Emmanuel Macron csütörtökön adott interjújában beszélt ismét egy önálló európai hadsereg szükségességéről. Nem először tesz ilyet, és Franciaország tényleg a közös haderő támogatója régóta, de azzal, hogy az Egyesült Államokat is besorolta a potenciális riválisok közé, kétségtelenül a nemzetközi sajtó címlapjaira röpítette a témát.
A francia elnök az első világháború száz évvel ezelőtti végét megünneplő egyhetes megemlékezés-sorozat keretében sorra járta Franciaország egykor véráztatta területeit. Az események monstre lezárása vasárnap lesz Párizsban, a világ több csúcsvezetőjének részvételével. A francia diplomáciának nagy siker, hogy egyszerre látogat a fővárosba Donald Trump és Vlagyimir Putyin, de mellettük jelen lesz Theresa May és Angela Merkel is. A alkalmat felhasználva jövő héten háromnapos békekonferencia kezdődik, amelyet innentől kezdve minden évben megrendeznek.
Macron a megnövekedett figyelmet arra használta fel, hogy számos, az Európai Unió jövőjét érintő stratégiai kérdésben megfogalmazza saját álláspontját, például az európai hadseregről, még az orosz és az amerikai vezető közelgő érkezése sem akadályozta meg abban, hogy Európa érdekeit Oroszországgal és az Egyesült Államokkal szemben is meghatározza.
Az USA szerepe az európai biztonságban
Arról, hogy a kontinens milyen szerepet játsszon saját biztonságának szavatolásában gyakorlatilag a II. világháború vége óta folyik a vita. A hidegháború persze nagyrészt jegelte a vitát, Nyugat-Európa képtelen lett volna megvédeni magát, az Egyesült Államok katonai jelenléte egyszerre volt szükséges és magától értetődő. Az, hogy egy harmadik világháború tétje a kontinens lett volna, de annak vezetői nem szólhattak bele a Washington és Moszkva közötti párharcba, azért nem kevéssé feszélyezte az európai államfőket. A kompromisszum a NATO-n keresztül nyújtott katonai támogatás volt, amelyben az USA gyakorlatilag vállalta Nyugat-Európa védelmét.
A hidegháború végével ismét felerősödtek a hangok az önálló „európai védelmi identitásról”, ám mivel a nemzeti szuverenitás rendkívül érzékeny terület, és a NATO már egyébként is létezett, a haladás leginkább tyúklépésben volt mérhető idáig. Átugorva majd két évtizednyi apró előrelépések sorozatát, a 2009-ben elfogadott, az EU működését megújítani szándékozó lisszaboni szerződés tette lehetővé a borzalmasan hangzó állandó strukturált együttműködés, angol rövidítéssel PESCO elindítását. A PESCO még mindig nem a közös európai hadsereg, de egy fontos fejlemény volt annak érdekében, hogy az EU tagországai könnyebben átléphessenek az akadályokon.
Az USA hozzáállása változó volt az önálló európai védelempolitikához, kezdetben a NATO duplikációjának tartotta, és a szűkös források elpazarlását látta benne, a 2000-es évektől kezdve viszont már inkább úgy volt vele, hogy bármi jó, amit az EU megpróbál kiizzadni magából. A váltás oka az volt, hogy ekkor az USA már nem úgy tekintett a kontinensre, mint amit meg kell védeni valamilyen veszélytől, inkább egy olyan területnek látta, ahol amerikai katonai erő állomásozik fölöslegesen, és amelynek többet kellene költenie a saját katonai képességeire, hogy azzal aztán támogathassa az USA-t. A NATO afganisztáni missziója például kínszenvedés volt abból a szempontból, hogy Washingtonnak csak egy pár szövetségese tudott hatékony haderőt bevetni. Jellemző történet, hogy a német parancsnokság alatt álló Észak-Afganisztánban az ott működő nemzetek alig tudtak hat szállítóhelikoptert kitelepíteni, pedig otthon összesen több mint kétszáz forgószárnyassal rendelkeztek.
Krím, Putyin és Trump
A Krím-félsziget elfoglalása teljes mértékben felforgatta az addig európai erőegyensúlyt. Az orosz lépés a II. világháború utáni normák világos átlépése volt, olyan, ami után semmi sem fog úgy menni tovább, mint régen. Az Oroszországgal határos NATO tagok joggal követelték, hogy szervezet most már nyújtson valódi védelmi garanciát, és közben megválasztották elnöknek Donald Trumpot is, aki képes egyszerre Putyin barátja lenni és ádáz vitában állni vele.
Hat ez az európai biztonságra? Elég csak megnézni a két ország konfliktusának legutóbbi csörtéjét, az ún. INF szerződés amerikai felmondását. A „közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződését” 1987-ben kötötte meg Ronald Reagen és Mihail Gorbacsov, abból a célból, hogy növeljék a kontinentális Európa biztonságát a 500-5500 km közötti hatótávolságú, szárazföldi indítású, hagyományos és nukleáris töltetű rakéták és robotrepülőgépek felszámolásával. A szerződéssel több millió európai ember könnyű és gyors elpusztításának lehetőségét adta fel két olyan hatalom, amelynek a lakossága nem itt él.
Washington most azért mondja fel a szerződést, mert szerinte az oroszok már megszegték azt. Ezen folyik még a szakmai vita, de meghátrálást egyik féltől sem várunk. Mi történik Europával, ha valóban ki fog lépni a két atomhatalom a szerződésből? Könnyű kitalálni, előbb vagy utóbb ismét megjelennek ezek a fegyverrendszerek az európai kontinensen, európai városokat, bázisok vagy ipari létesítményeket célozva be. Csak számok kedvéért: a 1987-es INF szerződés után mintegy 2000 rakétát semmisített meg a két fél.
Macron, a brexit és az európai hadsereg
A francia elnök és általában Franciaország mindig is egy önállóbb, artikuláltabb, az USA-tól függetlenebb európai védelempolitikát szeretett volna, a PESCO számukra a helyes lépés volt ebbe az irányba. Az közös európai hadsereg létrehozása azonban nem volt elképzelhető Németország és Nagy-Britannia részvétele nélkül. És itt jöttek a problémák, mert London szoros amerikai érdekkövetése miatt inkább akadályozta az integrációt, Berlin pedig mindig is óvatosnak mutatkozott, mintha nem tudná vagy merné eldönteni, hogy politikai és gazdasági befolyását átváltsa-e katonaira is.
Nagy-Britannia kiválása sajátos kettős hatást ért el a közös európai hadsereg tekintetében. Egyrészt az EU elveszíti a legerősebb hadseregét, a francia mellett az egyetlent, amely globális erőkivetítési képességgel rendelkezik világszerte telepített bázisaival, repülőgép-hordozóival, stratégiai szállítókapacitásával. Ugyanakkor London távozása egyben a legnagyobb kerékkötő távozását is jelenti, elvileg most már csak olyanok maradtak, akik a gyors és a lassú integráció között vannak valahol. Az biztos, hogy német támogatás nélkül Párizs egyedül képtelen lenne a szükséges politikai támogatást és gazdasági erőforrást a projekt mögé tenni, így amíg a német hozzáállás nem változik érdemben, addig nem fog egy NATO-hoz hasonló, közös parancsnoksággal és felajánlott erőkkel működő szervezet létrejönni.
Macron csütörtöki felvetése persze más célt is szolgálhat, ez pedig a figyelem elterelése az elnök gyengülő hazai támogatottságáról. Erre a látványos vasárnapi megemlékezés épp úgy alkalmas, mint egy jókor tett, lehetőleg az amerikai elnököt is érintő kijelentés.
Trump válasza magához képest egész visszafogott volt: a felvetést, hogy az uniónak az USA-tól is meg kellene magát védeni csak nagyon sértőnek nevezte, majd még egy mondattal emlékeztetett mindenkit kedvenc témájára a NATO-vak kapcsolatban: az európai tagországok fizethetnének többet is saját védelmük érdekében.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Ian Langsdon
