Tajvanon 2024 januárjában elnökválasztást tartanak. Az eseménynek több dolog miatt is komoly tétje van. Egyrészt a tajvani választások mindig némi izgalommal járnak, a terület nemzetközi és politikai helyzete ugyanis a kínai polgárháború vége óta rendezetlen. A tajvani kormány a szigetet hivatalosan Kína részének tekinti, magára pedig Kínai Köztársaságként, azaz az 1911-ben kikiáltott állam jogutódjaként hivatkozik. A jogi fikció szerint tehát a tajvani kormányzat nem a csendes-óceáni sziget, hanem egész Kína törvényes és legitim kormánya. Az, hogy ez mennyire tartható, a politikai viták állandó témája, hiszen sokan inkább a fennálló helyzetet törvényesítenék, azaz önálló tajvani államként folytatnák.
Peking ezzel szemben az 1949-es kommunista hatalomátvétel nyomán saját magát tekinti az egész ország és így Tajvan kormányának is. A demokratikusan megválasztott tajvani kormányra „tajvani hatóságokként” hivatkoznak, amit vagy de facto ismernek el, vagy egyáltalán nem. Semennyire, ha a baloldal, de facto, ha a jobboldal van kormányon.
Paradox módon ugyanis a kínai kommunisták a történelmi riválissal, a szigetet 1949 és 1989 között diktatórikus módon uraló jobboldali Kínai Nemzeti Párttal, azaz a Kuomintanggal ápolnak jobb viszonyt. Velük ugyanis elvi ellentét csupán abban van, hogy Tajvan „melyik” Kína része, abban nem, hogy a sziget az egy és oszthatatlan Kína egy tartománya. Ezzel szemben a Csang Kaj-sek katonai diktatúrája ellen lázadó demokratikus ellenzékből kialakuló baloldali és liberális pártokkal igen rossz Peking viszonya. Ők ugyanis azzal érvelnek, hogy Tajvan elég régóta jár külön utakon, így joguk van a függetlenséghez, és a közös kínai identitás helyett az önálló tajvanit preferálják. Sőt, a merészebbek egy teljesen független Tajvani Köztársaságról álmodnak. A dolgot nehezíti, hogy
Ennek megfelelően, a Koumintang a békülékenyebb Pekinggel: a közös (kínai) nyelvi és kulturális gyökereket hangsúlyozza, és erősítené a gazdasági kapcsolatot az anyaországgal. A főleg a Demokratikus Progresszív Párt (a továbbiakban: DPP) által képviselt baloldal ellenben az amerikaiakra támaszkodva lépne fel keményebben a kínai provokációkkal szemben, erősítené az önálló tajvani nemzettudatot, és inkább a demokratikus világban keres barátokat és partnereket.
Történelmi háttér: a konfliktus kezdete
Amikor 1949 októberében Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, majd az év során a kommunisták fokozatosan kiszorították a Kuomintang erőit a kínai szárazföldről, Csang Kaj-sek kormánya Tajvan-szigetére menekült. A vörösök 1949-50-ben célként határozták meg Tibet és a sziget „felszabadítását”. Utóbbi azonban nem történt meg. Peking figyelmét ugyanis lekötötte a kitörő koreai háború, ahol katonai segítséget kellett nyújtaniuk Észak-Koreának. Emellett az Amerikai Egyesült Államok szövetséget kötött Csanggal, és jelét adta annak, hogy a szigetet akár katonai erővel is megvédi. Harry S. Truman elnök amerikai flottát küldött a Tajvani-szorosba, ami visszarettentette a kommunistákat a támadástól.
Az időközben az antikommunista erők részéről partizánakciókra redukálódó harc Kína területén lassan elült. Tajvan viszonylatában pedig befagyott konfliktussá vált a polgárháború. Formális békekötésre – a koreai háborúhoz hasonlóan – sosem került sor, ám az összecsapások sporadikussá váltak. A katonai konfrontáció azonban hatással volt Tajvan nemzetközi helyzetére. Amikor 1954-ben Kína ágyúzni kezdte a tajvani, azaz kínai antikommunista erők állásait, majd néhány, a szárazföldhöz közelebbi kisebb szigeten, partra is szálltak, Washington formálisan is szövetséget kötött a tajpeji kormánnyal. Tehát Tajvan elvesztett néhány kisebb szigetet, ám biztonsága szempontjából amerikai garanciát kapott.
1958-ban a kínai erők ismét lőni kezdték a tajvani állásokat, majd ismét megkísérelték a partraszállást. Ám ekkor kudarcot vallottak, Tajvan pedig ellentámadásba ment át, és célul tűzte ki, hogy az antikommunista kormány megvesse a lábát a kínai szárazföldön. Erre az amerikai ellenkezés miatt azonban nem került sor.
Fordulat: Nixon Kínában
A ’70-es években aztán változások álltak be Tajvan helyzetében. 1971-ben az ENSZ Tajpej helyett Pekinget ismerte el Kína kormányaként. 1979-ben Richard Nixon, amerikai elnök Pekingbe látogatott az enyhülés jeleként. (A világpolitikában ritka eseményként erről modern opera is készült.) Ennek folyománya, hogy hamarosan Washington is Pekinget ismerte el Tajpej helyett. Bár az USA informálisan továbbra is kapcsolatot tart fenn Tajvanal, és – ahogyan Joe Biden egy elszólása is mutatja – továbbra is katonailag védi a szigetet, mindez Tajvanon is változásokat indított be. A ’80-s években a Kuomintang-kormány engedélyezte a tajvaniak beutazását Kínába, majd az anyaországba irányuló tőkebefektetésekre is rábólintott.
Tajvan ’80-as évek végi demokratizálódásával párhuzamosan Peking és Tajpej kapcsolata is átalakult. A törésvonal már nem a kommunisták és az antikommunisták, hanem a kínai és a tajvani nacionalisták között húzódott. Bár Tajvan és Kína is a két terület közti, úgynevezett „szoros-közi” párbeszédet szorgalmazó és bonyolító intézményeket hozott létre, Tajpej már nem egyértelműen volt az újraegyesítés híve.
Amikor a Kuomintang 1992-ben – első ízben – adta át a hatalmat, állítólag találkozó és megegyezés jött létre a Kuomintang és a kommunisták küldöttei között. A két fél megállapodott abban, hogy elfogadják: nincs véleményegyezés arról, ki Kína legitim vezetője, arról azonban igen, hogy egy Kína van, és ennek Tajvan is része. A jobboldal és a kommunisták erre azóta is hivatkoznak, „1992-es konszenzus” néven.
1998 és 2008 között, mivel a tajvani kormány ismét baloldali volt, újfent a függetlenség útjai kereste, Tajpej és Peking között pedig fagyos lett a viszony. 2005-ben Kína törvényben mondta ki, hogy joguk van Tajvant és Kínát „egyesíteni”, akár fegyveres erővel is. Amikor 2008-ban a Kuomintang ismét hatalomra került, a kapcsolat újra felélénkült. Több magas szintű találkozóra is sor került a két állam kormánya között, illetve a gazdasági kapcsolatok is élénkültek.
Mindennek azonban 2016-ban vége szakadt, amikor Caj Jing-vent választották Tajvan elnökévé.
A közelmúlt: Caj Jing-ven elnöksége
Caj nyíltan nem kampányolt a függetlenség mellett, ám az 1992-es konszenzust sem fogadta el. Szeretett volna köztes megoldást találni, ám ezt Peking elutasította, és
Emellett évek óta először, pénzt és ígéreteket nem kímélve, próbálta meggyőzni a Tajvannal még mindig diplomáciai kapcsolatokat fenntartó államokat arról, hogy inkább Pekinget ismerjék el. Ebben az úgynevezett pandadiplomáciának is szerepe volt. Mindez a tajvani kormányt is a minél radikálisabb politika felé lökte. Caj többször nyíltan utasította el az 1992-es konszenzust és az országegyesítést, valamint támogatását fejezte ki a hongkongi demokráciapárti tüntetések felé.
A feszültség 2022-ben érte el tetőpontját, amikor Nancy Pelosi, amerikai házelnök Tajvanra látogatott. Erre Kína a sziget körüli hadgyakorlattal válaszolt. Ez egyébként a megfélemlítés bevett eszköze Peking részéről, szomszédjai irányába. A konfliktus a Peking és Washington közti, Donald Trump elnöksége óta egyre inkább elmérgesedő, feszült viszonyba is illeszkedik. Az USA ugyanis hídfőállásként tekint Tajvanra, hasonlóan a Kína által fenyegetett (Fülöp-szigetek), illetve ígéretekkel csábítgatott óceániai államokhoz.
Ilyen nemzetközi és történelmi helyzetben fog tehát sor kerülni a tajvani választásokra.
Hou és Ko: Összefogás az „Egy Kína” nevében
A tajvani elnökválasztás tétje és fő témája a Kínához és a függetlenséghez való viszony. A DPP a leköszönő Caj helyett a fiatal William Lait indítja. Vele szemben a Kuomintangot, tehát a tradicionális „Egy Kína”-párti erőket Hou Yu-ih képviseli. Újdonság azonban, hogy a Kína-pártiak felé húzó, de inkább centrista és harmadik utas Tajvani Néppárt jelöltje Ko Wen-je a jelek szerint közösen indul Houval.
A választáson jelöltette még magát Terry Gou, a populista húrokat pengető, milliárdos üzletember, aki a Foxconn alapítójaként ismert, bár ő inkább a „futottak még” kategóriába tartozik. A Tajvant megosztó törésvonal miatt a DPP és a közösen induló néppárti-Koumintnag-jelölt rivalizálása fontosabb lehet.
Ko már a Koumintanggal kötött paktum előtt a jobboldalhoz hasonló szólamokat hangoztatott. Mind Ko, min Hou arról beszélt, hogy a Peking és Tajpej közti kapcsolatokat „alaphelyzetbe kell állítani”, azaz a Caj-elnökség előtti alapról kell újrakezdeni a dialógust. Merthogy a Pekinggel indítandó párbeszédet mindketten hangsúlyozzák. A Kuomintang jelöltje a 1992-es konszenzushoz térne vissza, Ko erre nem tett ígéretet, de hangsúlyozta, hogy
a szoros két oldalán mi mind egy család vagyunk.
A közös alap tehát megvan, mivel mindkét fél szorosabbra fűzné a viszonyt Kínával. Az viszont még nem világos, ki lesz a közös jelölt.
Ko a fiatalok körében népszerű, ezért érvelésük szerint joggal pályáznak a közös jelöltségre. A Koumintang viszont történelmi státuszára és komoly parlamenti jelenlétére hivatkozva szeretné adni a jelöltet (a Néppárt frakciója igen kisszámú, a párt maga nem túl népszerű). Mindezen megosztottság összhangban van azzal is, hogy a fiatalabb tajvaniak kevésbé pártolják a Kuomintangot, nekik ugyanis már nincs emlékük a polgárháború előtti helyzetről, ők már a tajvani identitást veszik alapul, ebben nőttek fel. Az idősebbek, főleg azok, akik vagy maguk, vagy a rokonaik, közvetlen felmenőik a kommunisták elől menekültek Tajvanra, nagyobb arányban szavaznak a Kuomintangra. Ez hasonló a dél-koreai helyzethez, ahol szintén az idősebbek támogatják az Észak-Koreával szemben harciasabb, de elvi szinten az újraegyesítést pártoló jobboldalt, míg a fialtatok inkább a békés különélésre koncentrálnak.
Lai: függetlenségpárti óvatos duhaj
A DPP jelöltje, Lai ezzel szemben a tajvani különállást és szuverenitását hangsúlyozza. A fiatal politikus nem egyezkedne Kínával, hanem megerősítené a sziget katonai védelmét. Emellett szorosabbra fűzné az USA-hoz fűződő viszonyt is. Nagyjából tehát Cai politikáját folytatná. Peking nemrégiben „függetlenségpárti hazugnak” és szélsőségesnek nevezte Lait, aki egyébként nyíltan nem kampányol az elszakadás mellett. Helyette
Erre jó oka is van, hiszen Peking már most ellene uszít, és a tajvaniakat arra szólítja fel, hogy „fogják meg egymás kezét”, és lépjenek fel együtt a „szélsőséges” Lai ellen. Bár győzelme esetén óvatosságra ad okot, most még eléggé kérdéses, hogy a kínai kormány fenyegetőzésé mennyire hat negatívan Lai kampányára. Valószínűleg inkább mobilizálja a független Tajvan híveit. Ahogyan a két, inkább Kína felé húzó jelölt közti törésvonal is Lai malmára hatja a vizet. Nathan Batto, az Academica Sinica nevű Tajvan-kutató intézet kutatója a The Economistnak azt nyilatkozta, hogy Ko és Hou szövetsége nem bombabiztos. Ko támogatói ugyanis a Z-generációból jönnek, akik nem szívlelik a Kuomintangot. A jobboldalon pedig nem mindenki szívleli az újonnan alakult Néppártot és Kot.
Konklúzió
Mindennek tetejébe a nemzetközi helyzet teljesen kiszámíthatatlan. Kína gazdasága recesszióba fordult, ám a politikai szándék pont az ország erejének megmutatására irányul. Hszi Csin-ping elnökségének egyik fontos sarokpontja az „Egy Kína elv” hangsúlyozása. Beszédeiben egyre többet szerepel az a kitétel, hogy Tajvant előbb-utóbb „egyesíteni” kell Kínával. A korábban standardnak számító, az egyesülés békés módját hangsúlyozó kitétel azonban épphogy ritkul.
Az sem kiszámítható, hogy Washington hogyan fog Tajvanhoz viszonyulni. Biden nemrégiben akaratán kívül elszólta magát azzal kapcsolatban, hogy az USA még mindig megvédené Tajvant, akár katonai erővel is. Az erősödő Kína viszonylatában egyre több amerikai számára értékelődik fel Tajvan szerepe. Mindazonáltal a nemrégiben megejtett Biden-Hszi találkozó a két nagyhatalom békülése felé mutat. Azt pedig végképp nem lehet tudni, hogy amennyiben 2025-ben Trump visszatér a Fehér Házba, mire lehet számítani. A volt elnök köztudottan gyengéd érzelmeket táplál az autokraták, így Hszi felé is, és nem pártfogója a szövetségesi hűségnek. Viszont elnöksége alatt az USA politikája igen agresszív, Kína-ellenes irányt vett. Nem tudni, hogy most merre indulna tovább.
A tajvani választás fő tétje és kérdése tehát a sziget státusza lehet. Ha a Kínával kiegyezni törekvő erők nyernek, az csökkenti majd a térségben a feszültséget, ám növeli Peking befolyását. Ha a DPP diadalmaskodik, az felkorbácsolhatja az indulatokat, ugyanakkor megerősíti Tajvan önállóságát és különállását a demokrácia szigeteként a kínai tengeren, annak szó szerinti és átvitt értelmében is.
