Kultúra

Nyáry Krisztián: Sokan észre sem vették, hogy kitört a forradalom

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2017. 12. 30. 10:30

Sosem láttam ilyen mértékben eluralkodni a politikai felelőtlenséget a világban, mint most - mondja Nyáry Krisztián, aki épp azért hagyta ott a politikai kommunikáció világát, mert már nem találta a kormányzást a kampányszlogenek mögött. Szerinte bőven lenne mit tanulnunk a 48-as forradalom szereplőitől, akik még a leghevesebb viták idején is tudták tisztelni egymást. Új könyvében levelekkel meséli újra a szabadságharc történetét, bemutatva, hogy a piedesztálra emelt hősök is csak hús-vér emberek voltak. De vajon Kossuth vagy Széchenyi oldalára állt volna? Elszomorítja vagy dühíti inkább a propaganda térnyerése? És mi köze mindennek a meetoo-mozgalomhoz? Interjú.
Korábban a témában:

Forradalmi hangulatba került így a választásokhoz közeledve?

Egyáltalán nem, ez már régi tervem volt. Sőt, eredetileg jóval nagyobban gondolkodtam: össze akartam gyűjteni a szerintem legfontosabb magyar leveleket a 19-20. századból. El is kezdtem a munkát, megvolt nagyjából ötszáz levél, ami a kommentárokkal együtt három kötetre lett volna elegendő. Épp a forradalom előtti időszaknál tartottam, mikor rájöttem, hogy ez így nem jó, mert borzasztóan nehéz olvasni a reformkori nyelvet. Ahhoz képest már a negyvennyolcas is egy modern nyelvállapot. Ráadásul sokkal bővebb magyarázatokat kellett volna fűznöm a levelekhez, így újra nekiálltam, és a forradalomra szűkítettem a fókuszt. Amúgy is ez az egyik kedvenc történelmi korszakom.

Miért?

Mert rendkívül sokarcú, és közben mégis egy irányba mutat. Épp ezt akartam bemutatni a könyvben. A legtöbb levél nem is arról szól, hogy valaki épp forradalmi hangulatba kerül, ettől olyan borzasztóan érdekes. Mi történik egy országgal, egy éppen alakuló nemzettel, ha váratlanul előáll egy ilyen helyzet. Ki hogyan reagál, ki veszi egyáltalán észre, hogy forradalom zajlik?

„Ha vágytok lenni seggünk baszói, hagyján, mi leszünk faszotok leszarói”- írta Dessewfy Emil egy politikai vita kapcsán Andrássy Gyulának, válaszul a későbbi miniszterelnök trágár versikéjére. És mi még azt hittük, hogy a mi közéletünk alpári. Mi ehhez képest egy kis parlamenti buzizás?

A politika természete és az emberek egymáshoz való viszonya tényleg nagyon hasonló volt. Azt viszont látni kell, hogy ez egy tréfás magánlevél, amin nyilván jókat derültek az ülések szünetében, de mégsem egy nyílt, parlamenti ülésen hangzott el. Nagy különbség a mai közélethez képest, hogy akkoriban mindig megválasztották a helyhez és a szituációhoz illő stílust.

Az az agresszió meg végképp hiányzott, ami a mai közéletet áthatja.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Még egy ilyen trágár versben is sok a játékosság, nem a sértés a cél. A politikai verseny semmivel nem volt enyhébb, a hadvezetés tagjai sem fúrták egymást kevésbé, és a politikusok ugyanúgy meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben – mégis volt egyfajta kölcsönös tisztelet. Feltételezték a másikról, hogy jót akar, csak legfeljebb rosszul. És nemcsak az olyan közismert gesztusokról van szó, hogy Kossuth épp a legnagyobb politikai ellenfelét nevezte a legnagyobb magyarnak, mert ez szólhatott akár kifelé is. Az egymásnak írt levelekből viszont látszik: akkor is normálisan vitáztak, ha nagyon nem értettek egyet a másikkal. Görgey és Kossuth levelezése azért is olyan fesztültséggel teli, mert időnként a legdurvább dolgokat közlik egymással, de közben mindig ott van a másik iránti tisztelet.

Azért Görgey is megkapta a magáét, mikor kikiáltották a szabadságharc árulójának. Ebből úgy tűnik, hogy már akkor is az egyszerű szlogenek működtek, dübörgött a kommunikációs gépezet és a bűnbakkeresés…

Igen, de ennyi széttartó vélemény és közéleti vita ellenére mégis képesek voltak másfél éven keresztül egy irányba mozdulni. Ne feledjük, hogy az európai forradalmak közül ez tartott ki a legtovább. Kellett tehát lennie egy olyan közös erőnek, ami vitte az egészet előre. Persze onnantól, hogy megjelent kétszázezer orosz katona a határon, nem volt kérdés, hogy a szabadságharc elbukott. Mégis olyan beható változásokat idézett elő, amelynek nagyon sokat köszönhetett az ország. Negyvennyolc nélkül nincs kiegyezés sem, és az ország történelmének legvirágzóbb időszaka is elmarad.

Ha akkor még nem is, mára tényleg mindent letarolt a politikai marketing. Nem vágyik vissza a politikába, most hogy eljött a kommunikációs szakemberek kánaánja?

Egyáltalán nem, hiszen épp ezért hagytam abba. Politikai kommunikáció mindig létezett, legfeljebb nem így hívták, de korábban nem vette át a politika lényegének a helyét. Volt kormányzás, és voltak különféle célok, és ezeket szolgálta a kommunikáció. Most viszont azt látom, hogy a szlogenek mögött nincs semmi. Ez nem magyar sajátosság, hanem világtrend. Nagyrészt ezért hagytam abba. Úgy láttam, hogy a politikának rengeteget árt az, amit a politikai kommunikáció csinált vele.

Egy normális világban az a kampány célja, hogy utána legyen egy stabil kormányzás, amivel a közjó előmozdítható. Most folyamatos kampányban vagyunk, a cél pedig annyi, hogy megnyerjünk egy újabb kampányt is.

Talán ennek következménye, hogy én még nem láttam ilyen léptékben eluralkodni a politikai felelőtlenséget a világban. Általánossá vált, hogy a következő generációra nem gondolnak a vezető politikusok, csak a pillanatnyi politikai győzelmekre, ez pedig egészen rémületes dolgokhoz vezet.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

És ez inkább felháborítja vagy elszomorítja? Nemrég ezen a kérdésen dilemmázott a Facebookon, miután egy pécsi civilszervezetet is utolért a Soros-terv elleni harc.

Leginkább mindkettő egyszerre. Az az eset azért érintett különösen érzékenyen, mert ismerem a szereplőit, és tudom, hogyha leülnék beszélgetni a pécsi polgármesterrel, akkor nem azt az arcát látnám, ami ebben a bornírt helyzetben megmutatkozik. Értelmes emberek beleszorították magukat a brutális politikai kommunikációnak alárendelt játékokba, ami persze az saját felelősségük is. Másrészt ismerem a szóban forgó vendéglátóhelyet, így el tudom képzelni, milyen nehéz lehetett engedni a nyomásnak, és elküldeni a civilszervezetet. Végül pedig kirúgták a munkahelyéről azt a barátomat, aki szót emelt a megbélyegzett civilekért a pécsi tüntetésen.

Pécs erejét évszázadok óta mindig az erős civil, polgári hagyományai adták. Egyszerre felháborító és szomorú, ahogy most ezt tönkreteszik az üres politikai kommunikáció kedvéért.Azt mondta, hogy 19. században még nem volt ennyire cinikus a közélet. Nemcsak az idő szépíti meg a dolgokat?

Ha megnézzük a leveleket Haynautól Kossuthig, azt látjuk, hogy mindegyik hitt valamiféle közjóban. Persze mindenki meg volt győződve a maga igazáról, ennek ellenére olyanok is akadtak, akik meggyőzhetőek voltak. Tehát volt még tétje a vitáknak, nem pedig zárt, betokosodott véleményrendszerek csaptak össze. Az álláspontok mögött volt morális vagy épp praktikus cél. Persze közben használták a kommunikáció korabeli eszközeit, sőt, akadt, aki meg is újította azt…

Ki volt a leginnovatívabb ezen a téren?

Kossuthról ma már látszik, hogy vezetőként nem hasított olyan fényesen, de kommunikátorként hatalmas politikai tehetség volt. Teljes ügyeket meg tudott fojtani, vagy épp fordítva: közüggyé tudott tenni olyan témákat, amelyeket már veszett fejszének tekintettek. Eleve úgy lett az elsőszámú politikai vezető, hogy képes volt elérni azt, amiben senki nem hitt igazán: önkéntes honvédnak és nemzetőrnek jelentkeztek tízezrek, akiknél hatalmas dolog volt, hogy otthagyják a földjeiket.

Országos biztosként indult toborzókörútra és Kossuth apánkként tért vissza. Elképesztő politikai teljesítmény.

Ebben persze a jogászi rutinjának is volt szerepe. Nehéz is olvasni a leveleit, mert azokat is beszédnek írta meg, és kicsit terjengősek. Görgeyt sokkal egyszerűbb olvasni, aki katonaként tömören összefoglalta, amit mondani akart.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A politikus és a magánember kettőssége szépen megjelenik Kossuth egyik emigrációból írt levelében, ahol egy száraz és taktikus helyzetjelentésbe rejti el a feleségének írt tépelődő vallomását.

Ezért tettem a könyvbe több olyan levelet, amelyet a feleségének írt. Ezek mutatják, hogy ő is kétségekkel teli ember volt. Egyfelől persze igazi political animal, aki megtartja a gyújtó hangú beszédeit Szegeden meg Cegléden, de utána azért aggodalmas leveleket ír a feleségének, és óvja a Pesten maradástól, mondván: ki tudja, mi történik ott. Szerintem ezeket is érdemes látni ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk. Egyfelől könnyű negyvennyolcról írni, mert mindenki ismeri a szereplőket. De a legtöbben csak ünnepi műsorokból és tablókról emlékszünk rájuk, ahol szentekként, nem pedig hús-vér emberekként szerepelnek.

Nem ez történik mindennel, ami bekerül a nemzeti panteonba? Az ünnep egyfelől segít emlékezni, a pátosz viszont akadályozza a valódi megismerést…

Igen, de még mindig jobb, ha megőrződik, mint ha teljes feledésbe merül. A kultikus emlékezet ráadásul szűr is, és néha csak a véletlenen múlik, hogy ki kerül be a hősök csarnokába, és ki marad ki belőle. Elég megnézni az aradi vértanúkat:

annyira erős jelkép a tizenhárom tábornok kivégzése, hogy mikor kiderül, valójában tizenhat volt, a másik hárommal már nem is tudunk mit kezdeni.

Vagy olyan emblematikus, hogy október 6-ikán kivégzik Batthyány Lajost, hogy a vele együtt kivégzett pesti áldozatokról – például a forradalom egyik legfontosabb politikusáról, Csány Lászlóról – nem esik szó, mert nem fér bele abba a jól megragadható narratívába.

Mikor írt utoljára kézzel levelet?

Nagyon régen. Kézzel írott üzenetet szoktam hagyni a gyerekeimnek, hogy mosogassanak el, és néha feladok egy-egy képeslapot a nosztalgia kedvéért, de rendes levelet szerintem egyetemista koromban írtam utoljára. Mondjuk engem elég hamar elkapott a digitális forradalom, húszéves korom óta számítógépet és szövegszerkesztőt használok.

És vajon száz év múlva, az akkori Nyáry Krisztián szemezget majd a mai emailjeinkből és csetablakainkból a könyvéhez?

Ha lesz még magyar kultúrtörténet és irodalomtudomány, valamiből kell majd dolgoznia. De nehéz dolguk lesz az akkoriaknak, mert egyfelől irgalmatlanul sok nyomot hagyunk magunk után: sokkal több levelet és üzenetet írunk, ám emiatt nem is szánjuk véglegesnek őket. Másrészt vigyázunk az adatainkra, a fiókjaink titkosítva vannak, nehezen hozzáférhetők, arról már nem is beszélve, hogy a ma használt hardvereink tartalmát csak egy archeológiai rendszerrel lehet majd ötven év múlva megfejteni. Érdekes kérdés, hogy mit fog csinálni egy irodalomtörténész. Ma pontosan tudjuk, hogy Petőfi hogy írta a Nemzeti dalt. Odaírta, hogy „Rajta magyar”, aztán áthúzta és fölé írta, hogy „Talpra magyar”, megvan a papír. Arról viszont semmit sem tudunk, ma hogy dolgozik egy költő, mert szövegszerkesztővel kitörli. Persze lehet, hogy a filológusok a kitörölt fájlok és az el nem küldött sms-ek között fognak majd kutatni.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Említette, hogy negyvennyolc tavaszán sokan észre sem vették, hogy kitört a forradalom. Ez az álhírek és az információs buborékok világában is aktuális kérdés, hogy érezzük-e egyáltalán, ha történelmi fordulóponthoz érünk? Vagy esetleg túlértékeljük, és apokalipszist kiáltunk, mikor csak annyi zajlik, ami mindig is?

A történelmi fordulópontokat észre szoktuk venni, mert ilyenkor általában fegyverek dörögnek.

Március 15-én mondjuk épp nem dörögtek, ezért sokaknak fel sem tűnt, hogy ez egy forradalom.

Azt látták, hogy valami fontos történik, de nagyon sokan csak szeptemberben kezdtek rá forradalomként tekinteni, mikor valóban kenyértörésre került sor, és eldördültek a fegyverek. Tulajdonképpen igazuk is volt. A történelem persze beszüremlik a leveleikbe: leírják, mi zajlik, de emellett mindenkinek megvan a maga fontos magánügye. Családja van, szerelmes, tartozik valakinek, irodalmi vagy politikai ambíciói vannak. Néha nem is azt tekintik fontosnak, amit mi utólag annak tartunk. 1848 februárjában például a legfontosabb politikai téma egy vasútfejlesztési vita volt Kossuth és Széchenyi között. Iszonyú nagy tétet tulajdonítottak neki, egy hónap múlva meg szinte teljesen feledésbe merült. Ez ma is így van: néha rettenetesen fontosnak tartunk dolgokat, aztán egy év múlva visszagondolva csak nevetünk rajtuk. Másról meg kiderül, hogy tényleg sorsfordító volt.

Vegyünk egy aktuális példát! A Time Magazin idén a meetoo-mozgalmat választotta az év emberének, és most azt gondoljuk, hogy mérföldkőhöz érkeztünk a nemek közti egyenlőség terén. Vajon egy év múlva is így tűnik majd?

Nem vagyok eszmetörténész, de úgy látom, két folyamat zajlik párhuzamosan. Az egyik a felvilágosodás kiteljesítése, és ebben benne van a női emancipáció befejezése is. A másik pedig a felvilágosodás visszacsinálása, zárójelbe tétele. A kettő rendre egymásnak feszül, és még nem látszik, hogy melyik kerül ki győztesen. Én nyilván a felvilágosodásnak szurkolok, ezért lelkesen üdvözöltem a meetoo-t is, amely jó szimbóluma egyfajta szemléletváltozásnak. Minden túlkapásával és szűklátókörűségével együtt is fontos folyamat. Nyilván kérdéses, hogy az egyes esetek bekerülnek-e a történelemi emlékezetbe, bár az egészet kirobbantó Weinstein-ügy biztosan. Ehhez kellett több körülmény: a mainstream médiának meg kellett írnia a cikkeket, de aztán a közösségi média szakította át a gátat, anélkül nem is nőhetett volna ekkorára ez a mozgalom.

Ahogy az ön irodalmi love sztorijai sem lehettek volna ennyire sikeresek a Facebook nélkül. Már színházi előadás is készült belőlük a Mozsár Műhelyben.

Úgy alakult, hogy most több ilyen előadás fut egyszerre. Van, amelyikbe intenzívebben belefolytam, másban csak ilyen ihletadó voltam, mint például a Mozsár Műhelyesben is. Az elmúlt években ez már a negyedik vagy ötödik előadás, amelyet valamelyik könyvem inspirál. Ez mutatja, hogy nemcsak olvasni, de nézni is szeretik az emberek az ilyen történeteket.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

És a szerelem vagy a forradalom érdekel minket jobban?

A szerelem mindenki problématérképén szerepel, így jóval több embert megszólít. A forradalmak működését kevesebben tartják annyira fontosnak, hogy belemélyedjenek. Nincs ezzel semmi baj, akkor is tudtam, mikor belevágtam. Figyelembe veszem a keresletet, de a könyveim témáit önző módon mindig a saját pillanatnyi érdeklődésem szabja meg.

Na jó, a végére tartogattam a legfontosabb kérdést: Kossuth vagy Széchenyi?

Nehéz ügy, mert érzelmi alapon Széchenyit mondanám, de mindkét politikusi archetípus nagyon fontos. Hosszú távon Széchenyi talán nagyobb dolgokat ért el, ugyanakkor negyvennyolc nincs Kossuth nélkül, akkor pedig kiegyezés sincs.

Ha már tényleg választani kell, inkább csalnék, és azt mondanám: Görgey, Deák, vagy Eötvös.

Deák reálpolitikusként nagyon fontos figura számomra, mert mindig izgatott, hogy lehet kihozni a legtöbbet egy ilyen szorult helyzetből. Kossuth bizonyos szempontból a könnyebb utat választotta: emigrációban élni ugyan nem vidám dolog, de legalább nem kell engedményeket tenni. Sokszor azonban szükség van kompromisszumokra is, ha tényleg a közjót tartjuk szem előtt.

Nyáry Krisztián 48-49-ről szóló könyve, a Fölébredett a föld a Corvina Kiadónál jelent meg.

Borítókép: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

A woman waves a Croatian flag from the window of a house, during a welcome party for Croatian national football team, a day after their Russia 2018 World Cup final football match against France, near the Bana Jelacica Square in Zagreb, on July 16, 2018. 
Croatian media on July 16 hailed their team as heroes after the small country's historic success in reaching the World Cup final where France beat them 4-2. / AFP PHOTO / Andrej ISAKOVIC
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.