A modern politikatudományi kutatások kevés tézist igazoltak elméleti és gyakorlati értelemben is olyan meggyőzően, mint Maurice Duverger francia politológus 1950-es években leírt „törvényét”: az egyéni választókerületi rendszer idővel kétpártrendszerhez vezet. Bár a magyarhoz hasonló vegyes (pártlistákra és egyéni válaszókerületekre egyaránt épülő) rendszerekben e megállapítás csak bizonyos fenntartásokkal igaz, a 106 egyéni körzet túlsúlya a 93 listás mandátummal szemben indokolttá teszi a választási rendszer és a pártrendszer összefüggésének vizsgálatát.
Kezdjük ezt három vitathatatlan illetve nehezen vitatható állítással.
1. A Fidesz a 106-ból 33 választókörzetben úgy nyert, hogy nem szerzett (automatikusan mandátumot eredményező) abszolút többséget*. Ha az 50 százalék alatti szavazataránnyal megnyert fideszes körzetekhez hozzávesszük a 15 nyertes ellenzéki egyéni körzetet, akkor látható, hogy a kormánypárt 58 helyen nyert abszolút többséggel. A Fidesz listán 50 százalékos arány alatt teljesített, és csak a mindenkori győztest segítő „kompenzáció” teszi egyértelmű győztessé.
2. A fentiek fényében az az állítás, hogy a Fidesz parlamenti mandátumainak 50% alá szorítása (az ellenzéki pártok egyetlen reális, és többször is kimondott célja) nem az ellenzéki „koordináción” állt vagy bukott nehezen tartható. (Ezen a logikán nem változtat az a tény, hogy számos, most 48-49%-kal nyert körzetben két jelöltnél az átszavazások miatt valószínűleg a Fidesz nyert volna).
Azok a sok jelöltet állító pártok, amelyek ebben a koordinációban formálisan egyáltalán nem (Jobbik, Kétfarkú Kutyapárt) vagy csak néhány körzetre kiterjedően vettek részt (LMP, Momentum) nyilvánvalóan más politikai stratégiát követtek, mint a jelöltet több tucat helyen nem állító MSZP-Párbeszéd és DK (az Együtt a választókörzetek több mint felében eleve nem tudott jelöltet állítani). Nem lehet elvitatni a demokratikusan és tiszta (nem kamu) céllal működő pártoktól, hogy saját döntésüknek megfelelően induljanak (vagy működjenek együtt más pártokkal) a választáson.
3. A koordináció szükségszerűsége nem jelenti azt, hogy 106 helyen kell koordinálni. Sőt, az adatok alapján nyilvánvaló, hogy ez a stratégia éppenséggel káros volt az ellenzékre nézve. Ez különösen azon politikai erőknek és a közvéleményt befolyásoló értelmiségieknek, elemzőknek ad gondolkodnivalót, akik szerint ha nincs 106 közös jelölt, az rontja a várható eredményességet. Könnyű ugyanis belátni, hogy például ott, ahol 60 százalék fölötti többséget szerzett egy Fidesz jelölt, a töredékszavazatok elvesztése károsan érintett mindenkit, aki nem a koordinációs jelöltet indította. Több közös MSZP–Párbeszéd–DK jelölt 5 százalék közeli eredménye egyértelműen alátámasztja e stratégia hibás voltát, miközben a közös kampánytól várt felhajtó erő sem realizálódott (ahogy a „közös listás” 2014-ben sem bizonyult perdöntőnek).
E három állításból több következtetés is levonható a következő országgyűlési választás tekintetében (feltételezve, hogy ennek szabályai nem módosulnak addig). A legfontosabb az, hogy egy valamilyen mértékben
E kvázi-párt megteremtésének kulcsa az egyéni választókerületekben van. Ha ezek közül 50-60-ban tud találni az ellenzék olyan jelöltet, aki mögött kialakítható a baloldali pártok és a Jobbik közötti együttműködés, akkor a jelenlegi választási rendszerben is elérhető az ellenzék deklarált célja. Ennek másik feltétele természetesen a választók megismertetése e közös jelölttel, illetve annak elfogadtatása, hogy az adott választó által egyébként elutasított párt, akár a Jobbik vagy a DK jelöltjére szavazás az egyetlen olyan szavazat, amely kormányváltáshoz vezethet. Egyik sem könnyű feladat, s a pártok hosszú távú politikai stratégiája, a pártfinanszírozási szempontok és sok más tényező természetesen ezt ismét megakadályozhatja. De a józan paraszti ész és az empirikus adatok által is alátámasztott út a sikerhez nem nagyon lehet más.
Természetesen a választási eredményeket a jobb kampány, a kevesebb veszekedés, vagy legalábbis ezek ésszerűbb időzítése, a jobb (helyben elismertebb) jelöltek megtalálása szintén befolyásolhatja. De a részleges koordináció segítségével az ellenzéknek még a választási és a médiarendszer torzításai ellenére is van esélye az egyéni körzetek többségének meghódítására.
E mindent felülíró feltétel mellett további lehetőségei is vannak a kvázi-kétpártrendszer kialakítására az ellenzéknek. A 2018-as kampány során egyértelművé vált az ellenzék infrastrukturális megosztottsága, gondoljunk csak a médiára, a közvélemény-kutatásokra, a politikai elemzésekre vagy akár a választókerületi delegáltakra. Tisztább és kiegyensúlyozottabb kampánykörülményeket csak egy olyan közös infrastruktúra megteremtésével lehet teremteni, amely minden az ellenzék rendelkezésére álló erőforrást felhasznál.
E furcsa kétpártrendszerben az ellenzéknek nem kell feltétlenül egy közös „Ellenzéki pártot” kialakítania ahhoz, hogy elérje deklarált céljait (bár a Jobbik karaténból való kiengedése után valószínűleg sok szavazónak már ez sem lenne ellenére).
Másfelől a győzelemhez nem csak a Fidesz által 1994 óta bejárt út, a partnerek kooptálása vagy a pártpiacról való kiszorítása járható.
Sebők Miklós – Böcskei Balázs
- Ezek a körzetek: Budapest 02, 03, 04, 13, 14; Baranya 02, 04; Békés 01, 04; Borsod 01, 02, 03, 04, 05; Csongrád 02; Fejér 01; Hajdú-Bihar 01, 06; Heves 01, 02; Pest 01, 02, 03, 05, 06, 07, 08; Somogy 01; Szabolcs 01, 02; Veszprém 01, 03; Zala 03.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
