A szombati hatalmas ellenzéki demonstráció az utóbbi évek legnagyobb mozgósítási sikere, amely mutatta a parlamenten kívüli ellenállásban rejlő erőt, ám egyúttal tűpontosan jelezte is az úgynevezett civil politika korlátait. Ennek nyomán pedig az ellenzék helyzetének tökéletes kezelhetetlenségét. Út az őrült nagyságú tömeggel a politikai senkiföldjére.
1. Lehetetlen célok
Nagy mobilizációs bravúr, hogy egy héttel egy brutális választási vereség után civil tüntetésszervezők hatalmas tömeget vittek az utcára úgy, hogy a kormány ellen felhalmozódott, a választási eredményekben nem mutatkozó felháborodáson kívül egyéb konkrét oka nem nagyon volt a részvételnek. Még akkor is az, ha a csalódást követő héten amolyan érzelmi levezetésnek számítanak az ilyen rendezvények, a tüntetés gyászmunka is. Ennek a hangulatnak a létezését igazolja az is, hogy a demonstrációra tartva végzett nem reprezentatív kutatásunk szerint nemigen volt olyan, aki pontosan meg tudta volna mondani, mi a tüntetés oka, célja, ügye. A felszólalók aztán igyekeztek azonosítani a problémát, új választást irányoztak elő, ám ezzel stratégiai hibát követtek el.
Az MSZP-ben Molnár Gyula lemondott, Karácsony Gergely pedig jelezte, nem ül be a parlamentbe. A Jobbik immár Vona Gábor nélkül keresi elnökét, könnyen lehet, hogy érkezik Toroczkai László, és a szervezet újra a szélsőjobboldal felé veszi az irányt. Az LMP-ben szintén lemondott Hadházy Ákos, hogy aztán a politikából távozó párttársa, Sallai Róbert Benedek egy fegyelmi tárgyaláson nekimenjen.
Tehát a szétesett pártok nyilván nem alkalmasak arra, hogy versenyképesek legyenek, ám ez úgyis fölösleges okoskodás, mert eleve tévedés százezernyi tüntető számára elérhetetlen célt kitűzni. Egyszerűen semmilyen ok nincs arra, hogy a hatalmas részvétellel megtartott, tiszta eredményt mutató választás után újat írjanak ki. Gulyás Balázs, a szervezők és felszólalók egyike érzékelte is a problémát, ezért próbálta újrakeretezni a választás történetét.
Azt mondta, csalás volt, ezért kell új választást kiírni. Csakhogy nem elsősorban a szavazókörökben történt, a választást érdemben nyilvánvalóan nem befolyásoló visszaélésekről beszélt, hanem olyan rendszerszintű problémákról, mint az állami propagandagépezet működtetése vagy a választási rendszer Fidesznek kedvező részletei.
Ám ezzel az a gond: ezek tudottak voltak a választás előtt, és az ellenzéki pártok nem tudták felszámolni ezeket az aránytalanságokat, igazságtalan feltételeket, és ezekkel a kondíciókkal vállalták a részvételt a választáson.
2. Akkor lehetetlen ilyen mozgalmakkal célt elérni?
Nem. Éppen a mostani rendezvényen is kulcsszerepet játszó Gulyás Balázs az egyike azoknak, akik tudják, hogyan lehet sikert elérni a hatalommal szemben. Az internetadó elleni tiltakozás kulcsa a jól megfogalmazott cél volt. A kulcs az „együgyesség”: a fókusz egy témán van, így körberajzolható a probléma, az ellenfél.
A szombati tüntetésből, valamint a választás utáni reakciókból az látszik, hogy az érintettek szerint a propaganda az egyik lehetséges kulcsa a Fidesz brutális sikerének. Majd’ minden szereplő azonosította az állami médiát mint kvázi csalót: az évi 80 milliárd forintból működő intézményrendszer minden szakmai normát tagadva működik kormánygépezetként. Mármost, ha a szereplők szerint elfogadhatatlan, hogy hazudjon és manipuláljon az állami média, akkor ekkora utcán látott erővel nyomást lehet gyakorolni az intézményre. Már az is szinte hihetetlen, hogy a parlamenti ellenzék négy éven át eltűrte, adottságként elfogadta, hogy száműzik az egykor közszolgálatnak hívott rendszerből.
Nyilván ez csak a lehetséges célstratégiák egyike, a politikai szereplők tudják azonosítani a problémákat, és nekik kell ezek megoldásához vezető célokat kitűzniük. Ha a választási rendszert találják elfogadhatatlannak, ahhoz. Ha Polt Péter munkásságát tartják demokratikus körülmények között tolerálhatatlannak, ott kell nyomást létrehozni, ütközéseket teremteni. Az biztos, hogy a társadalmi ellenállás és érdekérvényesítés csak konkrét ügyekben, jól meghatározott módon lehetséges.
3. Akkor semmi szükség a pártokra?
Az nyilvánvaló, hogy ez a legnehezebben feloldható dilemmája a helyzetnek. Idehaza éveken át úgy működött a civil ellenzék, hogy legfontosabb küldetéseinek egyike volt a pártok hiteltelenítése. Ám a választásokon pártok indulnak. Azzal, hogy a legnagyobb erejű tüntetésekről lényegében kitiltották a pártokat, az ellenállást bizonyos értelemben depolitizálták, amiért nagy árat fizetett az ellenzék, így azok a civilek is, akik pártoktól mentesen képzelik a politikát.
Ebben a kérdésben jól érzékelhető a fordulat, ami bizonyos szempontból választói nyomásra történik. Ezúttal már együtt vonultak a pártok támogatói, sőt a szervezők kérték is, hogy minden párt képviseltesse magát.
Az nagyon is jól érvelhető álláspont, hogy ebben a választási rendszerben kétpártrendszert kell kialakítani, ám annak első lépcsője mindenképpen politikai válasz, azaz valamilyen történet, erős vezető mögötti felsorakozás, különben mindenképpen marad a politikamentes politika, amely sorra szállítja a biztos vereségeket. Ráadásul a pártok még épp szédelegnek a ringben a kiütést követően, tehát fölösleges is nyomást tenni rájuk, anélkül is kitántorognak a kötelek közül. Arról nem szólva,
Ez súlyos félreértése a politikai helyzetnek.
4. Akkor most mindent elrontottak a szervezők?
Nem. Sőt az utóbbi időben nem volt biztatóbb esemény az Orbán-rendszer ellenzéke számára, mint a hatalmas szombati megmozdulás. Amelyet civilek szerveztek, akik képesek voltak tömeget mozdítani, mi több, a tömeget lázban tartani. Ez biztosan érezhető volt egy-egy beszédrészlet alkalmával, miként a Himnusz éneklésekor, valamint a mobiltelefonok levegőbe emelésekor.
Azt az eseményt, amely békés volt, nagy tömeget mozgatott, összeterelte azt a választói koalíciót, amelynek előállítására egyik párt sem volt képes.
5. Úton a politikai senkiföldjére
Csakhogy éppen az ezekben a pontokban megjelenő ellentmondások mutatják, mennyire lehetetlen az ellenzék helyzete. A parlamenten belüli ellenzék bukását hozta a választás, amire reagált a parlamenten kívüli rész, „az emberek ellenzéke”. Ez azért eredményez majd kezelhetetlen helyzetet, mert a civilek politikai stratégiai döntései szükségszerűen térnek el a pártok politikai stratégiai döntéseitől. Ennek megoldása lehetne, hogy a társadalmi ellenzék lemond a létező pártokról, és ellenállási akciókat szervez, miközben abban bízik, hogy céljának megfelelően a hatalmat fékezni, ellensúlyozni tudja, és esetleg egy szervezett párt nő ki az ellenállásból, amelyik képes egy ciklus alatt kitakarni a régi ellenzéket. Ezt azonban ellehetetleníti, hogy a létező ellenzéki pártok politikusai és támogatói ott meneteltek a Kossuth tér felé a szervezők kérésére.
Orbán Viktor leváltásának a kulcsa a politikai válasz, aminek szükséges feltétele a vezető, a tartalom és a forma, széles társadalmi támogatottság egyszerűen nem építhető technikai koalíciókhoz (nyilván olyan radikális eseteket kivéve, mint amilyen, mondjuk, az őszödi beszéd volt). Azaz a szervezők aktuális stratégiaválasztása egyszerre teheti csalódottá hamar a tiltakozók tömegét, és lehetetlenítheti el a politikai érdekek és értékek megjelenését a mozgalomban.
Jelenleg ez az út a politikai senkiföldjére vezet, ahol a felelősségelosztások és a döntéshozatalok egyszerűen nem találkozhatnak optimálisan, a pártlogika és a pártonkívüliség logikája szükségszerűen különbözik, miközben a szereplők fundamentális érdekei sem találkoznak. Mindebből az következik, hogy a Fidesz egyelőre nyugodtabb lehet, mint valaha. Olyan bonyolult helyzet jött létre az ellenzéki térfélen, ami egyelőre inkább csak tovább bonyolódni tud, semmint tisztázódni. Erre máris lehetőséget nyújt majd a most szombati újabb tüntetés, amelyen jó eséllyel már kevesebben lesznek, mint az elsőn, és éppúgy eredmény nélkül távozhatnak, ahogyan első alkalommal.
Ennek alternatívája csak az ügyalapú társadalmi ellenállás lehet, amely képes fenntartani az elégedetlenséget, csatornázni a dühöt, miközben politikai stratégiai kérdéseket nem színpadról old meg, és figyelembe veszi a realitásokat. Így juthat közelebb a NER egyes intézményeinek (ügyészség, MTVA) megroppantásához, amiből következhet a politikai téren bizonyos elmozdulás, a hatalmi rendszer bizonytalanodása, amely lehetőséget teremt az ellenzéki politika konfliktusközpontúvá tételére. A tiltakozók úgyis igazságot keresnek első körben, nem pedig választókerületi elnököket.
Ha viszont az elérhetetlen célok kitűzése folytatódik, ha eredmény nélküli események követik egymást, akkor gyorsan kivezetik a felháborodás képességét a társadalomból, és lehetővé teszik a rendszer további betonozását, miközben konszolidálják a választáson irtózatos erővel leszavazott parlamenti ellenzék helyzetét.
Ma ez látszik a legvalószerűbb forgatókönyvnek.
