Kultúra

Nőkön bőgtünk és nevettünk Cannes-ban

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2018. 05. 14. 15:16

Mi a közös a transzszexuális balett táncosban, a kitárulkozó Jane Fondában és egy terrorista néniben? Az, hogy mindannyian a végsőkig küzdenek azért, amit el akarnak érni. Erős női napunk volt a filmfesztiválon.

Ahhoz képest, hogy a cannes-i filmfesztivál vezetője, Thierry Fremaux azzal védte döntését, hogy szokatlanul kevés nagy nevet válogatott be az idei hivatalos programba, hogy nem a nevek, hanem a filmek minősége alapján válogatott, a versenyprogramban eddig levetített filmek közül kevéstől dobtam el az agyamat. Jobban teljesítenek az egyéb szekciók, köztük az Un Certain Regard, amelyben a belga Lukas Dhont Girl című filmje is szerepel. Ez végre hozta azt a gyomorba vágó, velőig megrázó hatást, amit csak mesterművek tudnak, és amit azért elvár az ember a Croisette-en töltött két hét alatt.

Az elsőfilmes Dhont mindössze huszonhat éves, a filmje főhősét alakító Victor Polster pedig csak tizenöt volt, amikor a rendező kiválasztotta a főszerepre. Polster egy Lara nevű lányt játszik, aki korát meghazudtolóan eltökélt: balett táncos akar lenni, és ahogy a szemébe nézünk, rögtön látjuk, hogy ezért szinte bármire képes. De hamar kiderül, hogy van valami, ami ennél is fontosabb számára, amiért Lara tényleg bármit megtenne, mégpedig, hogy végre női testben élhessen – ugyanis biológiailag fiúnak született. A rendező és színésze elképesztő finomsággal festik fel ezt a végletesen zárkózott figurát, de ha figyelünk Lara kurta mondatainak pontos lejtésére, és arra, hogy a félmosoly, amit látunk az arcán, éppen azt jelenti-e, hogy megkönnyebbült, vagy azt, hogy némán elküldte beszélgetőpartnerét az anyjába, akkor elkezdhetjük megfejteni őt.

Lara sem a tánccal, sem a nemi helyreállító műtét előkészületeivel nem halad olyan gyorsan, ahogy szeretne, egyre frusztráltabb, és fokozatosan a kétségbeeséshez közeledik. De miközben megszakad érte a szívünk, azért arra is folyamatosan emlékeztet a film, hogy különleges helyzete mellett ő is csak egy tini, aki türelmetlen, szélsőséges érzelmek közt ingadozik, még nem tud mit kezdeni a szexuális vágyaival, és a beilleszkedés sokszor gondot okoz neki. Dhont zsenialitása elsősorban éppen abban rejlik, hogy Lara drámáját teljesen természetesnek ábrázolja a forgatókönyv, a színészi alakítások és az egyszerű vizuális megjelenítés szintjén is, és azzal, hogy megteremti a hétköznapiság érzetét, még közelebb hozza hozzánk, hogy a finálé még jobban a szívünkbe markoljon.

Légy olyan, mint Jane

A fiktív Lara portréja után remek folytatás volt megnézni egy valódi erős nő portréját: Susan Lacy Jane Fonda in Five Acts című dokumentumfilmjét (nálunk ősszel hozza az HBO) a Cannes Classics szekcióban, amelynek nyolcvanévesen is frenetikusan jól kinéző alanya személyesen is részt vett a vetítésen. Aki alaposan ismeri Fonda életpályáját, annak tények szintjén nem sok újdonságot tartogat majd a film, de ennek ellenére még a rajongóknak is ajánlható, mert rettentő élvezetes a karakán és vicces Jane Fonda saját szájából, illetve a hozzá közelállóktól (két volt férje, Tom Hayden és Ted Turner, illetve gyerekei is megszólalnak) hallani karrierjének és életének legizgalmasabb történeteit.

Aki pedig nem rajongó, annak pláne érdemes megnézni, nemcsak azért, hogy megismerjen egy izgalmas művészt és embert, hanem mert Fonda élete – vállalom a patetikusságot – példaértékű és hihetetlenül pozitív, optimista üzenetet hordoz. Most nem megyek végig az életrajzon, a lényeg, hogy a filmből gyönyörűen kirajzolódik, hogy mennyire nehéz kezdetek után kellett Fondának helytállnia filmsztárként, feleségként, anyaként és aktivistaként, és hogy traumatikus gyerekkora melyik szerepére hogyan nyomta rá a bélyegét. Fonda lefegyverző őszinteséggel beszél evészavarától kezdve droghasználatán keresztül a plasztikai műtétjeiig szinte mindenről, és nyolcvanévesen pontosan látja, hogy ezek és egyéb problémái mind abból az egészségtelen megfelelési kényszerből eredtek, amit kiskorában beleplántáltak.

A szembenézés ténye önmagában is felszabadító lenne, de még szebb, hogy Fonda szemlátomást még ma is folyamatosan fejlődik, egyre közelebb kerül valódi önmagához, miközben a világ dolgai is ugyanúgy érdeklik, mint akkor, amikor a vietnami háború ellen emelt szót. A vetítés után kiállt a színpadra és öklét magasba emelve szólított fel minket arra, hogy harcoljunk a világ zsarnokai ellen.

Néni a világ ellen

Mintha csak szándékosan így rakták volna össze a programot, a napot az izlandi Benedikt Erlingsson (Lovak és emberek) új filmjével, a Kritikusok hetén bemutatott Woman at Warral zártam, ami szintén egy meggyőződéséért küzdő, erős nőről szól. Halla (Halldóra Geirhardsdóttir) civilben kórusvezető, de van egy titkos élete is, amelyben viszont ökoterrorista, és afféle jócskán középkorú, kötött pulcsis Lara Croftként szökell a szépséges izlandi tájban, harcba szállva a környezetpusztító alumíniumiparral.

Az önmagában is vicces alaphelyzetből kiindulva a rendező Kaurismakira emlékeztető, aranyosan bizarr humorral sző egyre mókásabb történetet, amelyben a társadalmi és személyes felelősség kérdéseit szinte meseszerűen tálalja. Ahogyan halad előre a film, egyre nagyobb lendületet kap, és még az elején szimpla gegnek tűnő, az aláfestő zenét a jeleneteken belül élőben szolgáltató háromtagú zenekar visszatérő szerepeltetése is egyre több jelentést hordoz.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

NEW ORLEANS, LA - NOVEMBER 04:  Quarterback Drew Brees #9 of the New Orleans Saints celebrates  defeating the Los Angeles Rams 45-35 in the game at Mercedes-Benz Superdome on November 4, 2018 in New Orleans, Louisiana.  (Photo by Wesley Hitt/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.