426 millió ember. Nehéz elképzelni, hogy ennyien egyetértsenek valamiben, ezért iszonyú nehéz dolog bármi biztosat mondani arról, hogy mit szeretne az európai közvélemény. Az biztos, hogy 426 millió választójoggal rendelkező európai polgár dönt 751 mandátum sorsáról a csütörtöktől vasárnap estig tartó EP-választáson. Az a 751 ember pedig, aki ezeket a mandátumokat megkapja, az Európai Parlament tagjaként nagyban befolyásolja majd, milyen úton indul el a következő öt évben az Európai Unió.
Ahhoz, hogy erről az útról legalább közelítőleg mondhassunk valamit, először érdemes tisztáznunk, hogyan alakulhatnak a különböző erőcsoportok egymáshoz és saját korábbi teljesítményükhöz képest. Az Európai Parlament 751 képviselője nyolc nagy politikai csoportból áll össze. Ezek a frakciók pedig, hiába a sok szerteágazó érdek, az elmúlt öt évben elkezdtek úgy viselkedni, ahogy a tagállami pártfrakciók szoktak.
Néppárt
A jobboldali Európai Néppárt (EPP) négy évtizeden keresztül irányította legnagyobb pártcsaládként az Európai Parlamentet, és alapvetően ennek a háború utáni kereszténydemokráciára építő, széles jobboldali tömegeket képviselő pártcsaládnak a hozzáállása tette olyanná az EU-t, amilyen ma. Ennek ellenére az elmúlt két választás során az EPP folyamatosan rosszabbul szerepel, mint korábban. Nagy veszteség volt, amikor a 2009-es választáson elvesztették a brit konzervatívokat – régi szép idők, amikor a pártszakadások még azon múltak, ki támogatja a Lisszaboni szerződést –, de a mostani visszaesés ennél is komolyabb lehet.
A Néppárt négy évtized után elvesztheti az uralmat a parlamentben. Miközben a szélsőjobbos pártok a radikális elitellenességre építettek, a Néppártra, joggal, ráégett, hogy ő a status quo. És mivel a Néppárt a keleti tagállamok felvétele előtt és azóta, a belga Wilfried Martens majdnem másfél évtizedig tartó elnöksége idején is elsősorban a számbeli fölényre feküdt rá, így aztán a sokszínű, a mérsékelt – leginkább jobboldali liberálisnak nevezhető – pártoktól a Fideszig és Silvio Berlusconi pártjáig érő pártcsaládon belül folyamatosan jelentkeztek apró törések.
Hosszú éveken keresztül nem volt olyan politikai irány, amely újradefiniálta volna, hogy mit jelent jobboldali néppártnak lenni, ezek a repedések pedig mostanra pártszakadással fenyegetnek, amit a Fidesz példáján láthatunk a legjobban. A Fidesz kisebbségben van, de nincs egyedül a Néppártban a véleményével, a visszaeső Néppártnak viszont kellenek a mandátumok, amiből a Fidesznek elég sok van. Orbán Viktor viszont egyre kellemetlenebbé válik sok eddigi szövetséges számára, így aztán könnyen lehet, hogy vagy a Fidesz hagyja ott az EPP-t (feltehetően nem egyedül), vagy a Néppárt liberális szárnya távozik az egyre inkább centrista irányba mozduló liberális ALDE-frakció felé. És természetesen, mivel európai politikáról van szó, arra is van esély, hogy minden marad a régiben, pár évig elcsendesednek ezek a feszültségek, aztán újra előkerülnek majd.
Szociáldemokraták
A kilencvenes évek végén, a kétezres évek első valami felében megtört az addig rendkívül népszerű európai szociáldemokrata pártoknál, amelyekre a 2008-as gazdasági válság aztán végképp rácsapta az ajtót. Ekkor kezdődött a jobboldal ébredése a kontinensen, ami nagyjából mostanra tetőzhetett. Ezt már csak az is alátámaszthatja, hogy közvetlenül a választás előtt úgy tűnik, a szociáldemokrata frakció egészen közel végez majd egymáshoz mandátumokban a szélsőségesek miatt gyengülő Néppárthoz. A szocdemek az unió történetének nagy részében másodhegedűsök voltak a Néppárt mögött, az utóbbi évtizedekben mindenképp. A francia Jacques Delors volt az Európai Bizottság utolsó baloldali elnöke, és ennek lassan 25 éve. De ha most képes lesz megelőzni a szocdem pártcsalád a Néppártot, van esély arra, hogy akár baloldali „miniszterelnöke” legyen az EU-nak.
A választások előtt néhány hónappal szinte mindenki arról beszélt, hogy a baloldalon zöld hullám következik, de úgy néz ki, hogy inkább vörös lesz az, és a szocdemek szép lassan új életre kelnek. Erre Hollandia szolgáltatta az első példát, ahol már csütörtökön szavaztak, és az exit pollok szerint az összeurópai szocialista csúcsjelölt, Frans Timmermans pártja megnyerte a választást, miközben úgy volt, hogy két jobboldali párt versenyez majd az első helyért.
Liberálisok
Nagy nyertes lehet az ALDE, a liberális frakció is. Vagy nem. Mindenesetre a hírek szerint a választás kiegészül majd Emmanuel Macron francia elnök pártjával, és újraalakul Reneszánsz Párt néven. Ehhez Macron szeretné megnyerni az EU két legnépszerűbb szocialista vezetőjét, a portugál Antonio Costát és a spanyol Pedro Sanchezt, a mostani vezető, Guy Verhofstadt viszont nem. Ha sikerül, az a szociáldemokratáknak komoly érvágás lehet, ha viszont mégsem jön össze a nagy liberális összefogás, és Macron mégis külön úton jár, akkor akár két centrista törpefrakció is létre jöhet.
Szélsőjobb
Európa nagy része attól retteg, hogy ez a választás a szélsőjobboldal előretörése miatt emlékezetes, ennél kisebb, de szintén nem jelentéktelen része pedig ezt reméli, vagyis hogy eljön az az időszak, amikor Salvini, Le Pen, Orbán és a többi populista egy frakcióból irányítja Európát. És úgy néz ki, a közös frakció el is jön, csak Európát nem fogják vele irányítani. Salvini szélsőjobbos frakciójánál akár még a liberálisok is nagyobbak lehetnek, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a nagy győzelemre készülő brit Brexit Párt ide ül be, sőt valószínűbb, hogy marad az euroszkeptikus, de nem igazán szélsőjobboldali képviselőcsoportban az olasz 5 Csillag Mozgalommal együtt. Nem tett a szélsőjobbnak jót Heinz-Christian Strache utolsó hetes botránya sem, amelybe végül belebukott az osztrák kormány. Strache fontos összekötőember volt a nagy szélsőjobbos összefogás megszervezésében, ráadásul az osztrák kormány volt a példa volt arra a jobb- és a szélsőjobb közötti összefogásra, amit Orbán Viktor a Néppártnak kínálgat. Strache rendkívül ostoba bukásával ez a lehetőség elveszett, bár a várható mandátumarányok tükrében olyan komolyan azért soha nem is létezett.
A szélsőjobb növekedése az utolsó hetekre látszólag megállt (Hollandiában például a vártnál jóval gyengébb eredményt ért el), és továbbra is konfliktusforrás az Oroszországhoz való viszony, amelyben nagyon komoly különbségek vannak Olaszország, Magyarország, Lengyelország és mondjuk a dán szélsőjobb között. És akkor még nem beszéltünk olyan kérdésekről, mint a migráció kezelése, a fejlesztési pénzek elosztása, amikben szintén gyökeres ellentétek vannak a radikális jobboldali pártok között. A szélsőjobboldali képviselők száma tehát várhatóan nőni fog, de nem nagyon, és valószínűtlen, hogy igazán jól együtt tudnának működni. Miért is tudnának, ha eddig sem ment, mert már ebben a ciklusban is három különböző frakcióban ültek ezek a pártok (és sokan, például az öt éve még masszívan szélsőjobbos jobbikosok még ezekbe sem fértek be, maradtak függetlenek)?
Zöldek
A zöld hullám ugyan elmaradhat, de így is akár az ötödik legnagyobb pártcsalád is lehetnek az EP-ben, és ez akár királycsináló szerep is lehet az Európai Bizottság elnökének megválasztásakor. Ami még fontosabb, hogy már nem csak a zöld frakció tartja fontosnak azokat a témákat, amelyek hagyományosan hozzájuk tartoznak. A klímaváltozás és a környezetvédelem pedig végképp olyan ügy lehet a következő öt évben, ami alapjaiban határozza meg az EU működését.
És itt el is értünk ahhoz, hogy elmondjuk: úgy néz ki, ezeknek a hagyományos erőcsoportoknak vége is lehet az EP-ben. Hosszú évtizedeken keresztül mondta el minden európai politikus és elemző, hogy szeretnék, ha az Európai Parlament nemcsak politikai elfekvő lenne, hanem valódi pálya. Hát most az lett, annak minden következményével együtt. Az egyik ilyen következmény az, hogy a politikusok politizálnak, ettől pedig változatosabb lett az európai politika. Nehéz bármit mondani arról, hogy mi várható a következő öt évben, de trendek mindenképp látszanak, és ezeket érdemes is összefoglalni.
Ügyek lesznek és nem oldalak
Az európai parlamenti választás a nyugati világ legnagyobb demokratikus erőpróbája, és mivel 28 tagország szavaz nemzeti pártlistákra, nehéz azt gondolni, hogy a választások nem alapvetően a helyi politika alapján dőlnek el. Ez igaz Franciaországra, Németországra és Magyarországra is. Ennek ellenére igaz az is, hogy az Európai Parlamentben inkább ügyek, mint politikai választóvonalak mentén politizálnak, és ez még a fokozódó pártosodás mellett is így maradhat, hiszen az EP irányítási struktúrája is ezt teszi lehetővé. Ilyen ügy lehet a klímavédelem és az egyenlőtlenség elleni harc, és ilyen ügy volt a migráció is, amely gyökeresen alakította át az európai politikai térképet.
A pártcsaládok elkezdenek pártként viselkedni
Az EP furcsa parlament, ahol nincs igazán ellenzék és nincs kormány, ezért minden képviselőnek beleszólása lehet a törvényhozásba, és stabil politikai erővonalak helyett eseti összefogások jönnek létre. Ezért egy adott képviselő jóval nagyobb hatással lehet a törvényhozásra, mint a tagállami parlamentekben. Ezt viszont egészen addig lehet így csinálni, amíg nincs igazi európai politika, és a politikai döntésekkel nem kell odahaza is elszámolni. Minél inkább meg kell indokolni otthon a szavazatokat, annál jobban fog hasonlítani az EP működése a tagállami parlamentek működésére, annak minden hátrányával együtt. Persze még mindig lesz lehetőség arra, hogy valaki tökéletesen ismeretlen maradjon otthon, és munka nélkül ússza meg az ötéves mandátumot, de hát erre a tagállami parlamentekben is bőven van lehetőség.
Stabilitás jöhet
Azt már említettük, hogy a két nagy pártcsalád elveszítheti az abszolút többségét a parlamentben. Korábban többen attól féltek, hogy a radikális pártok felemelkedésével az EP instabillá válik, mert a blokkoló nacionalista kisebbség képes lehet bármilyen munkát ellehetetleníteni. Erre persze továbbra is van esély, de sokkal több van arra, hogy a nagykoalíció kiegészül még egy-két párttal, és így szélesebb társadalmi felhatalmazás mellett, stabilabb szavazatokkal tud „kormányozni”. Ha igazán optimisták vagyunk, akár azt is feltételezhetjük, hogy közelebb kerül az emberekhez az EU vezetése, mivel már nem tud minden pozíciót megszerezni a Néppárt, és kénytelen lesz bevenni két másik politikai csoportot. Az mindenesetre nem jó jel, hogy valamilyen módon a 751 képviselő majdnem harmada euroszkeptikus lehet az új parlamentben, akár a jobb-, akár a baloldalról, ennek komoly veszélyei vannak, különösen ha az uralkodó elit ismét elszúr öt évet.
