jack nevű sorozatgyilkost, akit egy elviselhetetlen nővel (Uma Thurman) való találkozás indít el a gyilkolás útján. Megtudjuk róla, hogy kényszerbeteg, és gondolhatnánk, hogy takarítási mániája még jól is jöhet neki a nyomok eltüntetésénél, azonban kényszeressége miatt nagyon nehezen hagyja el a helyszínt, folyton visszatér ellenőrizni, hogy biztosan az utolsó vércseppet is feltörölte-e. De ez végül nem sodorja bajba, ahogyan az sem, hogy minél többször öl, annál feltűnőbben rángatja ide-oda áldozatait városszerte, míg el nem jut velük a fagyasztóházba, ahol gyűjti őket.

Fotó: Cannes Film Festival

A film keretét Jacknek és egy Verge nevű férfinak (Bruno Ganz) a beszélgetése adja, amiről rögtön az elején sejthető, hogy a pokol felé vezető úton zajlik. Jack mesél Verge-nek a gyilkosságokról, amiket elkövetett, ami kicsit filozófiai, kicsit pszichoanalitikus vitába torkollik, melynek során együtt kísérlik meg elemezni Jack motivációit és céljait. Verge-öt sokáig egyáltalán nem látjuk, csak a két férfi hangját halljuk, miközben szimbolikus vagy éppen vicces képsorok illusztrálják a beszélgetést és adnak hozzá újabb értelmezési rétegeket. Von Trier fekete humorának nehéz ellenállni: még az olyan egyszerű poénok is remekül működnek, mint amikor Dillon sorban táblákat mutat fel az antiszociális személyiségzavar tüneteivel.

Hogy Jack gyerekkora és későbbi élményei hogyan vezettek oda, hogy sorozatgyilkos lett, legfeljebb intellektuálisan izgalmas kérdés, tulajdonképpen nem fontos, mert a sok pszichológiai duma ellenére nyilvánvalóan nem egy hagyományos lélektani portré megrajzolása Von Trier célja itt. Ahhoz a groteszk cselekedeteit halmozó Jack nem elég életszerű karakter, sőt, már-már absztrakt figura ő, és sokáig nem is teljesen világos, hogy pontosan miért érdekes. A gyilkosságok meglehetősen explicit és a morbid humor segítségével még provokatívabbá tett ábrázolása (sokan ki fognak akadni azon, amit Jack egy meggyilkolt kisfiúval művel) legfeljebb szórakoztató, de annyi sorozatgyilkosos filmet láttunk már. Időt kell adni a rendezőnek, mire elárulja, hogy a rángatózó kézikamerával felvett temérdek erőszakos jelenet mégis mit jelent.

Fotó: Cannes Film Festival

Jack mérnök, de építész szeretett volna lenni, és a film során megpróbál felépíteni egy házat, azonban sosem elégedett a félkész szerkezettel, mindig lerombolja, és újrakezdi másképp. Jack a tökéletességet keresi a házban és a gyilkosságokban is, amelyek számára egyenértékűek egy nagyszabású művészeti alkotással – és felteszi a kérdést, hogy alkotással vagy pusztítással lehet-e eljutni az igazi nagysághoz (itt jönnek képbe különböző diktátorok és a holokauszt). A film önéletrajzi jellege ekkor válik egyértelművé: a főhős Von Trier művészeti alkotótevékenységhez, emberi kapcsolatokhoz és az egész élethez való viszonyát testesíti meg szó szerint brutális őszinteséggel.

Ahogyan a két és fél órás film előrehalad, egyre közelebb kerülünk a Von Trierben munkáló démonok megértéséhez, ahhoz, hogy micsoda kegyetlen kérdések szaggatják szét őt mint embert és alkotót.

Nem meglepő módon az egyik központi téma ismét a nőkhöz és a szexualitáshoz való viszonyulás.

Jack sokáig csak női áldozatairól mesél, és bár futólag látjuk csókolózni, teljesen szexualitásmentes figurának tűnik, aki ezt az oldalát lehasította magáról – amit egy frappáns, orvosi pontossággal megtervezett csonkítás is aláhúz. A vége felé aztán megjelennek férfi áldozatok is, és velük egy katonai kivégzési módszer. Mintha Jack végcélja az lenne, hogy az emberben harcoló két legnagyobb ellentétes erőt, a nők által reprezentált szexualitást és a férfiak által képviselt erőszakot is meghaladja valamiképpen. Ebbe persze bele van kódolva szükségszerű bukása.

Fotó: Cannes Film Festival

A küldetés végtelen nárcisztikusságára Verge is rámutat, és ezt jelzi David Bowie Fame című számának vissza-visszatérő használata is, de mindezt megkoronázza a rendező korábbi alkotásaiból beemelt montázs, ami imádni való önirónia lenne Von Trier részéről, de több és sötétebb annál. Talán itt a legtapinthatóbb a művész vergődése, az a fájdalmas kétségbeesés, amivel kutatja a válaszokat a végső, megválaszolhatatlan kérdésekre küldetése értelmetlenségének teljes tudatában. Von Trier maró gúnnyal tekint önmagára és művészetére, amikor egy moralizáló, a Nagy Műn dolgozó, valójában totálisan elmeháborodott gyilkosként ábrázolja saját magát, ugyanakkor a film végül meghaladja ezt a személyes értelmezési szintet:

Jack mégis elkészülő, teljesen beteg háza értelmezhető az egész emberiség önmagát felfaló totális embertelenségének és értelmetlenségének szimbólumaként is.

Borítókép: Cannes Film Festival

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.