Kultúra

Tóth Krisztina: Az utóbbi években kihozták az emberekből a legrosszabbat

Tóth Krisztina: Az utóbbi években kihozták az emberekből a legrosszabbat

A hőssé váláshoz nem kell kígyókkal megküzdenünk egy trópusi szigeten, elég lenne, ha a hétvégi buliból megmaradt szendvicseket levinnénk az aluljáróba - mondja Tóth Krisztina, aki szerint káosz uralkodik a fejekben, az állami propaganda pedig a legalantasabb ösztöneinket piszkálja fel. Ezt a társadalmi látleletet mutatja be az idén megjelent Párducpompa novelláiban is. De vajon át tudja-e néha adni magát egy giccses happy endnek? Hogy jött rá, hogy a rákról is szabad mesekönyvet írni? És miért nem vágyik a nemzet bölcse szerepre? Interjú.

Metróval jöttem, és a Blaha-aluljárón átvágva olyan érzésem támadt, mintha a Párducpompa egyik történetébe csöppentem volna. Ez volt a cél? Hogy magunkra ismerjünk a nyomorúságos díszletekben?

A közvetlen cél a minél pontosabb rögzítés volt. Persze nagyszerű, ha aztán a történetekben valaki magára ismer, hisz ebben az országban, ebben a városban élünk. A díszletek mindenkinek ismerősek lehetnek, aki nem zárja magát el a külvilágtól, és nem bura alatt él. Húsz éve naponta kelek át a Blaha Lujza téren, szinte arcról ismerek mindenkit, és sajnos azt kell mondanom, rosszabb lett a helyzet. Volt egy időszak, mikor a tér mintha feltámadt volna, kicsit rendbe is hozták, de aztán nagyon gyorsan belepte ismét a nyomorúság.

A Blaha nem vidám, de tényleg ennyire frusztrált, reményvesztett helynek látja 2017 Magyarországát, ahogy a kötetből kijön?

Azért nem csak sötétség van. Időnként a legnyomorúságosabb történetekben is felcsillan a szeretet és a szolidaritás, épp ott, ahol az ember nem számítana rá. Elmesélem egy friss élményemet: állandóan metrózom, és nyugodtan mondhatom, hogy nem rajongok az ellenőrökért. Nemrég egy elég rosszarcú férfi állt a lejáróban a karszalagjával, már messziről készültem rá, hogy arrogáns lesz. Ám egyszer csak látom, hogy a családja épp érkezik meglátogatni. Jött a feleség a kisbabával, hogy megnézzék aput a munkában. Hirtelen kapott a helyzet egy nagyon emberi megvilágítást. Ezeket a pillanatokat próbálom érdemes elkapni, erre törekszem a szövegekben is.

Reménysugár ide vagy oda, azért elég fojtogató a Párducpompa szereplőiben fortyogó frusztráció és gyűlölet.

Azért ne feledjük el, hogy az utóbbi években kihozták az emberekből a legrosszabbat. A mindenhonnan áradó propaganda a legsötétebb és legalantasabb ösztöneinket igyekszik felpiszkálni. Sokféleképpen lehet reagálni egy helyzetre,

de ha valaki magára nyitja az állami tévét vagy a rádiót, egyből tudja, hol kell levezetni a hétköznapokban felgyülemlő indulatokat.

Ez az indulat pedig leszivárog a hétköznapi viszonyainkba is. Épp túl vagyok egy három hónapos lakásfelújításon, és szomorúan láttam, mekkora káosz van a fejekben. Vannak viszonylag jó szakemberek és normális megrendelők is, akik hajlandóak fizetni. Valahol ott csúszik el a dolog, hogy – tisztelet a kivételnek – nem szeretik a munkájukat. A főnöküknél már csak az ügyfeleket utálják jobban, és mihamarabb túl akarnak lenni a dolgon. Szerintem ez nagyon komoly probléma. A szeretet nélkül végzett munka Isten ellen való.

Ez nem afféle bölcsészokoskodás?

Tűnhetne annak, ha nem végeztem volna már magam is sokféle fizikai munkát életemben.

Például?

Például évekig takarítottam Párizsban, így tudom, hogy abban is lehet örömet találni, és egyáltalán nem kell utálni minden mozdulatot. Ha egyszer megvannak az eszközeim ahhoz, hogy jó vízvezeték szerelő legyek, vajon mi késztet arra, hogy mégis szarul végezzem el a dolgom? Ésszerű oka nincs, mert ugyanannyi energiával jól is meg tudnám csinálni. A munka szeretete hiányzik.

Fotó: 24.hu/Bielik István

Miből fakadhat ez a hiány?

Mindenki úgy érzi, hogy rossz helyen van, és belül egy polccal följebb teszi magát, mint ahol tart az életben. A pincér séf, az újságíró író, az alkalmazott pedig már rég maga is főnök akar lenni.

Ön is érezte már úgy, hogy nincs a helyén?

Ennek a kérdésnek több síkja van: az egyik, hogy íróként, a másik, hogy magánemberként az irodalomban hogy érzem magam.

Leges-legbelül azonos vagyok magammal.

Ez nagyjából független a külső értékeléstől, és attól is, hogy szakmailag hol tartok épp, mert nagyon határozott elképzelésem van arról, mit szeretnék csinálni. Ha saját magamnak nem sikerül megfelelnem, a külső elismerés sem változtat a hiányérzeten.

Akkor például volt hiányérzete, amikor Párizsban takarított?

Nem, mert olyan élethelyzetekbe kerültem a munkám révén, amilyenekbe egyébként soha. Ez nekem mind élettapasztalat volt. Közben pontosan tudtam, hogy ki vagyok, a takarítás után pedig verseket fordítottam franciából. De nem zavart, ha úgy beszéltek velem, mint a takarítónővel, vagy rendre utasítottak, mert nem volt minden tiszta. Ez teljesen helyénvaló volt, hiszen abban a helyzetben a takarítás volt a feladatom.

Ha jól értem, az irodalom kicsit terápia is, amellyel értelmes történetté formálja a bosszantó, hétköznapi helyzeteket. Eleve úgy száll fel a trolira vagy a metróra, hogy akkor most anyagot gyűjt egy novellához?

Nem, de nyitva tartom a szemem, és ha adódik izgalmas emberi helyzet, megörülök neki. Szerintem addig tud az ember írni, amíg képes magában fenntartani ezt a figyelmet. Akkor szoktam kétségbeesni, amikor valamilyen probléma annyira elállja előlem a világot, hogy már képtelen vagyok ezekre a részletekre figyelni. Ha ez a képesség elvész, akkor tényleg vége.

Ez gyakran előfordul?

Sajnos egyre többször. Egyedül ilyenkor érzem azt, hogy elvesztem az önazonosságomat. Bizonytalan leszek, ingerült, és már nevetni sem tudok a dolgokon.

Most is épp Szlovéniából tért vissza egy irodalmi workshopról, de rengeteget utazik, van rálátása más országokra. A Párducpompa történetei bárhol játszódhatnának, vagy specifikusan magyar történetek?

Azt hiszem, a díszletek eléggé sajátosan magyarok. Persze egy utazó benyomásai mindig felszínesek. Ha megkérdezzük a Budapestre érkező turistákat, ők is marha jól érzik itt magukat egy hétig. Szlovéniában mégis azt éreztem, hogy egy rendezett országban vagyok. A falvakat járva azért sok minden kiderül. Elég árulkodó, hogy működő gazdaságokat, vagy kopár udvarokat és üres szántókat látunk-e mindenfelé. A városi terek elhanyagoltsága is.

Utcai szemét azért máshol is van.

A probléma mélyebben gyökerezik ennél. Az a fajta káosz, ami épp eluralkodik nálunk a városi díszleteken, leginkább a Közel-Keletről ismerős. Ott látni olyat, hogy nyugodtan ül valaki a kis kertjében, miközben a szomszédjában már egy romos épület düledezik.

Visszahúzódik a felelősség a szigorúan személyes terekre. Már addig sem terjed, amíg a szem ellát, nemhogy a városig, amelyben élünk.

A személyes terek fokozatosan szűkülnek, sokaknak már csak azt a széket jelentik, amelyben épp a feneküket pihentetik. Azon túl már képtelenek uralni a dolgokat.

Fotó: 24.hu/Bielik István

Ez ellen a folyamat ellen érhet valamit az irodalom?

Az a gyanúm, hogy eleve azok olvasnak irodalmat, akik készek a szembesülésre. Aki nem akar szembesülni, annak kezébe sem kerül ilyen könyv. Illúzió azt gondolni, hogy bárki magára ismer a Párducpompa egy-egy történetében, hacsak eleve nincs meg benne az önreflexióra való szándék.

Akkor viszont bezárult a kör. Minek írni egyáltalán?

Nekem tisztább a lelkiismeretem, ha mindent pontosan rögzítek. Ha egyszer megvan az a képességem arra, hogy lássak, kell vele kezdenem valamit.

Nemrég tartott egy lesújtó előadást a magyar irodalmi élet macsóságáról. Tényleg nem javult a helyzet az elmúlt 25 évben?

Sőt, ezen a téren rosszabb irányba halad a világ. A munkásokkal beszélgetve is éreztem azt, hogy amit egy nő mond, az nem teljesen komoly. Nagyon erősen visszajöttek a konzervatív reflexek, hogy a nő maradjon otthon és foglalkozzon csak a gyerekekkel.

Aki szakmailag kiteljesedik, már eleve gyanús, és nem lehet igazán jó anya.

Roppant veszélyesnek tartom ezeket az ostoba közhelyeket.

De irodalmi körökben is általánosak az ilyenek?

Sajnos igen. Mikor például egy kollégám azt mondja: olvasta, amit írtam, és olyan aranyos. Egy könyvnél sokféle adekvát jelzőből lehet válogatni, de az aranyos épp nem tartozik közéjük. De volt ennél durvább is: mikor a Könyvhéten felléptem, egy idősebb kolléga bekiabált, hogy „Krisztike, mikor jön már a sztriptíz”?

Mikor ilyen történik, kikéri magának?

Attól függ, hogy épp milyen lelkiállapotban vagyok. Elég széles skálán mozognak a reakcióim: onnantól, hogy elküldöm a büdös francba, egészen odáig, hogy zárójelbe teszem a dolgot, és mosolygok, mert annyi ilyet hallottam már életemben, hogy végére sem érhetnék a történeteknek.

Ebben hogy állunk nemzetközi szinten?

Nyugaton fel sem merül ez a kérdés. Egy német irodalmi rendezvényen például elképzelhetetlen, hogy valaki gender alapú tréfákat eresszen meg. A sztriptízes megjegyzést bekiabáló idősebb kolléga persze már sosem fogja megérteni, mi ezzel a baj. Akkor változhat a helyzet, ha pár generációval később máshogy állnak a kérdéshez.

Ebben nagy szerepe lehet a gyerekirodalomnak is. Szerencsére mintha egyre több olyan mesekönyv lenne, ami társadalmi kérdéseket vagy személyes traumákat is tematizál – beleértve az ön műveit is.

Fantasztikusan nyitott a gyerekirodalmunk, és tényleg egyre több könyv születik, ami nem kendőzi el a problémákat. 15 éve nem lehetett volna kiadni Magyarországon az Orrfújós mesét, amelynek két fika a főszereplője, de talán az Anyát megoperáltákot sem.

Kötve hiszem, hogy lett volna olyan kiadó, amelyik azzal jött volna, hogy a rákról szeretne mesekönyvet megjelentetni.

Ezzel párhuzamosan viszont erős a nyomás a szerzőkön, hogy szépre, jóra neveljenek, és ne írjanak zavaró témákról. Az én kiadóim szerencsére üdítő kivételt jelentenek, és ellenállnak ennek. Jelzés értékűek a tankönyvi botrányok, amelyekbe Lackfi János, Varró Dániel és én is belefutottam. Ezek azt mutatják, hogy létezik Magyarországon egy széles olvasói réteg, amelyben ugyan megvan a jó szándék, hogy verseket mutasson a gyerekének, de fogalma sincs, hogy miről szól az irodalom valójában.

Fotó: 24.hu/Bielik István

Ön mikor jött rá, hogy a gyerekkönyvekben súlyos témákról is lehet beszélni?

Az Anyát megoperálták ötlete akkor merült fel bennem, mikor a fiam óvodába járt, és volt egy kislány a csoportjában, akinek rákos lett az anyukája. Elég sokat volt nálunk a kislány, és mindenről tudott. Anyukája elmondta, hogy le fogják venni a cicijét, és megmutatta a heget is. Nagyon csodálkoztam, mert én teljesen másképp jártam volna el. Viszont láttam, hogy a kislány teljesen rendben van. Hatalmas tanulság volt ez számomra, mert sok mindennek ellentmondott, amit addig gondoltam. Azt szűrtem le belőle, hogy a gyerekeket nem kell mindenáron megóvni a szomorú dolgoktól. Fontos, hogy nagyjából tudják, mi történik körülöttük.

Ha már a szomorúságnál tartunk: szokott néha eszképizmusból is könyvet olvasni, esetleg megnézni valami szirupos filmet?

Időnként zenét hallgatok kifejezetten azért, hogy most végre egy kicsit legyen jó. Vannak persze terápiás filmjeim is, az Igazából szerelmet például nagyon szeretem.

Akkor át tudja adni magát egy jó kis happy endnek?

Bizonyos állapotokban bármire nyitott vagyok, akár a giccsre is. Közben persze pontosan tudom, minek hol a helye, de attól még fel tudok oldódni benne önirónia nélkül.

Íróként sosem engedne a giccs kísértésének?

Az más. Nem is szeretem, mikor az olvasók számon kérik rajtam, miért olyan komor a történet. Megesett, hogy valaki kikérte magának: ővele ezt nem teheti meg egy író. A másik verzió, hogy aggódva kérdezik: Mondja, Krisztina, tényleg ilyen sötét a világ? Nincs kiút?

És ilyenkor mit mond, van?

Meg szoktam nyugtatni az érdeklődőt, hogy köszönöm, én személyesen jól vagyok. Mikor írok, a munkámat végzem, a szerzőt nem szabad teljesen azonosítani a művel.

Arra lát bármi esélyt, hogy megtörténjen az a „nagy össznemzeti családállítás”, amelyet pár évvel ezelőtt sürgetett a könyvheti Sofi Oksanen-laudációban?

A legkevésbé sem. A legnagyobb baj szerintem kicsiben és nagyban is az, hogy semminek nincs következménye. Sem az árulásnak, sem az állatkínzásnak, sem a lopásnak – itt bármit tét nélkül bármit meg lehet csinálni.

Nincs nagy bukás, nincs olyan, hogy valaki eloldalog pirulva a színről és többé a büdös életben nem tér vissza, mert annyira vérciki, amit csinált.

Persze közben mindig azok moralizálnak leghangosabban, akik maguk is benne vannak kis stiklikben. Ez engem roppantul mulattat egyébként.

Fotó: 24.hu/Bielik István

Ön nem érzi igényét, hogy időnként felszólaljon?

Visszahúzódó ember vagyok, aki legjobban a fenekén szeret ülni, és szövegeken dolgozni. Tőlem teljesen idegen az ilyesfajta szerepvállalás, viszont már elég öreg vagyok ahhoz, hogy rosszul érezzem magam, és olykor felszólaljak. Ennek ellenére nem szeretem, mikor írók szerepet tévesztenek, és elkezdenek újságíróként viselkedni, dühös petíciókat és cikkeket fogalmazgatva ahelyett, hogy a nagyregényüket írnák. A nemzet bölcse szerep meg végleg távol áll tőlem. Veszélyes, mikor egy író már mindenről gondol valamit – Putyin látogatásától kezdve, a szír menekültek helyzetétől a magyar haltenyésztésig. Kétségtelenül kecsegtető, de szerencsére eleve csak férfiaknak felkínált szerep – talán ez az egyetlen előnye a macsó kultúránknak. Esterházy Péter halálával ráadásul keletkezett egy vákuum, mert ő tényleg annyi felé figyelt egyszerre, hogy szinte minden kérdésre tudott tűpontosan reflektálni. De könyörgöm, az ő volt. Nagyon nehéz utánacsinálni, hogy közben életmű is szülessen.

Az embereknek mindig szüksége van hősökre, akik megmondják a tutit.

Erre jó példa az új valóságshow szlogenje is, amellyel épp teleplakátolták a várost. „Ahol hősök születnek” – pedig Philip Zimbardo nálunk is többször tartott előadást arról, hogy miként váljunk hőssé a hétköznapokban.

Ehhez nem kellene kígyókkal megküzdeni egy trópusi szigeten, rohadtul elég lenne a hétvégi buliban megmaradt szendvicseket levinni a Blaha-aluljáróba.

Miközben az életünk a folyamatos megalkuvásokról szól, esténként nézzük a tévében a sorozatot, hogy lehetne hőssé válni. Minden reklám azt harsogja körülöttünk, légy önmagad, de néha talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ez nem feltétlenül csak a szőrtelenített hónaljban tud megnyilvánulni.

Olvasói sztorik