Kultúra

Helen Mirren cigifüstje elfedi a közel-keleti konfliktus összefüggéseit

New Native Pictures - Embankment / Collection ChristopheL / AFP
Golda című film, 2023.
New Native Pictures - Embankment / Collection ChristopheL / AFP
Golda című film, 2023.
Életrajzi film készült Izrael egykori miniszterelnökéről, a jom kippuri háború idején az országot vezető Golda Meirről. A Golda brit-amerikai produkció ugyan, és Helen Mirren alakítja a főszerepet, de teljes egészében izraeli szemszögből mutatja be azt a húsz napot 1973 őszén.

Guy Nattiv életrajzi filmjét idén februárban mutatták be a Berlinalén, de számos országban vagy egybeesett a premier azzal, hogy októberben kitört a háború Izrael és a Hamász között, vagy pedig – mint Magyarországon – a film úgy kerül a mozikba, hogy hetek óta uralja a híreket az, ami Izraelben és Gázában történik. Bár a Golda ötven évvel ezelőtti eseményeket elevenít fel, a filmben bemutatott események kísértetiesen emlékeztethetnek a mostani háború kitörésére is: a titkosszolgálatok hiába jelzik, hogy küszöbön a támadás az ország ellen, az izraeli kormány nem igazán törődik a veszéllyel, az eredmény pedig sok-sok halott és országos felháborodás, hiszen hiába győzött végül Izrael a jom kippuri háborúban, az első napok súlyos veszteségeit katasztrófaként élte meg a közvélemény, és maguk a vezetők sem tagadták, hogy Izrael a háború elején ijesztően közel állt a vereséghez.

Feltételezhető persze, hogy a rendező eltekintett volna az új háború jelentette ingyenreklámtól, de ha már így alakult, nehéz áthallások nélkül nézni a filmet. Más kérdés, hogy a Golda elvileg nem a háborúról, hanem a miniszterelnökről, Golda Meirről szól, és azt gyorsan le is kell szögeznünk, hogy aki ez alapján a film alapján akarná jobban megérteni a közel-keleti konfliktust, nem lesz sokkal okosabb. A Golda nem ás mélyre, pláne nem mutat különböző szemszögeket egy komplex történelmi-politikai helyzetről, a film – melynek kereteit egy későbbi vizsgálóbizottsági meghallgatás jelöli ki – a jom kippuri háború három hetét mutatja be, illetve későbbi következményét, az Egyiptom és Izrael között megszülető Camp David-i egyezményt.

A filmben azonban a háború is csak a háttérben zajlik: egy rövid helikopteres látogatástól eltekintve nem visz ki a film a frontra, onnan csak hangüzenetek érkeznek, amit a vezérkar hallgat aggodalmas vagy éppen bizakodó arccal. A cselekmény leginkább Golda Meir házában, irodájában és egy kórházban zajlik, ahol a rákbeteg miniszterelnök teljes titokban kezelést kap a limfómájára. Nagyon ritkán szabadul csak ki a kamera a hetvenes évek barna árnyalataiban fürdő, klausztrofób belső terekből, és nagyon ritka, amikor nem Helen Mirrent látjuk: az, hogy az angol színésznő alakítja Meirt, okozott némi felháborodást, de Mirren alakítására nem lehet panasz. Annál inkább a maszkmesterek munkájára, hiszen nekik köszönhetően a felismerhetetlenné tett színésznő valóban hasonlít Golda Meirre, ám a maszk kellékjellege megmarad, és Mirren is úgyszólván eltűnik alatta, így leginkább elkínzott tekintettel cigarettázik a film nagy részében.

A cigaretta a film másik főszereplője Golda Meir mellett: a láncdohányos politikus még a sugárkezelése idején sem volt hajlandó megválni a cigarettától, és folyamatosan száll a füst. Ráadásul nemcsak Meir dohányzik, hanem nagyjából mindenki, beleértve a teljes kabinetet, de a kormányfőn senki se tesz túl. A film kétségtelenül visszaadja azt a feszültséget és pánikot, amit hasonló helyzetben egy irodába zárt politikus érezhet, ám ez a legtöbb, ami elmondható róla, miután egy álomjelenettől eltekintve Meir leginkább sodródik csak az eseményekkel, időnként elfogadja valamelyik beosztottja javaslatát, közben küzd a bűntudatával, a háború pedig zajlik a maga medrében. Az olyan átlátszó megoldások sem segítenek, hogy Meir gépírónőjének a fia is katona, és ahogy ezt megtudjuk, nyilvánvaló lesz, hogy valami történni fog vele. A Golda leginkább olyan, mintha egy közepes kamaradrámát alkalmaztak volna filmre, melyben a főhőst csupa alig kidolgozott karakter veszi körül, egyetlen kivétellel: az amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger, akinek a minapi halála szintén segít abban, hogy aktuálisabbnak érezzük a filmet.

AFP Henry Kissinger amerikai külügyminiszter és felesége, Nancy 1974. május 2-án Tel-Avivban találkozik Golda Meir izraeli miniszterelnökkel.

Liev Schreiber alakításában Kissinger pont az a dörzsölt reálpolitikus, akinek leírták a nekrológok, és az ő látogatásához még sikerült jó párbeszédeket is társítani a forgatókönyvírónak. Ez a jelenet még el is árul valamit Golda Meir korábbi élettörténetéből, ezt leszámítva szinte semmi utalás nincs arról, ki ő és hogyan lett belőle miniszterelnök, ami nem feltétlenül lenne követelmény, ha nem Golda lenne a film címe. Így viszont, aki nem mozog otthonosan az izraeli történelemben, ezután a film után sem lesz tisztában azzal, miért egy láncdohányos, idős asszony vezette az országot ilyen válságos időszakban (75 éves volt akkor), főleg, hogy akkoriban még sokkal inkább ritkaságszámba ment egy női miniszterelnök. Kissinger látogatása valamit bemutat a világpolitikai háttérből, és megmutatja, mekkora mozgástere volt a feleknek a hidegháború kellős közepén, de ez nem pótolja a történelmi kontextus hiányát. A film például az előzményeket letudja néhány filmhíradórészlettel, és a háború egyedüli okának azt jelöli ki, hogy az izraeli vezetésen eluralkodott a hatnapos háborút követően az elbizakodottság. Csak a végén utalnak rá, hogy Golda Meir ellentmondásos megítélésű a mai napig Izraelben, de hogy miért, az szintén nincs kifejtve.

Ezek fölött persze könnyebben elsiklanánk, ha a film a többi területen sikeresebb lenne, de sajnos nem csak a forgatókönyvvel akadnak problémák. A lassú, időnként már-már vontatott tempó mellett erőltetett szimbolizmussal és néha öncélú rendezői húzásokkal egyensúlyoz a történelmi életrajz és az európai művészfilmes hangvétel között, pedig jobban állna neki, ha maradt volna az előzőnél. Épp ezért furcsa a rendező döntése, miszerint időnként archív felvételeken a valódi Golda Meir is látszik Mirren helyett, és amikor a film vége felé látjuk, ahogy beszélget az egyiptomi elnökkel, Anvar Szadattal, hirtelen nem értjük, hová tűnt a filmbeli Goldából ez az energia és karizma.

Pedig Helen Mirren vélhetően mindent megtett, amit a rendező kért tőle, és a többi színész is hozza, amit kell, így a honvédelmi miniszter, Móse Daján (Rami Heuberger) a szemünk alatt válik háborús hősből összetört és hitehagyott figurává, míg mások csak egy-egy jelenet erejéig emelkednek ki Meir csupa férfi kabinetjéből. A film igyekszik hűen bemutatni az eseményeket és a külsőségekben is visszahozni 1973-at, de mint életrajzi és történelmi film, csak korlátozottan működik. Ráadásul a történelmi hűség sem minden: a Napóleon például sokkal szabadabban bánik a történelmi tényekkel, mégis a maga nemében sikerültebb film, mint a Golda, amely a hiányosságai mellett is hozza az átlagos történelmi filmek szintjét, de ennél érezhetően komolyabbak voltak az alkotók ambíciói.

Ha beszéltünk arról, segített-e a filmnek az októberben kitört háború, akkor ki kell térni a befejezésre is, hiszen a Golda a békefolyamatba vetett hittel zárul, mely azonban a legkevésbé sincs már szinkronban a jelenlegi tendenciákkal. Viszont talán évek múlva megcsinálják majd a Bibi című filmet, mely azt vizsgálja, milyen szerepe volt Netanjahunak és embereinek abban, hogy ismét ilyen készületlenül érte Izraelt a külső támadás. (Aki pedig valami tartalmasabbat nézne a jom kippuri háborúról, azoknak a Könnyek völgye című minisorozat ajánlható.)

Golda, 100 perc, 2023. 24.hu: 6/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik