Most biliárdozunk és dalbatot eszünk Syabu Bensiben. Szakad az eső, de jó a hangulat. Holnap indulunk tovább. Az akklimatizációs túra a tervek szerint augusztus első hetének végéig tart, addig várhatóan nem lesz új naplóbejegyzés – érkezett Nepálból a távoli üzenet július utolsó napjaiban a www.explorers.hu weboldalra a magyar Everest-Lhotse expedíció nemrég útra kelt tagjaitól. A csoport – miként az expedícióvezető, a mindössze 25 esztendős Klein Dávid fogalmazott az indulást megelőzően – a „harmadik évezred nagy kihívására” vállalkozva vág neki a világ csúcsának, a 8850 méter magas Mount Everest meghódításának, hogy azután anélkül, hogy visszatérnének az alaptáborba, a 7950 méteres magasságban húzódó déli nyergen keresztül „átsétáljanak” egy másik csúcsra, a 8516 méteres Lhotséra. 
Vállalkozásuk a maga nemében több okból is egyedülálló. Amennyiben csupán a hazai természeti, és gazdasági adottságokat vesszük, már akkor is elképesztő az ötlet: a föld tetejének meghódítása. Egy svájci csapat útnak indulásán valószínűleg kevesebben csodálkoznának.
A Mount Everest csúcsára az 1953-as első megmászása óta mintegy ezren jutottak fel, magyarnak még egyszer sem sikerült, az utolsó próbálkozás, az 1996-os expedíció nem járt sikerrel. Így, ha az öt mászónak, Klein Dávidnak, Ferenci Miklósnak, Ács Zoltán magashegyi operatőrnek, Mezei László fotósnak és Várkonyi Lászlónak, vagy közülük akár csak egynek sikerül a terv végrehajtása, már az önmagában fantasztikus teljesítmény lenne. Az igazi szenzáció azonban nem ebben áll, hanem a második felvonásban, a Lothse egy lendülettel való meghódításában, ez ugyanis még soha nem sikerült ily módon senkinek. 
És most nézzük a részleteket, amelyek ugyancsak érdemesek nem csupán a kevésbé tájékozottak, de még az avatott hegymászók figyelmére is. A csapat által választott útvonal követi az Edmund Hillary és Tenzing Norgay által 1953-ban választott nyomvonalat, egyike a legnehezebb variációknak. Tibetből, a Kanshung fal irányából vágnak neki a hegynek egy-két hónapos nepáli akklimatizáció után. Az alaptábor 5500 méter környékén lesz, innen indulnak el időjárástól függően szeptember-október táján felfelé. A mintegy 6500 méterre tervezett 1. számú tábor eléréséhez sziklákat, jégfalakat kell megmászniuk, viszont cserébe időt nyernek a többi lehetséges variációval szemben. A második tábor 7400 méter, míg a harmadik a 8000 méter közelében, a Déli Nyeregben lesz. Onnan indul majd a végső támadás. A hátralévő 850 méter szintkülönbség megmászása – a többi nehéz, jeges, sziklás szakaszhoz képest – a hegymászók minősítése szerint közepes nehézségű, normál úton történik majd, és a tervek szerint 7-8 órát vesz igénybe. Siker esetén azután jöhet a Lhotse, majd legkésőbb november elején a táborbontás és a hazatérés.
Hogy mindebben a csapat csak saját erejére támaszkodik, azaz az alaptábor felett nem kísérik őket serpák (magashegyi teherhordók), sőt oxigénpalackot sem vesznek igénybe, az ugyancsak kivételes képességeket sejtet. Még mielőtt valaki gyanakodna, ennek nem elsősorban anyagi okai vannak. Mint azt Klein Dávid, még az indulás előtt, a Figyelő Plusz kérdésére elmondta, az oxigénpótlás megtéveszti a szervezetet, a közérzet nem tükrözi a valós állapotot, így a teherbíró képesség tekintetében elvesztheti a hegymászó az ítélőképességét – már-már eufóriát okozhat. Ez pedig beláthatatlan veszélyeket rejt magában, különösen rendkívüli események bekövetkeztekor. Ha valami történik a palackkal, a felpörgetett szervezet állapotában a romlás rohamos és végzetes lehet. „Tisztán szeretnék megmászni a hegyet, úgy ahogy vagyunk” – magyarázta, hozzátéve, hogy még az alkalmi „oxigénnassolást” is szeretnénk elkerülni, bár ilyen célra azért visznek magukkal néhány palackot. Egyébként környezetvédelmi okai is vannak elhatározásuknak, elbeszélésük szerint a magasabb hegyek bizonyos útjain csatatérhez hasonló állapotok vannak, és már sokszor nem csak a sziklák, hanem az eldobott oxigénpalackok kerülgetése is próbára teszi az alpinistákat. 
Végül néhány szó az anyagiakról. Az egyik legnagyobb tételt a filmesek jelentik, az ő részvételük mintegy 24 ezer dollárba kerül, cserében élő tévéközvetítésekben reménykedhetnek az itthon maradottak. Hasonló nagyságrendet szántak élelemre, míg a szállásdíj – Nepálban, majd Tibetben – a 20 ezer dollárt ostromolja. A segédszemélyzet igénybevétele 12 ezerrel terheli a büdzsét, csakúgy, mint a jakok, illetve a hajcsárok bérlése. Nem adják ingyen a csúcsokat sem, mind az Everest megmászásáért, mind a Lhotse meghódításának lehetőségéért regisztrációs díjat szed a nepáli adminisztráció: 5500-5500 dollárt. Egy serpa napidíja 2000 dollár, s ha már az oxigénpalackokat emlegettük, egyetlen, legfeljebb 6 órára elegendő palack mintegy 400 dollárba kerül. Az expedíció előzetes költségvetésének összesítésében 110 ezer 620 dollár áll pontosan. Ebből a tartalék mindöszsze 3 ezer dollár. Egy hasonló nyugati expedíció minimum 250-300 ezer dollárból gazdálkodik. A magyarok expedícióját egyébként közel 30 cég támogatja, a kiemelt szponzorok közt szerepel az Ifjúsági és Sportminisztérium, a Fujitsu Siemens Computers, a World Class Fitness Center, a Canon, valamint a Nextra. Ez utóbbi jóvoltából a www.explorers.hu weboldalán végig nyomon követhető a nagy kaland, s a tervek szerint élő közvetítést adnak a világhálón a föld legmagasabb pontjának meghódításáról, sőt az expedíció alatt „chatelésre” is lehetőség nyílik a csapat tagjaival.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
