A közös európai hadsereg ötlete majdnem egyidős a közös Európa gondolatával. Mégis tény, hogy amióta az Európai Unió a mostanihoz hasonló formában létezik (vagyis 1993 óta), a közös kül- és védelempolitika azon kérdések közé tartozott, amelyekben az együttműködés a leglassabban haladt. Ez nem véletlen:
Az európai integrációban részt vevő országok is előbb tanulták meg gazdasági, kereskedelmi, szabályozási kérdésekben, minthogy ezen a téren a legkisebb lépést is megtették volna. Ha tehát valamiről Brüsszel nem „diktál”, akkor az a közös védelempolitika.
Közös kémiskolától a kiképzésig
Így aztán előrelépésnek lehet tekinteni, hogy november közepén a tagállamok kül- és védelmi miniszterei újabb olyan, úgynevezett PESCO-projektekben állapodtak meg, amelyek egy kicsit tovább fogják lökni a katonai együttműködést. A PESCO-t magyarul állandó strukturált együttműködésnek hívják, és a lehetőségéről még tavaly decemberben született döntés azzal a céllal, hogy azok az államok, amelyek valamely területen szorosabban szeretnének együttműködni, ne legyenek akadályozva akkor sem, ha a többi tagországnak nincs ilyen szándéka.
Fotó:Ole-Sverre Haugli / EPA / MTI
2018 márciusára jóvá is hagyták az első 17 projektet. A várakozások magasak voltak, mert a közös európai hadsereg emlegetése szinte kötelező elem ilyenkor, az egyes programokba mégis nehéz volt belelátni, hogyan lesz ezekből egyszer közös haderő. A most jóváhagyott újabb 17 projekt esetében is ez az érzése az embernek. Az EU transzparens módon nemcsak az összes projekt elnevezését és rövid leírását tette közzé, de az azokban részt vevő tagállamok listáját is. Három tagállam nem vesz részt egyetlen projektben sem:
- Nagy-Britannia, amely elhagyni készül az EU-t,
- Dánia, amely már csatlakozásakor kimaradási lehetőséget biztosított magának a kül- és biztonságpolitika területén,
- valamint Málta.
A PESCO-projekteknél minden ország maga dönti el, hogy erőforrásai, érdekei, képességhiányai vagy fejlesztési igényei függvényében mire van szüksége, és persze megszokott a politikai manőverezés is. Spanyolország, Franciaország és Németország például közös programot indított a Tiger (Tigris) harci helikopter továbbfejlesztésére. Ez a három ország rendszeresítette a típust, amelynek a modernizációján EU-s erőfeszítés nélkül is dolgozniuk kellene, így azonban újracsomagolhatták a közös munkát. Találni más példákat arra is, hogy a tagországok saját hadiipari fejlesztésükhöz próbálnak társakat találni.
Persze vannak új katonai képességek elérését célzó ötletek is. Ezek elsősorban olyan kiegészítő tudás megszerzését biztosítanák, amivel egyetlen európai ország sem rendelkezik még. Népszerűek a különböző (vízalatti, szárazföldi vagy légi) pilóta nélküli rendszerek fejlesztései, illetve ezek elhárítását célzó program is van. Mellettük a különböző hírszerzési, megfigyelési, kíber- és elektronikai hadviselést célzó programok vannak felülreprezentálva. Amikből látványosan kevés van, az az új harckocsik, harcjárművek, légi járművek közös fejlesztése.
Az új projektek hangzatos darabja a közös uniós hírszerzési iskola felállítása, amit Görögország és Ciprus kezdeményezett. Sokan szemöldökráncolással fogadták ezt az ötletet, mert mindkét országot erősen oroszbarátként tartják számon. Arról nem beszélve, hogy egyik ország sem a hírszerzési tevékenységéről a híres.
De lesz-e ebből uniós hadsereg?
A legnagyobb probléma talán a közös akart hiánya. Az EU számos tagja az európai biztonság letéteményesének az Egyesült Államokat és a NATO-t tartja, nem akarnak semmi olyat, ami az Észak-Atlanti Szövetséget egy uniós hadsereg rovására gyengítené meg. A NATO elrettentési képességének kulcsfontosságú eleme a nukleáris fegyverek birtoklása. A britek nélküli unióban viszont csak Franciaország rendelkezik majd nukleáris fegyverekkel, mennyiségük pedig elhanyagolható az orosz, a kínai és az amerikai arzenállal szemben.
Párizs önállóságra törekvése az Egyesült Államokkal szemben mind politikai, mind katonai kérdésekben évtizedekre tekint vissza, ennek köszönhető az önálló francia atomerő is. Franciaország az elmúlt két évtizedben is az európai stratégiai autonómia kezdeményezője volt, de a Washingon-párti London és a passzív német álláspont mellett egyedül kevésnek bizonyult. A korábbi kezdeményezések így rendre kudarcba fulladtak, az ambiciózus francia terveket a britek fúrták meg, ezért is volt egy pici öröm az ürömben, amikor Nagy-Britannia a kilépés mellett döntött. Ez ugyanis az egy helyben topogó európai védelmi kezdeményezések előtt megnyitott az utat.
Az uniós hadsereg azonban még így is fényévekre van. Ehhez szuverenitással kapcsolatos kérdéseket kellene áthidalni, ami ma még elképzelhetetlennek tűnik. Ki hozná meg a döntéseket, ki adná a parancsokat az uniós katonáknak? Ahhoz, hogy egy haderő hatékony legyen, nem lehet addig halogatni a döntéseket, amíg a tagállamok állam- és kormányfői megalkudnak egy kompromisszumra.
Fotó: Gorm Kallestad / EPA / MTI
Mivel a közös hadsereg felállításai rengeteg pénzbe fog kerülni, ezt a részletek ismerete nélkül is borítékolhatjuk, minden résztvevő akar majd valamilyen kontrollt, beleszólást a döntésekbe. A tagállamoknak arról is előre meg kell egyezniük, hogy mire akarják majd használni a hadsereget, hiszen a felszerelést, illetve a képességek körét és mértékét (így a költségeket) ez nagyban meghatározza.
Franciaország, az EU-hadsereg fő támogatója rendszeresen beavatkozik az afrikai kontinensen, és a mindenkori elnök viszonylagos függetlenséget élvez ezekben a döntésekben. Németország számára Afrika nem prioritás, és ott történelmi hagyományok miatt a hadsereg bevetéséről az ország határain kívül, mindig a parlamentnek kell szavaznia. Magyarországon az EU-s missziókról jelenleg a kormány dönthet, ám számunkra a Balkán a prioritás és az amerikai vezetésű missziók.
Egy közös európai hadsereg megteremtéséhez nemzeti érdekek százait kellene összehangolni, és mivel emberéletekről van szó, nem mindig a politikai konszenzusteremtésben megszokott, legkisebb közös érdek eltérése a cél. A NATO működése ebből a szempontból is tanulságos. Elvileg ott is 29 ország érdekeinek egyeztetésére van szükség, ám az USA afféle túlméretes szereplőként globális jelenléte miatt mindig tud valamit ajánlani azoknak a tagországoknak valamit kompenzációként, amelyek egy-egy közös döntésben nem érdekeltek. De kérdés, hogy ilyen szereplő lesz-e valaha az EU-ban, amely a német-francia együttműködésre épül.
Kiemelt kép: Marko Drobnjakovic / AP / MTI
