Vissza az időben: 2020. február 4-én este háromnegyed kilenckor Halgas Tibor, a Ferencváros 38 éves egykori futballistája – aki korábban tagja volt a 2000–2001-es bajnokcsapatnak is – a Pilisi LK edzőjeként épp edzésről tartott haza. Zúgva szakadt az eső a ferihegyi repülőtérre vezető úton. Az igazságügyi szakértői vizsgálat szerint Halgas fel sem foghatta igazán, mi történik: néhány másodperccel azután, hogy az ablaktörlő lapátjai közül szemébe villantak a fényszórók, már nem volt életben.
Az autójába szemből becsapódó másik járművet, egy taxit, bizonyos H. Szilveszter vezette. A vádirat szerint csaknem száznegyvennel – ami a megengedett sebességnek csaknem kétszerese – vágott bele egy váratlan előzésbe. Ekkora sebességnél, ilyen látási viszonyok mellett az ütközést képtelenség volt elkerülni. Amikor H. áttért a szemben lévő sávba, mindössze 54 méterre volt Halgas autójától.
A taxiban épp nem volt utas. Pedig a biztonsági öve nem volt becsatolva. Mind a rendőri intézkedés során alkalmazott gyorsteszt, mind a későbbi vérvizsgálat igazolta, hogy kokaint fogyasztott, mielőtt autóba ült. A férfi ellen korábban már közlekedési szabálysértés miatt folyt eljárás. A tragédia pillanatában az Elit Taxi járművét vezette alvállalkozóként, érvényes vezetői engedélye azonban nem volt, mert fél évvel korábban bevonták ittas vezetés miatt. A tragédia után halált okozó, bódult állapotban elkövetett járművezetés bűntette miatt indult eljárás H. ellen, azonban ítélet a mai napig nem született.
Halgas családos ember volt, kislánya és felesége várta haza azon az estén. A sértetti képviseletet ellátó ügyvéd, Sógor Zsolt kérdésünkre elmondta: az elkövetőt jogosítvány nélkül foglalkoztató taxivállalat, a Főtaxi csoporthoz tartozó Elit Taxi nemhogy bármiféle fájdalomdíjat ajánlott volna fel, még csak sajnálatát sem fejezte ki. Egy részvétnyilvánításra sem futotta Halgas családja felé.
„Szurkolok, hogy az elkövető jobb emberré váljon”
Köves Alexandra közgazdász, a Corvinus egyetem tanára Halgas Tibor özvegye. Először februárban, férje halálának negyedik évfordulója előtt beszéltünk. Röviden elmondta, milyen lelki terhet jelent az egész család számára, hogy az apa életének kioltása évek óta érdemi jogkövetkezmény nélkül maradt, és hogy úgy érzik, az állam és a társadalom magukra hagyta őket.
Február végén elmentünk az esedékes tárgyalásra. H. Szilveszter csak a kivetítőn látszik a tárgyalóteremben, ugyanis – a letartóztatása miatt egy büntetés-végrehajtási intézményből – egy íróasztal mögül kapcsolják. Szürke rabruha a nyugodt arcú, jó kondícióban lévő, középkorú férfin. Kissé álmos, közömbös arckifejezés, szórakozott, elkalandozó tekintet; mintha az egész helyzet nem igazán érdekelné. A bíró kérdésére elmondja, hogy sem kép-, sem hangfelvétel készítéséhez nem járul hozzá. A tárgyalás rövid és jobbára eredménytelen. Egy szakértőt hallgat meg tanúként a bíróság, aki kivetített rajzok segítségével arra próbál rávilágítani, hogy H. Szilveszter gépjárműve hány autót előzött meg, mielőtt Halgas kocsijába csapódott. A vádlott és a sértett képviselői is az irataikat rendezgetik közben, az ügyész a tollával babrál. Aztán a bíró közli, hogy ezen a tárgyaláson újabb toxikológiai szakértő meghallgatására került volna sor, azonban a beidézett szakértő időközben elhunyt, ezért másikat fog beidézni, a tárgyalást pedig elnapolja.
∗
Egy februári délutánon ülök a lakásban Köves Alexandrával. Fáradt fények, a nappaliból a hálószobába látni, hinta lóg az ajtófélfán; a szekrényben, a falakon, a polcokon családi fotók. Egy albumot nyit meg Alexandra. Az apa a kislányával összebújva; ugye, milyen egyformák, mutat az asszony a képre, és nevet.
Voltam a tárgyaláson, gondolom, tudja az eredményt.
Mármint az újabb eredménytelenséget? Persze, hogy tudom. Már az első orvosszakértői vizsgálat arra utalt, hogy H. rendszeres drogfogyasztó volt, s aznap is 8 órán belül fogyasztott kokaint. Mire ő és a védője azt mondta, hogy életében egyszer kokainozott, egy héttel előtte. Előadták az előkészítő tárgyaláson, hogy a baleset okozását elismeri, de a bódult állapotot nem, és kértek újabb orvosszakértői vizsgálatot.
Az orvosszakértő halála valószínűleg nem közvetlenül a mostani tárgyalás előtti napon történt, mégis úgy tűnt, mintha ott jutott volna a bíró eszébe.
Olyan érzésem van, hogy szándékosan húzzák az időt, pedig ehhez senkinek nem fűződik érdeke, szerintem még az elkövetőnek sem. A leggyorsabb a rendőrség volt. Február 4-én történt a tragédia, május 20-án küldték meg a műszaki ellenőri meg az orvosszakértői vizsgálat eredményét, és a boncolási jegyzőkönyvet. 2021. július 20-án – ez családi születésnap, azért emlékszem rá ilyen pontosan – elkészült a vádirat. A kettő között eltelt 14 hónap úgy, hogy az égvilágon semmi nem történt.
Igaz, a rendőrségi dokumentáció mellett érkezett egy bocsánatkérő levél az elkövető ügyvédjétől, ami bocsikérő filenéven volt elmentve. Bocsikérő. Megöltem a férjedet, a gyereked apját, bocsi.
Először észre sem vettem egyébként a hatvanoldalas anyagban. Az első tárgyalást 2022 márciusára írták ki, tehát két évvel a férjem halála után. Közben az elkövető bűnügyi felügyelet alatt állt, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy mikor mindenki otthon volt a Covid miatt, neki is otthon kellett lennie. De még az első tárgyalás előtt kérte az ügyvédje, hogy szüntessék meg a bűnügyi felügyeletet, tehát vegyék le a nyomkövetőt. És a bíró ezt megengedte úgy, hogy minket nem értesített, tehát a sértetti oldal nem tudhatott róla.
Hogyan tudták meg mégis?
2022 márciusában az ügyvédem elment az előkészítő tárgyalásra, ahol azt mondták, a vádlott megszökött, úgyhogy elmarad a tárgyalás, és mivel nem tudják, mikor kerül elő, felfüggesztik az eljárást. Nem találták az országban, és hosszú hónapok teltek el, mire kiadták a nemzetközi körözést. 2022 márciusában kaptam egy értesítőt, hogy kiírták az előkészítő tárgyalást a távollétében. Az ügyvédem elment a tárgyalásra, és döbbenetünkre közölték vele, hogy ismét elhalasztják, ezúttal azért, mert megvan a vádlott. Ha nincs meg, azért nem tárgyalunk, ha megvan, akkor meg azért. Németországban találták meg állítólag, de ezekről nekem csak informális csöpögtetésekből lehetett tudomásom, ami amúgy szintén nonszensz. Szóval arról tájékoztatták az ügyvédemet, hogy elindítják a kiadatási eljárást, ami újabb procedúra. És akkor kiírták a következő tárgyalást 2023 őszére. Úgy tudom, ráadásul közlekedési kihágást követett el, és a közlekedési rendőr kapcsolta le Németországban. És akkor kiírták őszre a harmadik előkészítő tárgyalást, három évvel a férjem elvesztése után. Azon a tárgyaláson már rabruhában, egy rendőrségi épületből kapcsolták.
Elment valamelyik tárgyalásra?
Nem.
Nem is akar?
Nem.
Nem látta H. Szilvesztert sosem? Fényképen sem?
Fényképen igen, mert a tragédia után néhány hónappal egyszer valahogy összeszedtem a lelkierőmet, és a Facebookon rákerestem. Lehet, hogy nem volt még ügyvédje, aki tanácsot adhatott volna neki, mert sok bejegyzése nyilvános volt, és ezek arról szóltak, hogy például büszke rá, hogy kétszázhússzal megy esőben az Üllői úton. Meg ilyen poénos bejegyzések, hogy egy pisztollyal meg egy whiskyvel az anyósülésen kiírja, „megyek dolgozni”. Akkor már két hónapja bűnügyi felügyelet alatt volt, mégsem szedte le ezeket a posztokat.
Mindez talán mond valamit arról is, hogyan viszonyul ahhoz, amit elkövetett.
Igen. A legjobb kifejezés talán az, hogy sehogy.
És önben milyen érzések vannak iránta?
Így hirtelen nem is tudom.
Gyűlölet, harag, megvetés vagy közöny?
Nem akarok érzelmileg viszonyulni hozzá sehogy. Az én hitrendszeremben ez az ember a sors eszközeként nagyon sok fájdalmat hozott a világba Tibi halálán keresztül. Nem csak nekem meg a kislányának, a szüleinek, a testvéreinek, hanem annak a több tucat gyereknek is, akiket ő edzett, és tényleg imádták, túlzás nélkül. Ha egy 38 éves, csodálatos lelkű ember halálában lehetne bármi értelmet találni, amit nem lehet, szóval mondom inkább úgy, hogyha ezt a fájdalmat kompenzálni lehetne kicsit, az csak úgy történhetne meg, ha ez az ember kőkeményen szembesül a tettével, el kellene viselnie a következményeit, és másképp kezdene élni. Valójában szurkolok, hogy ezáltal a felfoghatatlan tragédia által, amit okozott, jobb emberré váljon, és maga a társadalom meg az intézményrendszer is változzon egy kicsit.
Ellopott telefon, megalázó hercehurcák
Hogy érti, hogy a társadalomnak is változni kéne?
Ez az ügy nem csak rólam szól. Ha így lenne, a személyes történetemmel nem állnék ki. Ami velünk történt, megtörténhet bárkivel. Biztos, hogy ezrek és ezrek vannak, akik nem szólalnak meg, hanem csendesen tűrik, vagy otthon a magányukban szenvednek amiatt, hogy ez így megy. Vagy belemenekülnek dolgokba, amikkel ártanak maguknak, mert nem tudják feldolgozni, hogy a teljes intézményrendszer magukra hagyta őket a bajban. Fontos lenne, hogy a bíróságok ne mondják azt, hogy nem érdekes, mikorra írják ki a következő tárgyalást, mert az áldozatok hozzátartozóinak újabb és újabb felesleges szenvedést okoznak. A társadalom és az állam milyen felelősséget érez azok iránt, akik elvesztették a szerettüket? Ha őket nem kell tájékoztatni tisztességesen, ha az ő képviseletüket nem kell bevonni az eljárásba, és nem kell a bíróságon tisztességesen meghallgatni, az milyen üzenet?
Ha az életemet meg a gyerekem életét egyik napról a másikra tönkre lehet tenni anélkül, hogy ennek bármiféle kézzelfogható következménye volna, akkor ki vagyok én a társadalom szemében?
A taxitársaságtól vártak valamiféle reakciót a történtekre?
Vártunk, de hiába. Pedig az sem normális, hogy egy taxitársaság engedje, hogy bekokainozott, jogosítvány nélküli, közlekedési kihágásokért többször elmarasztalt taxisofőrök álljanak a repülőtéren a droszton. Amikor a szerencsétlenség megtörtént, én is beszéltem taxissal, aki azt mondta, hogy ők is ismerték, és csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténik. De ha ismertétek, csesszétek meg, miért kellett megvárni, hogy valakinek rámenjen az élete? Miért nem mondtátok, hogy kotródj innen? Hogyhogy nincs felelőse annak negyedik éve, ha egy taxis bedrogozva száznegyvennel megy jogosítvány nélkül, és megöl egy embert? A Főtaxi úgy gondolja, nincs semmi felelőssége, mert ő alvállalkozókon keresztül dolgozik, akikért nem kell felelősséget vállalnia. Ezért aztán annyit sem mondtak, hogy elnézést kérnek, kivizsgálják, szigorítanak a szabályokon és a feltételeken. És az normális, hogy egy ilyen tett után valaki kiszökhet az országból? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a helyszínen ellopták a férjem telefonját. Úgy tudom, hogy egyébként a taxis telefonját is. Egy lezárt baleseti helyszínről!
Kik?
Hát vajon kik? És kérték másnap a rendőrségen, hogy ne tegyek feljelentést. Mondtam, hogy nem azért kell a telefon, mert használnám. Azért kellett volna, mert egyáltalán nem küldött föl semmit a felhőbe, rajta volt ötévnyi fotó. Érti? És másnap azt mondja a rendőr nekem, hogy ne tegyünk a telefon miatt feljelentést. 12 órával előtte elvesztettem a szerelmemet. Nem tettem feljelentést. Most négy év után azt mondom, hogy pedig kellett volna. És akkor még nem beszéltünk a biztosítási ügyről.
Beszéljünk.
A biztosítóval a hercehurca több mint három évvel a férjem elvesztése után, 2023 márciusában zárult le úgy, hogy elfogadtuk az ajánlatukat. Nem mentünk perre, mert nem akartuk kitenni magunkat a megalázó procedúrának. És így három évvel később fizettek valami nevetséges összeget. És ebben is annyi visszásság van. Azt várják el, hogy azt bizonyítsd, hogy szarul vagy, hogy nem tudod eltartani a gyerekedet, hogy a gyereked is szarul van. Én bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatom magamat, hogy olyan család, olyan környezet, olyan háttér vesz körül, amilyen. De nem feltétlenül ez az alap. Képzelje el, ha mondjuk nem olyan nő vagyok, akinek van saját élete és egzisztenciája, hanem klasszikus focistafeleség, vagy bármilyen feleség, aki nevel két vagy akárhány gyereket, otthon van, a férje eltartja. Van szép házuk bankhitelből, van lízingelt autójuk, és a férfi egyszer csak meghal, mert valaki felelőtlenül kioltja az életét. Mindennek vége. Kiköltöznek a házból, elveszítik az autót, nincs megélhetésük, lelkileg összeroppantak. Egy három évvel később lezáruló biztosítási ügy vajon segít nekik? Persze, ha kérik, akkor adnak előleget, de egy 500 ezer forintos előleg mit segítene egy ilyen családon?
Annyit kaptak?
Igen, előlegként. De nemcsak a pénzről beszélek, hanem arról, hogy szolidaritást vállalunk a nehéz helyzetbe kerülő emberekkel, mert holnap mi lehetünk a helyükben. De elmondom a nyugdíjfolyósítós esetet is. Ilyenkor automatikusan elindul az özvegyi nyugdíj, árvasági ellátás stb. ügyintézése, és fölhívtak Tibi halála után, hogy szerezzek rendőrségi igazolást, miszerint nincs közöm a férjem halálához.
Tehát nem a nyugdíjfolyósító hívja fel a rendőrséget, hanem az özvegyet hívják fel: szerezzen papírt róla, hogy nem gyilkolta meg a férjét.
Tökéletes hivatali érzéketlenség, az ember csak áll, hogy mi van? Nem haragszom én ezekért, biztos vagyok benne, hogy a nyugdíjfolyósító intézetben a hölgynek alapvetően jó lelke volt, és nem esett neki jól feltenni azt a kérdést. De akkor meg jelezze már valakinek, hogy figyeljetek, leég a pofámról a bőr, nem akarjuk inkább lekérni a rendőrségtől az adatokat? Vagy mikor a biztosító arra kér, adjak kimutatást arról, hogy mire költünk egy hónapban és miből. Nyilván már abban is van egy rakás cinizmus, amikor pénzösszegeket kell hozzárendelni egy ilyen veszteséghez, aztán kihozzák tételesen, hogy például kapok havi nyolcezer forintot arra, hogy a kert körüli munkákban segített Tibi, rendszeresen lenyírta a füvet, és ezt tudják kompenzálni nyolcezer forinttal. És erre már azt mondtam, menjenek a fenébe. És az, hogy nem tudok elmenni szülői értekezletre, mert az iskolában senkinek nem jut eszébe, hogy a gyerekedet hova rakod addig, és sorolhatnám…
Hogyan hat a gyászfeldolgozásukra az ítélet halogatása?
Egy család számára a gyászfolyamat soha nem zárul le, ez meggyőződésem. Viszont vannak egyértelmű szakaszhatárok. Ilyen a temetés, ilyen az, amikor mondjuk lezárul egy hagyatéki eljárás, és az is, ha egy ilyen helyzetben valamiféle igazságszolgáltatás történik. Tehát nem azért fontos számunkra az ítélet, mert bosszút akarnánk állni. Nem hiszek abban, hogy szemet szemért, fogat fogért; az csak egyre rosszabb dolgokhoz vezet. Még azt sem gondolom, hogy a földi az egyetlen igazságszolgáltatás, de azt igen, hogy része a teljes igazságszolgáltatásnak. A kislányom hatéves lett, amikor végre megengedte magának, hogy gyászoljon, mert akkorra hitte el végre, hogy elbírom az ő fájdalmát is. És mikor végre elkezdett gyászolni, jött a harag, ami a gyász természetes része. Néha szinte őrjöngött; ez a taxis szökésének időszakában volt, amikor hetente kérte, hogy nézzük a körözési listát, hogy ott van-e még rajta. A gyerek azt várta, hogy az, aki ilyen fájdalmat okozott neki, valahogy megfizet. Kérdezte, hogy anya, miért nem aznap vitték be a börtönbe? Úgy gondolta, ha valaki ilyet csinál, jön a rendőr, és beviszi. Mondtam neki: az a baj, csillagom, hogy ez nem ennyire egyszerű. De miért nem? Nyilván ez gyermeki naivitással átszőtt kérdés, de közben ott van benne a lényeg. A mi ügyünk nem bonyolult, könyörgöm, nem egy sok szálon futó korrupciós történet, amit föl kell göngyölíteni több száz tanúval. Értem, hogy kell igazságügyi szakértő, de miért három? Toxikológiai vizsgálatból lehet tizennyolc is, de egyik sem tud tovább menni, mint hogy volt négy évvel ezelőtt kokainszármazék az elkövető vérében, vagy nem volt. Tudom, a legutóbbi tárgyaláson is előjött a modellezés, kis rajzocskák, hogy így ment az egyik autó, így a másik. Most az a kérdés, hogy egy autót előzött vagy többet. Nem mindegy? Ha többet, akkor nem halt meg a férjem? Az egész tök fölösleges habverés, de május 14-én meghallgatják a következő szakértőt. És esetleg egy még újabbtól már nem tudom, mit lehet még tanulni, esetleg a Jóistent lehet még meginvitálni. De véletlenül sem gondolnak bele, hogy emögött emberek vannak, akik egyszerűen szeretnék, hogy vége legyen már. Engedjük meg egy gyászoló családnak, hogy négy és fél évvel később ne az igazságra várjon!
„Beszöktem a patológiára, hogy láthassam, megfoghassam”
Hetente hallunk esetekről, hogy valaki sétál a járdán, áll egy megállóban, ül egy autóban, és egyszer csak egy szabálysértő sofőr megöli vagy megnyomorítja. Egy bringás fiatalt brutálisan meggyilkol egy ámokfutó autós az Árpád hídon. Valamivel később később két rapper versenyt rendez a Petőfi hídon és egyikük le is közvetíti, menőségből.
De mit várunk, ha ezeknek nagyon ritkán van látható és érdemi következménye? Nincs az a társadalmi megegyezés, hogy az embereknek azért alapvetően vigyázniuk kéne egymásra. És ez azért van, mert Magyarországon mindenki a saját egyéni stratégiáját tolja, és véletlenül sem gondolunk arra, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha támogatnánk egymást. Nekem megvan a hálóm. A fájdalmat nem tudja levenni senki, de olyan erős családi és baráti háló tartott meg bennünket a legsötétebb órákban, amiért végtelen hálát érzek. De fontos lenne, hogy ez mindenkinek meglegyen.
Tud beszélni arról a napról?
Az volt az esti rutinunk, hogy én mesét olvastam a kislányomnak, utána pedig ő feküdt mellé, és beszélgettek. Muki akkor volt hároméves, majdnem négy. Néha, mikor felnőtteknek tartott edzést Tibi, és tudta, hogy sokáig tart majd, telefonált, hogy később fog hazaérni. De aznap edzés előtt, hat óra körül hazaszaladt adni egy puszit, és azt ígérte, hazaér időben. Itt nehéz parkolni, ezért így hazaugrani általában nem volt szokása, mert sok idő, mire leparkol, el is késhet. Mivel mégsem ért haza este, elaltattam Mukit, és elkezdtem Tibit hívogatni. Nem vette föl, én meg kezdtem dühös sms-eket írogatni, hogy mégis hol vagy, miért nem veszed föl a telefont, ha beültetek valahova, legalább szólj. Ez nem volt rá amúgy jellemző. Az utolsó sms-em egy kérdés volt, hogy honnan fogom megtudni, ha baj van. Ez már negyed 12 körül lehetett, és nem sokkal később csöngettek a sógoromék. Tibi nem igazán szeretett ügyintézni, és hiába éltünk már együtt 11 éve, még mindig a szüleihez volt bejelentve, így az édesanyjához mentek ki a rendőrök Pilisre. Az édesanyja hívta a sógoromat, aki hozzánk közel lakik, ő meg a párja jöttek fel, és elmondták, hogy meghalt. Megkaptam a helyszínelő rendőr számát, felhívtam, és kérdeztem, hol van. Azonnal be akartam menni, látni, megérinteni.
Összeszedettnek érezte magát?
Hát akkor nagyon az voltam, igen. Nem kezdesz rögtön sírni, összezuhanni, hanem arra gondolsz, hogy valamit most rögtön csinálni kell, és amit csinálnom kell, az az, hogy megnézem. Rohantam a Lenhossék utcába az orvosszakértői intézetbe, de nem engedtek be. Azt mondták, még nincs kisminkelve. De hol érdekel, ki a frászt érdekel, hogy nincs kisminkelve? Miért akarnám kisminkelve látni? Másnap a rendőrségen kellett engedélyt kérni, hogy bemehessek. Nagy nehezen megkaptam az engedélyt, de a patológián azt mondták, hogy csak üvegen keresztül nézhetem. Úgyhogy beszöktem.
Beszökött a patológiára?
Be. Mert az a normális, hogy megnézhetem, és a halála után is vele lehetek. Régen a család napokig ült a halott mellett. Ennek volt funkciója. Az, hogy ma teljesen érzéketlen a jogrendszerünk, sajnos abból ered, hogy elvesztette a társadalom az összes kapaszkodóját, hagyományát, spirituális útmutatóját, ami arról szólna, hogy a halállal tudjunk valamit kezdeni, és hogy igen, a veszteséget meg kell élni, a halottat meg kell tudni fogni, mert csak akkor tudod a lelkét útjára engedni, amikor már a testét is elengedted, felfogtad, hogy ő ebben a testben már nincs ott. És ezt nem úgy kell, hogy beszököm a patológiára.
És egyébként mennyire cinikus az élet, az intézettel pont szemben van a II-es női klinika, ahol született a gyerekem. Egymással szemben van életem legboldogabb és legszomorúbb helyszíne.
A kislányának másnap mondta meg?
Igen. Délelőtt be kellett menni a rendőrségre tanúvallomást tenni, előtte meg elvinni oviba. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy megmondom neki a hírt, aztán beviszem óvodába. Azt nem csinálhatod meg egy kisgyerekkel. Úgy kellett elvinnem, és megválaszolni az összes kérdést azzal kapcsolatban, hogy hol van apa, hogy még nem mondtam el neki az igazat.
Ezt nem tudtam volna végigcsinálni.
Á, dehogynem. Ha nincs alternatíva, beleállsz és csinálod, amit kell. Azt is, amit nem tudtál volna elképzelni. A rendőrségen felvették a tanúvallomásomat, és ilyeneket kérdezgettek, hogy milyen sofőr volt Tibor. De oké, persze. Utána elmentem Mukiért, hazavittem, és otthon megmondtam neki. Addig külön ágyban aludt, de akkor megkérdezte, alhat-e velem. Nyilván azt mondtam, hogy persze. Másnap újra megkérdezte. És akkor mondtam neki, hogy persze, de tudod, most erősnek kell lennünk. Mire az én gyerekem azt felelte: nem, anya, neked kell erősnek lenni, én még kicsi vagyok. És mondtam, hogy igazad van. Nekem kell erősnek lenni. Miközben egy ilyen állapotban, legalábbis az első napokban, pillanatról pillanatra élsz. A következő két percet éljem túl, ennyire látsz előre. A reggelek ilyenkor különösen kegyetlenek. Amikor az ember fölébred, és próbálja összerakni fejben, hogy tényleg ez van?
És mikor tudott elkezdeni újra dolgozni?
Rögtön. Mentem tanítani. Az volt a tavaszi félév előtti időszak. Voltak óráim. Azt éreztem, hogy nem ereszthetem el a dolgokat. Kedden éjszaka halt meg Tibi, hétfőn már csináltam a podcastomat. Egy hét múlva tartottam nyilvános előadást is. Valahogy az volt bennem, hogy nem omolhatok össze, mert az életem egyetlen értelme nem lehet kizárólag a gyerekem, mert az túl nagy teher neki. Így az ő érdekében is tovább kell vinnem az életemet, a munkámat, a kutatásaimat, a tudománykommunikációt.
A férje édesanyjával, testvérével hogyan alakult a kapcsolata? Tudták egymást támogatni a gyászban?
Nagyon szeretem őket, és rengeteget segítenek. De ugye 2020 februárjáról beszélünk, és március közepétől fokozatosan lezárták az országot. A lakásban ültünk begubózva mindannyian. Teljesen egyértelmű volt, hogy egy traumatizált gyerekkel nem tudok itt maradni, mert abból semmi jó nem fog kisülni. Ráadásul egy hét alatt kellett átállni online oktatásra, ami újabb teher volt. Úgyhogy átköltöztünk az édesanyámhoz, meg az ő társához, ők szintén budapestiek. Viszont ez azt jelentette, hogy elzártuk magunkat a pilisiektől. Abban az időszakban nem lehetett tudni, hogy a járvány mennyire veszélyes, nyilván haza se akartam volna vinni bármit, tehát nem kezdtünk el a két helyszín között mozogni. És nagyon fájt, hogy anyósoméktól elzárom az unokájukat, aki a szemük fénye, épp most, hogy a fiukat elvesztették. Már tudom, mekkora fájdalom elveszíteni egy társat, de ez valószínűleg meg se közelíti azt, hogy milyen elveszteni egy gyereket. Néha azt érzem, bármit megtennék azért, hogy az ő fájdalmukat enyhíteni tudjam.
Járnak valamiféle terápiás foglalkozásra?
Mukit rögtön elvittem, már másnap, mert szükségünk volt arra, hogy valaki tanácsot adjon azzal kapcsolatban, hogy tudom kezelni az ő gyászát. De mikor lezárták az országot, magunkra maradtunk a történettel. Igazából azt éreztem, nem engedhetem át magam a gyásznak. Még egy órára sem. Ott volt a gyerekem, akire figyelni kellett, ott volt a munkám. Azt vettem észre, hogy mindent csinálok, csak azt nem, amit kellene. Nem engedem meg magamnak, hogy az legyek, ami: egy gyászoló özvegy és kész. És rájöttem, le kell hasítani az életemből az időt, amikor ezt megtehetem, végül ennek adott keretet az online gyászcsoport, mert abban a heti két órában azt élhettem meg kifelé, amit nyilván minden időpillanatban éreztem, de el kellett rejtenem. Segített ez a csoport. Sokat.
Értem, hogy „most erősnek kell lenni mindenáron”, de közben ott lehet az is, hogy „igazából én is áldozat vagyok, legszívesebben elbújnék egy sarokba és sírnék, ne pakoljatok már rám többet.”
Egy anya soha nem akkor gyászol, amikor kell, hanem akkor, amikor lehet. Nekem ez fél évvel később adatott meg, mikor eljutottunk oda, hogy egy-egy napot már Muki nélkül lehettem. Egy gyereknek hatalmas teher, ha elvesztette az egyik szülőjét, de ilyenkor attól is retteg, hogyha elvesztette az egyiket egy pillanat alatt, a másikat elvesztheti ugyanúgy. Ez teljesen logikus az ő fejében, és biztosítani kell róla, hogy itt vagyok, nem megyek sehova, bízz bennem. Neki kellett fél év, hogy ez a rettegés alábbhagyjon.
A temetés időpontja nem húzódott el túlságosan?
Nem. Kilenc nappal később el tudtuk temetni. Rengetegen voltak. Teljesen tele volt a temető. Alig emlékszem bármire. Nem tudtam jelen lenni. Csak valahogy hallottam a hangokat. Másnap viszont volt egy csodálatos búcsúztatás a Kálvin téri református templomban, ahova járt minden vasárnap. Felemelő volt, ahogy a lelkész beszélt róla. De azóta is a bőrünkön érezzük, mennyire hiányzik a kultúrája ennek az egésznek, mennyire nem tudja a társadalom, hogyan lehet egy gyászolóval kommunikálni. Emberek fordultak el tőlem, mert nem tudták, mit mondjanak. Nem mertek fölhívni, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. És vannak, akiknek ez azóta sem sikerült. Tulajdonképpen megértem őket, biztos úgy vannak vele, hogy úristen, mit mondjak neki? A végén még mondok valami hülyeséget. Biztos nem hiányzik neki, hogy most hívogassam. Pedig de, rohadtul hiányzik. És nem hangzik hülyén a kérdés, hogy mi van veled, hogy vagy.
Ha kicsit is szeretünk valakit, és bajban van, fel kell emelni a telefont. Lehet, hogy nem tudsz okosakat mondani, nem is kell, de ha meghallgatod, ha egyáltalán odalépsz mellé, az sokat jelent.
A társadalomnak lehetne egy olyan egyszerű üzenete, hogy mi egy csapat vagyunk. Magyarország ebből a szempontból nagyon ritka kultúra, az egyik legindividualistább kultúra a világon. Kicsit az az embernek az érzése, hogy mindenből képesek vagyunk kihozni a legrosszabbat. Pedig a legegyszerűbb erkölcsi tanítás, hogy tedd azt mással, amit szeretnél, ha veled megtennének, ez minden vallásban megvan.
∗
Képeket nézegetünk megint. A csapat rendszeresen emléktornát rendez Halgas Tibor tiszteletére, és ezt az eseményt a kislánya szokta megnyitni. Mosolyogva és büszkén áll a képeken. Szeret írni, mondja Szandra, naplót is vezet. Azt tervezi, hogy írni fog majd egy levelet az elkövetőnek is. De csak az ítélet után.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
H. Szilveszter hét év letöltendő börtönbüntetést és az autóvezetéstől való végleges eltiltást kért az ügyész. A következő tárgyalás május 14-én lesz. Sógor Zsolt, Alexandra jogi képviselője szerint nehéz megjósolni az ügy kimenetelét: akár másfél év is eltelhet még a jogerős ítélet kiszabásig. Megkerestük Péchy Kristófot, H. Szilveszter védőjét is. Álláspontja szerint nem kétséges, hogy ügyfele súlyos büntetésre számíthat, de az ügy elhúzódása szerinte nem a védelem stratégiájának köszönhető, hiszen például az újabb közlekedési szakértőt a februári tárgyaláson ügyészi indítványra hallgatták meg.
Ezért a védelem szerint a cselekménynek enyhébben kellene minősülnie, vagyis a „bódult állapotban elkövetett” kitételt ki kéne emelni vádiratból. Péchy úgy véli, ha ezt elfogadja az ügyészég és a sértetti képviselet, akkor a következő tárgyaláson akár elhangozhatnak a perbeszédek is, és megszülethet az elsőfokú ítélet.
