Kultúra

L. Ritók Nóra: Fel kellene hagynunk a szegények hibáztatásával

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2017. 12. 07. 11:10

Az iskola képtelen arra, hogy megtörje a nemzedékről nemzedékre öröklődő kilátástalanságot – mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, aki évtizedek óta dolgozik mélyszegénységben élő roma gyerekekkel. Most megjelent Láthatatlan Magyarország című könyve egész más képet fest, mint a kormányzati sikerkommunikáció. Pedig nehéz megoldásokat találni, amíg a problémát sem vagyunk hajlandóak meglátni. A kormány szemében mára „rossz civilek” lettek, de a Soros-bérencezéssel együtt megerősödött a társadalmi szolidaritás is irántuk. Interjú.
Korábban a témában:

Miért választott olyan életküldetést magának, amelyben garantált a mindennapos kudarcélmény?

Ha egy szociálisan érzékeny ember olyan térségben lakik, ahol nap mint nap találkozik a mélyszegénységgel, nehezen megkerülhető ez a téma. Bennem talán az átlagnál kicsit erősebb a szociális érzékenység, ettől persze még megmaradhattam volna simán pedagógusnak. Bizonyára az is közrejátszott, hogy képzőművészként erős volt a kihíváskereső vénám. Mert ha valahol, itt aztán igazán inspiráló kihívások vannak. Vajon lehet-e valamiféle változást előidézni egy olyan területen, amelyen eddig mindenki kudarcot vallott?

És lehet? A könyvben visszatérő elem a fojtogató tehetetlenség érzése. Ahogy kénytelen végignézni, hogy csúsznak bele ígéretes gyerekek a céltalanságba, bűnözésbe és prostitúcióba, mert nem kapnak semmilyen más kapaszkodót és mintát az életben.

Akadnak mindig egyedi sikertörténetek, de szándékosan nem ezekre helyezzük a hangsúlyt. Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi számít sikernek a munkánkban, és egyből felmerül Ötvös Pisti neve, aki a mélyszegénységből Pannonhalmára került, leérettségizett, és azóta már Párizsban tanul. Ez fantasztikus, ám csak egyetlen történet, akárcsak azok a rajzpályázati sikerek, amelyek egy-egy diákunkhoz kötődnek.

De tudunk-e olyan társadalmi hatást elérni, amely tömegek életén képes változtatni? Ez az igazi kihívás.

Mert ha egy-egy pozitív példával lehetne komoly hatást elérni, akkor például a roma szakkollégiumok hálózata önmagában megoldaná az integráció problémáját.

Ötvös Pisti már csak azért sem szolgálhat univerzális mintaként, mert a sikerhez ki kellett menekülnie a saját közegéből.

Pontosan, ezért nem járható ez az út. Ahogy az sem, amit gyakran javasolnak a problémától távol élők, hogy minden szegénységbe született gyereket szakítsunk el a családjától, vegyünk állami gondozásba, és akkor majd nem öröklődik tovább a nyomor. Ott helyben kell megoldásokat találnunk, és szerencsére vannak is apró, de fontos eredményeink.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Például?

Például az, ha valaki szerez egy szakmát, vagy meg tudja oldani a saját lakhatását, és felnőttként már nem kell a szüleivel élnie. Ha tudatosan tervezve alapít családot, és nem sodródik a szociális megélhetés zsákutcájába, vagy ha tudatosan támogatja a gyereke tanulását. Több generációt láttam, hisz már a mostani diákjaim szüleit is tanítottam fiatal pedagógusként. Tudom, hogy ők milyen körülmények között nőttek fel, és látom, mit hoznak otthonról a gyerekeik. Lesújtó látni, mikor nincs semmi előrelépés. Ezek a példák idézik elő az eleve elrendeltség érzését. Egyszerűen érthetetlen, hogy ilyen képesség- és tudásszinttel, ilyen pénzbeosztási ismeretekkel, ilyen jövőképpel és olvasatlansággal nőhettek fel nemzedékek. Gyakorlatilag érintetlenül hagyta őket az oktatási és a szociális segítőrendszer. Nem véletlenül gondolkodunk mi húsz éves stratégiában: a mostani generációval dolgozunk, de a következő nemzedékért.

Hogy jött rá arra, hogy az iskola képtelen változtatni a generációs mélyszegénységben élők helyzetén?

Ez lépésről lépésre történt. Először én is csak az iskolában foglalkoztam a gyerekekkel, aztán rájöttem, hogy ez önmagában nem elég.

Szerettem volna megérteni az okokat, így kimentem a családokhoz, ahol hirtelen arcul csapott a lehangoló valóság.

Elindítottuk a családgondozást, de ráébredtünk, hogy az egész közösséggel bajok vannak. Próbáltuk átfogni a közösséget, de azzal szembesültünk, hogy mindez beágyazódik egy nagyobb társadalmi intézményrendszerbe. Így ástuk bele magunkat a szakpolitikai kérdésekbe. Nemrég mondta nekem valaki, hogy az a kivételes az Igazgyöngyben, hogy mikro- és makroszinten is ennyire világosan látjuk az összefüggéseket. Talán épp ez a titka: az egyes gyerekek igényeiből indulva jutottunk el a rendszerszintű problémákig.

A könyvet forgatva sokkoló a kontraszt a nyomor fekete-fehér képei és a színes gyerekrajzok között. Van egy pont, mikor ez a gazdag belső világ végleg beleszürkül a valóságba?

Ha a nyitottság és az öntörvényűség kellő hátránykompenzálással párosul, akkor ezek a gyerekek nagyon sikeresek tudnak lenni. Ilyen fejlesztés nélkül viszont korán lezárulnak a kitörési lehetőségek. A nyomorban még tehetségcsírákat sem látunk, ahhoz is rengeteg törődés kell, hogy ezek észrevehetőek legyenek. És most nem a rajztehetségről beszélek, hisz mi nem képzőművészeket akarunk nevelni. A művészettel alapvető szociális készségeket fejlesztünk, talán ez a legfontosabb cél, ami hat az életük összes területére.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ehhez viszont a társadalom számára is láthatóvá kell tenni ezt a bizonyos láthatatlan Magyarországot. Mennyire megy át az embereknek, hogy ez nemcsak távoli és egzotikus országokban, hanem itt és most történik?

Az ilyen szintű szegénységet nehezen veszik észre azok, akik távolabb élnek tőle. Ennek két fő oka van. Egyfelől létezik egy 19. századi szegénységeszmény, amit részben a kötelező olvasmányokon keresztül hozunk magunkkal.

Kincskereső kisködmön, tisztes szegénység, garasokat kuporgató gyűjtögetés, takarékosság és tisztesség mindenek felett…

Ez a kép makacsul tartja magát, ám képtelenek vagyunk szinkronba hozni a 21. századi világunkkal, ami sokkal inkább arról szól: fogyassz, mert annyit érsz, amennyid van! Nehezen értjük meg, hogy ezek a mindenhol elérhető üzenetek ugyanúgy hatnak a mélyszegénységben élőkre, ahogy ránk is.

„Minek veszi meg az okostelefont, ha ételre sincs pénze?” – az ilyen típusú kérdésekre gondol?

Pontosan, és ez az egyik oka. A másik pedig az állandó hibáztatás, amire a kormányzati kommunikáció is gyakran ráerősít. Valahogy mindig az a hibás, aki a szorult helyzetbe került, és semmilyen más felelősség nem jelenik meg ebben a történetben. Még kérdésként sem merül föl, hogy az oktatási rendszerünk hogy hagyhatott maga mögött egy komplett közösséget félanalfabétán, alapkészség-hiányosan és szakma nélkül. „Ő a hibás, miért nem tanult?” – mondják erre sokan reflexből. Nehezen értjük meg, hogy az ilyen mértékű tudáshiány esetén mennyire leszűkül a személyes döntés tere. Aki nem lát más mintát, az nem tud máshogy dönteni. És ezt nem oldja meg, ha odahozok egy romát, aki egyetemet végzett, és rámutatok, hogy látjátok, így kellene ezt csinálni. Ennél sokkal mélyebbre kell menni a probléma megértésében.

A személyes hangvétel mintha mégis működne. Az ön bejegyzéseit is sokan megosztják és rengeteg a pozitív reakció.

Általánosságban nem lehet egy problémáról hitelesen írni, ezért igyekszem a rendszerhibákat is egyéni sorsokon keresztül átélhetővé tenni. Ezt én is csak menet közben tanultam meg. Kezdetben fogalmam sem volt, milyen terjedelemben és hogyan építsek fel egy blogbejegyzést.

Mikor a civil szervezetek listázása és a Soros-bérencezés megkezdődött, a szolidaritás érezhetően megerősödött irányunkban.

Szerintem a legtöbben értik a munkánk fontosságát, a gyerekszegénység pedig olyan hívószó, amivel tudnak azonosulni az emberek.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

A társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár épp a múlt héten büszkélkedett el vele, hogy alig vannak már szegények Magyarországon. Szóval a probléma szerencsére közben megoldódott…

Hát igen, különös, hogy nekünk mégis egyre több a munkánk. Az Igazgyöngy az összes tevékenységét az állam működési hézagaira építette fel. A probléma nem új, ezeket a hézagokat egyetlen korábbi kormány sem szerette látni. Nem véletlen, hogy A nyomor széle blog is az MSZP-kormány idején indult. Most viszont olyan szintre jutottunk, hogy minden szakpolitikai kritika egyből politikai támadásnak minősül. Szerintem a szocializmus óta nem bírjuk elengedni a problémákat elfedő sikerkommunikációt. Akkor is az volt jellemző, hogy mindent a kirakatba kellett rakni, ha látogató érkezett. A hatalom mindig az intézményrendszerén keresztül néz le egy problémára, az intézményrendszer és a benne dolgozók viszont tőle függnek. Annak például elég erős üzenete van, mikor valaki elvesztheti az állását azért, mert a kommentje a közösségi oldalon nem tetszik a főnökének vagy a regnáló hatalomnak.

Jól tudom, hogy küld a könyvből egy dedikált példányt Balog Zoltánnak is?

Felmerült bennem, hogy küldök egyet a miniszter úrnak, hátha lesz ideje elolvasni. Az biztos, hogy ez a könyv nagyon más képet nyújt, mint a kormányzati sikerkommunikáció. Nemrég voltam egy deszegregációs ülésen Biharkeresztesen, és sokadjára hallhattam, ahogy minden résztvevő azt bizonygatta: tökéletesen működik a rendszer. Mikor megkérdeztem, hogy akkor mégis hogy lett pár év alatt szegregált az állami iskola, ami most kizárólag cigánygyerekeket tanít, mindenki hallgatott. Az nem baj, ha mást gondolunk a dolgokról, de el kellene érni, hogy végre őszintén beszélhessünk. Amíg a problémát sem vagyunk hajlandóak meglátni, addig hogy kereshetnénk rá megoldásokat?

Vannak ennél sokkal égetőbb problémák is. Ott van például a bevándorlás.

Most épp ezt helyezi fókuszba a kormányzati propaganda, és ezzel jól el lehet fedni azt a bizonyos láthatatlan Magyarországot, amiről beszélni próbálunk. Nem hiszem, hogy vidéken bárki tudta volna korábban, kicsoda Soros György, de az biztos, hogy most már az utolsó utca utolsó házában is tisztában vannak vele: ő az ellenség.

Az önök falvaiban is sorosoznak?

Persze, mindenhol ott vannak a plakátok, de ez szól a tévéből és a rádióból is. Az a baj, hogy ez is csak a félelmet erősíti az emberekben. Nagyon nehéz pozitív érzelmeket előbányászni, ha mindenki azon van, hogy a gyűlöletet, a hibáztatást, az elszigetelést és a megtorlást fokozza. Egy ilyen történetből képtelenség pozitívumokat kovácsolni.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

„Véletlenül rossz gombra nyomtam. Vissza ne igazoljon, maga szemtelen, mocskos, rasszista, álszent ribanc” – ezzel a gyűlölködő Facebook-üzenettel indul a könyv, amit ön kapott egy ismeretlentől. Sokkal meglepőbb viszont, hogy pár üzenetváltás alatt ez a gyűlölet átvált szeretetteljes hangvételbe. Ilyen egyszerű volna a gyűlölet feloldása?

Rengeteg ilyen történetem van, amikor kellő alázattal sikerült átfordítani durván induló helyzeteket. Persze nem véletlenül emelem ki a „kellő alázat” fontosságát, mert ebből van ma hatalmas hiány. Az emberek többsége akkor elégedett, ha letaposhatja a másikat. A szegregátumokban nagyon megtanulja az ember, hogy lehet lecsendesíteni valakit, ha türelemmel, elfogadással és nyitottsággal állunk hozzá.

Olyan konfliktusaink is voltak az elején, mikor rendőrséget kellett hívni, mert fizikailag veszélyben voltunk. Ezekből a helyzetekből is ki kellett jönni, de ezt nem lehet ordítva és fenyegetőzve csinálni.

Mennyire stabil most az Igazgyöngy Alapítvány helyzete? A civil tüntetésen is szóvá tette, hogy elapadtak a támogatások.

Öt közhasznú feladatot látunk el, ebből egyet – az oktatást – állami támogatással. Alapítványi iskolaként törvény szerint jár a támogatás, Balog miniszter úr pedig még egy kiegészítő támogatást is meghosszabbított egy évvel. A másik négy területre azonban már nem tudunk sikeres állami pályázatot benyújtani: ennek legmarkánsabb példája a tanodapályázat, amelyből annak ellenére estünk ki, hogy tanodamódszertanban meghatározónak számítunk az országban. Sőt, épp az az egyház kapta meg itt a támogatást, amelyik szegregáló hatású. Azt hiszem, ez világosan megmutatja a helyzetet. Ez nyilván összefügg a kritikus szakpolitikai megszólalásaimmal, a tüntetési beszédemmel, vagy az antiszegregációs kerekasztalból való kilépésemmel. Azt hiszem, én nem vagyok „jó” civil a kormányzat szemében.

Sőt, most már egy külföldi érdekeket képviselő ügynökszervezet vezetője.

Mindig is voltak külföldi támogatásaink, sok programunkat nem is tudnánk vinni ezek nélkül. A Soros Alapítványtól kaptam életem első pályázati támogatását a rendszerváltás idején a roma gyerekek vizuális fejlesztésére. Most meg épp azzal csúsztunk át a civil törvényben kijelölt összeghatáron, hogy egy First Book nevű nemzetközi szervezettől nyertünk kétmillió forintot, így tudtunk adni egy első könyvet minden kisiskolásnak a járásban.

Kicsit vicces, hogy Lázár Ervin A nagyravágyó feketrigó című mesekönyve taszított be minket az ügynökszervezetek körébe.

A fenntartással kapcsolatban pedig mindig is egy-egy évben gondolkodtunk az alapítványnál, megszoktuk már, hogy messzebbre nehéz látni, egy évre talán most is látjuk a működés anyagi feltételeit.

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf

Ez azért messze van a stratégiában megálmodott húsz évtől.

Igen, pedig itt nagyon fontos lenne a kiszámíthatóság. Nem mondhatom a roma munkatársamnak, hogy bocs, de most mégsem lesz pénz a fejlesztésedre, majd térjünk vissza rá jövőre. Külföldön amúgy nem is értik, mi folyik itt a civilekkel Magyarországon. Sok nyugat-európai országban például nincs is olyan, hogy civilszervezet, csak civilek vannak, akik összeállnak helyi célok megvalósítására. Nekik nem szükséges hatósági bejegyzés, és a közhasznúság hivatalos procedúrában történő igazolása ahhoz, hogy csináljanak valamit. Általában nem is állami feladatokat látnak el, ha pedig mégis, azt állami támogatással teszik.

Talán itt is változik a helyzet, csak várjuk ki, amíg Balog Zoltán kézhez kapja azt a dedikált példányt.

Nem hinném, hogy a politikusok kézről kézre fogják adogatni ezt a könyvet. Az viszont elgondolkodtató, amit a könyv szerkesztője, Kele Fodor Ákos mondott a bemutatón: ha a most felnövekvő generációhoz sikerül eljuttatni az üzenetet, akkor talán a jövő döntéshozói már máshogy állnak majd a kérdéshez.

L. Ritók Nóra Láthatatlan Magyarország című könyve a Tea Kiadónál jelent meg.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2016. augusztus 18.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter (j) átadja a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést Bayer Zsolt írónak, újságírónak, szerkesztőnek, a Magyar Hírlap munkatársának az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából a Pesti Vigadó dísztermében tartott ünnepségen 2016. augusztus 18-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.