Líbia két parlamentje több mint hat hónapja viaskodik egymással, a szövetséges milíciáik közti harcok pedig minden pillanatban totális háborúba csaphatnak át. Ha minden a jelenlegi pályán halad tovább, az nem az egyik fél diadalához vezet majd, hanem a helyi hadurak és a szélsőséges csoportok megerősödését, az állami intézmények teljes összeomlását valamint az olaj- és földgázbevételekre alapozott pénzügyi tartalékok kimerülését eredményezi. A regionális szereplők is egyre inkább érintetté válnak az ügyben, ezt az ISIS líbiai szárnyára mért egyiptomi megtorló légicsapások is bizonyítják. A leghasznosabb fegyver a dzsihádisták ellen az lenne, ha a szétmorzsolódott ország végre megegyezésre jutna. A januári genfi béketárgyalásokkal körvonalazódott egy békés megoldás lehetősége, azonban sokkal több határozottságra és támogatásra van szükség a Líbia sorsában érdekelt szereplőktől, hogy ez megvalósulhasson.
2014 óta a harcok egyre fokozódtak az országban. A civil infrastruktúrát érő bombatámadások is szaporodtak, 1000 (egyes becslések szerin 2500), többségében civil polgár halálát okozták. A lakóhelyüket elhagyni kényszerülők és a menekültek száma 100 ezerről 400 ezerre nőtt. Az éppen csak a szárnyait próbálgató poszt-Kadhafi állam az összeomlás útján áll. Hiány van az alapvető termékekből és az üzemanyagból, egyes városrészek nem jutnak áramhoz és nincsenek hírközlési szolgáltatások sem. Bármelyik pillanatban újabb katonai támadások érhetik Bengázihoz hasonló városokat, és a helyzet könnyedén humanitárius válságba fordulhat át. Az egymással hadakozó milíciák nem ismernek határokat végső céljuk, az olaj és a pénzügyi intézetek birtoklása terén, pedig Líbiát az elkövetkező években a csőd fenyegeti az olajbevételek csökkenése és bizonytalan gazdaságpolitikája miatt.
Fotó: Jászberényi Sándor
Szövetségesek kusza hálója
Ahogy a válság egyre mélyült, a rivális felek közti szakadék is szélesedett, a retorikájuk egyre lázítóbbá vált. A líbiaiak, akik 2011-ben egyesültek a diktátoruk megdöntése érdekében, most regionális támogatók kegyeiért versengenek. Olyan szövetségest keresnek, akivel egyesülni tudnának az iszlamizmus vagy anti-iszlamizmus netán a forradalom vagy ellenforradalom zászlaja alatt. A konfliktus valójában ennél sokkal összetettebb, az ország politikai és gazdasági struktúrájának alakításáért folyó komplex küzdelmet takar, amit nem lehet katonai úton orvosolni. A tárgyalásos út az egyetlen megoldás, azonban már nem sokáig lesz rá lehetőség.
Az ENSZ különmegbízottjának, Bernardino Leónnak köszönhetően létrejött genfi tárgyalások január 14-15 és 26-27 között kisebb diplomáciai áttörést jelentettek. 2014 szeptembere óta először találkoztak a rivális csoportok, milíciák, önkormányzati testületek, törzsek és a civil társadalom, valamint a két kormány képviselői. Azonban még hosszú út áll előttük. A Tripoliban székelő Általános Nemzeti Kongresszus (General National Council, GNC) Omar al-Hasi miniszterelnökkel csak később egyezett bele a párbeszéd folytatásába. A megtartott választásai miatt nemzetközileg is elismert tobruki Képviselőház (House of Representative, HOR) Abdullah al-Thinni miniszterelnökkel pedig február 23-án bejelentette, hogy felfüggeszti a részvételét. Pedig ez lenne az egyetlen politikai kiút, és az egyedüli remény, hogy elkerüljék a nyílt háborút.
Belső viszályok
Téves és veszélyes az az egész régióban és Líbiában is elterjedt nézet, mely a líbiai konfliktust az iszlamisták és az egykori rendszer pártolói (az anti-iszlamisták) viszályává egyszerűsíti. A megosztottság többrétegű, és a békefolyamat is csak akkor járhat sikerrel, ha figyelembe veszi ezt a komplexitást. A GNC tábora, bár tömörít iszlamistákat – muzulmán testvéreket, szalafikat és korábbi Líbiai Iszlám Harccsoport (LIFG)-tagokat is – de nem az a fő célja, hogy bevezesse a saríát. (Nem beszélve arról, hogy szalafik és LIFG-tagok találhatók a HOR szimpatizánsai közt is.) A Nemzeti Kongresszus hívei inkább vállalkozókat és helyi kisebbségeket is felsorakoztató önjelölt forradalmárok sokszínű és laza csoportja, akiket 2011-es felkelések közös harcai fűznek össze. Elsődleges céljuk, hogy teljesen megtisztítsák az államot a régi rendszer maradványaitól.
A HOR-szimpatizánsok nem szeretnének ennyire elszakadni a múlttól, de hasonlóan a Nemzeti Kongresszushoz, az ő támogatói táboruk is igen változatos. Tartalmaz olyan Kadhafi-korszakból származó tisztviselőket, akik bár csatlakoztak a 2011-es forradalomhoz, de nem érezték magukat biztonságban a forradalmi politikai és katonai vezetés irányítása alatt. De a HOR hívei közt vannak makacs lojalisták és olyan képviselők is, akik az iszlamista csoportokat és a GNC gyenge kormányzási képességeit teszik felelőssé az ország bizonytalan helyzetéért.
A HOR hevesen ellenzi a Nemzeti Kongresszus által 2013 májusában jóváhagyott izolációs törvényt (Political Isolation Law, PIL), mely teljesen kirekesztette a Kadhafi-rendszer szereplőit a politikai és a közéletből. A törvénynek egyébként van egy föderalista komponense is, mely három történelmi tartomány (a líbiai forradalom fővárosának tartott Cyrenaica, Tripolitania, és Fezzan), valamint a déli kisebbségek által lakott területek önállósodását sürgeti. Emiatt törzsi és etnikai rivalizálások és kulturális ellentétek is lángra lobbantak a bennszülött beduinok és a kozmopolita part menti városi lakosság közt. Végül pedig a szénhidrogén-források megosztása is alapvető konfliktusforrás a régi rezsim alatt a kereskedelemből kiszorítottak, és a különböző milíciák és rivális csoportok számára, akik a poszt-Kadhafi káoszban próbálnak meggazdagodni.
A sokféle szereplő és tényező miatt nehéz egyértelmű szembenálló oldalakat meghatározni. Ráadásul egyik táborban sem egységesek a katonai erők, ami még inkább töredezetté teszi a két fél támogatói bázisát. Mindannyian politikai hatalmat akarnak és bevételt az olajból, a föderalisták és a nem arab kisebbségek pedig el szeretnének szakadni a központi államtól.
Regionális szereplők
Líbia szomszédai mind kiveszik a részüket a zűrzavarból, de ők is igen megosztottak. Egyiptom, Csád és Niger a HOR mellett állnak, míg Szudán a GNC felé hajlik. Algéria és Tunézia inkább semlegesnek mondhatók és a felek közti párbeszédet próbálják elősegíteni. A távolabbi országok közül Katar és Törökország a Nemzeti Kongresszushoz áll közelebb, bár Ankara nyilvánosan tárgyalásra szólította fel mindkét felet. Szaúd-Arábia és főként az Egyesült Arab Emirátusok politikailag és katonailag is a tobruki Képviselőházat segítik.
Mind azt állítják, hogy támogatják az ENSZ genfi törekvéseit, a békefolyamat elősegítését, a gyakorlatban azonban ez nem teljesen valósul meg. Nem meglepő, hogy Kairó igen érzékeny a polgárai lefejezése miatt és előszeretettel látna egy olyan kormányt, mely kizárná a szélsőséges iszlamistákat a vezetésből. Nem is beszélve arról, hogy HOR regionális támogatói, Egyiptom és az Emirátusok állítólag fegyvereket adtak a Képviselőházat segítő Haftar tábornoknak és többször is légicsapásokat mértek az GNC milíciájára, a Líbiai Hajnalra. De a Líbiai Hajnal harcosai is beszámoltak már arról, hogy érkeztek hozzájuk fegyverszállítmányok Katarból, Szudánból és Törökországból.
Tunézia és Algéria a tárgyalásos kiút elősegítésén munkálkodnak. A tunéziai elnök, Bedzsi Káid esz-Szebszi közvetít a HOR-szimpatizánsok és az tunéziai iszlamista en-Nahda párt közt. A párt vezetője pedig a GNC-táborral tartja a kapcsolatot. Algéria ezek után a két rivális fél kontaktjai és az ENSZ-megbízott közötti egyeztetéseket koordinálja.
Kevésbé valószínű, hogy a Líbia jövőjében érdekelt regionális szereplők egyhamar közös nevezőre jutnak. A szomszédos államok joggal aggódnak a biztonsági helyzetüket veszélyeztető és szélsőséges csoportokat ösztönző káosz miatt. Többen régóta ápolnak kapcsolatot líbiai szövetségeseikkel, akiket előszeretettel irányítanak céljuk elérése érdekében, de a szövetségesek is hatással vannak az ő hozzáállásukra. A Perzsa-öböl menti országokat nem fenyegeti közvetlen biztonsági veszély, de a regionális ellentétek kirobbanása, vagy egy ideológia térhódítása annál inkább. Nem mindegy, hogy Líbiában milyen szerephez jutnak a Muzulmán Testvériséghez hasonló iszlamista mozgalmak, és hogy tudják-e majd anyagilag is támogatni más országok hasonló gondolkodású csoportjait.
Fotó: Jászberényi Sándor
A genfi tárgyalások
Az idei béketárgyalások legnagyobb eredménye, hogy végre össze tudták hozni a legkülönbözőbb líbiai csoportosulásokat. A két fő rivális táborhoz nem köthető egyének is jelen voltak, de csupán mint magánszemélyek, nem képviseltek senkit. Valójában a két parlament küldötteiről sem lehetett elmondani, hogy a képviselt intézményeik áldásukat adták volna a részvételükre.
A Nemzeti Kongresszus állítólag azért nem jelent meg az első alkalommal, mert nehezményezte, hogy a tárgyalásokat nem Líbiában tartották és a két parlamenten kívül mást is meghívtak az eseményre. A megbeszélések második körére, a Nemzeti Kongresszus nagy megdöbbenésére, már elmentek GNC-párti képviselők Misratából és a Líbiai Hajnal önkormányzati tanácsaiból is. Ezért a GNC keményvonalasai a saját pártjuk épületére támadtak Tripoliban, és árulónak bélyegezték őket. Később azonban, mikor látták, hogy a fenyegetéseik nem használnak, az ő képviselőik is csatlakoztak a tárgyalásokhoz január 26-án. A Líbiai Hajnal tagjai között is voltak, akik ellenezték a megbeszéléseket, és a saját csoportjukkal szembeszegülve, a szidrai kikötőre mért támadásokkal próbálták megzavarni a genfi eseményt még kora februárban.
Valójában a GNC azért bojkottálta az eseményt, mert a támogatói egy része félt, hogy a megbeszélések csak aláássák az esélyét, hogy iszlamisták is részt vehessenek a politikai vagy a katonai életben. A genfi tárgyalás szerintük egy a régió iszlamista-ellenes megmozdulásaiból, csak éppen diplomáciai eszközökkel valósul meg. Nem megalapozatlanok a nézeteik, ha figyelembe vesszük a Nyugat szélsőséges iszlamisták ellen irányuló politikáját, vagy a régió iszlamista-ellenes kormányainak hozzáállását. Például, Egyiptom keményen dolgozik azon, hogy elnyomja minden iszlamista csoportját, függetlenül attól, hogy élnek-e erőszakkal, vagy részt szeretnének-e venni a politikai életben.
A tobruki Képviseőház esetében sem gördülékeny a helyzet. A HOR február 23-án visszavonta részvételét a tárgyalásokon. A nemzetközi közösség hivatalos elismerésére úgy tekint, mintha az feljogosítaná a konfliktus katonai rendezésére. Egyiptom és az Emirátusok pedig csak bátorítják ebben.
A Nemzeti Kongresszushoz hasonlóan, néhány HOR tag úgy véli, nem kellene más csoportok képviselőinek is részt venni a tárgyalásokban, mivel veszélyeztetik a Képviselőház legitimitását. A HOR tisztviselői azt nyilatkozták, hogy egyetlen megegyezést sem fogadnak el, ami megkérdőjelezi a testületük autoritását. Haftar tábornok a Központi Bank bengázi szárnyára mért január 22-i támadását akár tekinthetjük a HOR kísérletének is, mellyel a genfi tárgyalások lendületét próbálta megtörni.
Így, hogy a harcok egy rövid szünet után, január közepétől újraindultak, Líbia frakcióinak genfi találkozója nem lesz elég arra, hogy megegyezés, vagy legalább egy tartós tűzszünet szülessen meg a felek között. Bár hasznos kiindulópontnak bizonyult, de nagyobb nemzetközi támogatás kellene hozzá, hogy a párbeszéd tovább folytatódjon. A kívülállóknak hatalmas szerepe van a tárgyalások sikerességében. Különösképpen, hogy Líbia jelenlegi helyzete a katonai közbeavatkozásnak is köszönhető, amit mindenki támogatott, de a következményeivel már senki sem számolt. Egy politikai megoldás nehéz döntésekkel, de mindenképp kevesebb költséggel járna, mint egy újabb közbeavatkozás, vagy egy polgárháború állandó féken tartása. Ennek a régiónak számtalan komor példája volt már arra, mi történik, ha egy állam darabjaira hullik, és a hadurak kezdenek el uralkodni.
