A magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája volt a Sajó-menti (vagy muhi) vereség 1241 áprilisában, és ami utána jött: a tatár pusztítás. Országrészek váltak lakatlanná, a király menekülni kényszerült, az ellenség csaknem egy évig rabolta, fosztogatta az országot. Ám a magyarok sokkal keményebb ellenállást tanúsítottak, mint azt ma a közvélekedés tartja, és IV. Béla szerepét sem indokolt negatívan értékelni. Sőt.
A Batu vezette mongol had 1242 tavaszán úgy hagyta el az országot, hogy az megőrizte függetlenségét és talpra tudott állni. Hatalmas eredmény, hiszen egészen kevés uralkodó és nép mondhatta el magáról a XIII. században, hogy
Ennek persze nyilván rajtunk kívül álló okai is voltak, de mára tarthatatlan a nézet, miszerint a Magyar Királyság teljesen kiszolgáltatott volt, vezetői pedig hibát hibára halmozva csak rontottak a helyzeten.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal Dr. Csiky Gergelyt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük a Mongol Birodalom hadseregéről, amelyről a kortársak a legnagyobb elismeréssel szóltak.
Tömény, vagyis 10 ezer
A középkori Mongol Birodalom egyértelműen Dzsingisz kán műve, akit 1206-ban választottak a mongol törzsek nagykánjává. Kivételes tehetség volt, karizmatikus vezető: lépésről lépésre, láthatóan egy tanulási folyamat nyomán, de végül tökélyre vitte a birodalom- és hadseregszervezés korábban is jól ismert sztyeppei mintáit. Mögötte állt persze a törzsi vezetők gyűlése, a kurultáj, és nagyban támaszkodott tanácsadóira is, ám ez a lényegen mit sem változtat.
Birodalmát a folyamatos terjeszkedésre építette, így egyértelműen a hadsereg számított a legfontosabb intézménynek. Dzsingisz átalakította a törzsi rendszert, és a lakosságot, valamint a hadsereget is magában foglaló decimális rendszert hozott létre: a tizedek alkottak századokat, azok ezredeket, majd tízezer főt számláló tümeneket, mindegyik élén az egymásnak alárendelt parancsnokokkal. Ez utóbbiból származik egyébként a magyar tömény szó annak emlékét őrizve, hogy 1241-ben „töméntelen mennyiségű” ellenség zúdult hazánkra.
A birodalom és a hadsereg szervezése párhuzamosan, egymásra építve folyt, a tízes rendszer egyszerre volt katonai és adminisztratív felosztás, ami a hadba hívás mellett az adózás, közmunkák stb. alapjául is szolgált
– mondja a 24.hu-nak Csiky Gergely.
Minden mongol férfit összeírtak, ám a hadseregre koncentrálva pontos számot nem mondhatunk. Fennmaradt az ezredesek névsora, ez alapján Dzsingisz halálakor, 1227-ben a mongol törzsterületek férfilakossága 100–110 ezer fő lehetett, de akár kora, akár egészségi állapota okán nyilván nem volt mindegyikük hadra fogható. Szintén erősen árnyalja a képet több más mellett az is, hogy aktívan igénybe vették a meghódított területek „katonai potenciálját”.
A férfiak közül akit életben hagytak, azt kényszermunkára hurcolták vagy a hadjáratokban használták: őket állították az első sorokba, ma úgy mondanánk, golyófogónak. Emellett persze segédcsapatokkal is rendelkeztek, azaz sok nép önszántából vállalta a harcot a mongolok mellett kényszerű szövetségesként.
Lezárták és szűkítették a kört
Akármi is a pontos szám, maga a nagyságrend elképesztő a középkor európai viszonyaival összevetve. Egyszerre egy ilyen hadat logisztikailag képtelenség is lett volna együtt mozgatni, ellátni – főleg a lovakat –, de ez a gyakorlatban fel sem merült, tekintve a több égtáj felé egyszerre vívott háborúkat. A létszám viszont csak egy tényező, ennél fontosabb, hogy remekül képzett, fegyelmezett, kőkemény harcosokról beszélünk.
A források kiemelik, hogy már gyerekkorukban elsajátították a lovaglást és az íjászatot, a történész a kortárs Plano Carpinit idézi: „A tatároknak ugyanis apraja-nagyja jó íjász; fiaik, mihelyt második vagy harmadik évüket elérik, máris lovagolni, lovakat terelni, vágtázni kezdenek, korukhoz szabott íjat kapnak a kezükbe, és tanulják a nyilazást, mert igen ügyesek és merészek”.
Az egyéni kiképzésről nincs sok információnk, ám annál inkább a kollektív követelményekről, vagyis a hadgyakorlatként alkalmazott, úgynevezett körvadászatról. Ilyenkor először felderítők mérték fel a terület vadállományát, majd összegyűlt a sereg, és több tíz vagy akár több száz kilométer kerületű kört alkotva körbevette azt.
Valójában hermetikusan lezárták a térséget, a tiszteknek halálbüntetés terhe mellett kellett biztosítani a kör épségét, és hogy onnan egyetlen állat se szabadulhasson ki
– emeli ki Csiky Gergely.
A kört egyre szűkítve magát a vadászatot a kán kezdte meg, végeztével pedig napokig tartó lakomákat tartottak. Ez a kiképzési mód remekül fejlesztette a fegyelmet, az egységek közti kommunikációt, nem meglepő, hogy ugyanez a taktika hadjáratokon is gyakran tetten érhető: a Magyar Királyságot is három oldalról átkarolva támadták.
Nyílzápor és átkarolás
A stratégia mellett a harcászatban is kedvelték a módszert, a mongol sereg, ha tehette, hármas tagolásban állt fel az ütközetekhez. Az arcvonalat rendkívül hosszan elhúzták, a centrum volt a leggyengébb, és kicsit hátrébb is helyezkedett el, az erős szárnyak pedig ívelten álltak fel, a magasból nézve az egész egy félholdat alkotott. Tökéletes volt átkarolásra, bekerítésre, indulhatott a körvadászat. Ebben a hadrendben minden egység tisztában volt a maga helyzetével és feladatával, az egykorú források a rendkívüli mobilitását emelték ki.
Merthogy a legkevésbé sem statikus hadrendre gondoljunk, a taktika fontos része volt az ellenség egységének megbontása: akár egy-egy gyengének ítélt pont koncentrált támadásával, akár színlelt megfutamodással. A lényeg a bekerítés volt, ehhez pedig rendkívül fegyelmezett egységekre, összehangolt mozgásra volt szükség olyan tisztekkel, akik az aktuális helyzethez alkalmazkodva hoztak döntéseket egyik percről a másikra.
Ugyancsak elismerően nyilatkoznak a források a mongolok tűzerejéről, ami esetünkben nyílzáport jelent. A lovasíjászok kör alakban mozogva folyamatos nyílzáport zúdítottak az ellenségre, és a felőrlést szolgálta a kisebb, 4–5 fős íjászrajok sorozatos támadásán, majd szétszóródásán alapuló taktika is. Sokszor éltek a megtévesztés eszközével is, például mindenki több tábortüzet gyújtott éjszakára, ágakat kötöttek a lovak farkára a porfelhő fokozására vagy bábukat ültettek a nyeregbe – azért, hogy létszámuk nagyobbnak tűnjön. Nem volt kihívás, tekintve, hogy minden katona 4–12 vezetéklóval vett részt a hadjáratokon.
Az európai gyakorlattal szemben a mongol vezérek »hátulról« irányították seregeiket, nem bocsátkoztak közvetlen harcba az ellenséggel. Sokkal jobban átlátták így a csatateret, és nem kockáztatták, hogy haláluk szétzilálja saját csapataikat
– teszi hozzá a történész.
Nyilak, szablyák, buzogányok
A mongol taktika tehát a lovasíjász harcmodorra, a mobilitásra és az elsöprő erejű nyílzáporokra épült, ez határozta meg a fegyverzetet is. A harcosok két-három íjat, és három, nyílvesszőkkel megrakott nagy tegezt, egy szekercét és kötelet vittek magukkal. A gazdagabbak vas- és bőrpáncélt, sisakot viseltek, és lovaik védelméről is gondoskodtak, a nehézlovasság döfőlándzsát használt.
Azonban, ha lehetett, a közelharcot mindenképp próbálták elkerülni, elsősorban íjaikban bíztak: ívelt szablyákkal, buzogányokkal és harci szekercékkel általában már csak a döntő csapást mérték a szétzilált ellenségre. A hadsereg ütőképességét nagymértékben növelte a kor legmodernebb haditechnikájának beemelése főként kínai és muszlim mesterek által. A hadigépeknek köszönhetően várak, városok ostromára is képes volt, hajítógépeket, ostromtornyokat, páncélozott szekereket, nyíllövő gépeket stb. alkalmazott nagy számban és szakszerűen.
Külföldről verbuvált hadmérnökeik a helyi lakosság kényszermunkáját alkalmazva sáncokat, gátakat és utakat építettek, és ha kellett, egész folyókat tereltek el. Nem túlzás azt mondani, hogy a Magyar Királyságot is elérő sereg
Sok elemében már-már professzionális haderőről beszélhetünk, fényévekkel megelőzve az európai feudális rendszerben sokszor hiányos fegyverzettel és nehezen összegyűjthető nemesi csapatokat.
Csak kétszer kellett visszavonulniuk
A Mongol Birodalom erejét talán az mutatja a legszemléletesebben, hogy fennállása alatt mindössze kétszer szenvedett vereséget. A Japán elleni 1275-ös és 1281-es invázió is kudarcba fulladt, de nem a védők ereje miatt, hanem mindkét esetben hatalmas vihar semmisítette meg a mongol flottát. E heves ciklonok neve a kamikaze, magyarul isteni szél, a kifejezést a II. világháborúban öngyilkos küldetésre induló pilóták tették világszerte ismertté – itt írtunk róla bővebben. A kudarcok után a mongolok le is tettek Japán elfoglalásáról.
A mamelukok viszont, a mai Izrael területén Ajn Dzsalútnál valódi vereséget mértek a hódítókra, bár tegyük hozzá, a „természet segítsége” nélkül ők sem jártak volna sikerrel. A mongolok mögött hosszú menetelés állt, a sivatagos területen lovaiknak sem elegendő legelőt, sem vizet nem találtak. A mamelukok jól képzett, kiváló harcosok voltak rengeteg tapasztalattal, maguk is mesteri szinten alkalmazták a lovasnomád taktikát. Nem utolsó sorban pedig a csata egyik döntő pontján a mongolok szír segédcsapatai egyszerűen átálltak az ellenséghez.
Ami hazánkat illeti, sorozatunk több részében is érintettük, hogy a tatárokat ugyan semmiképp nem győztük le, ám az is tény, hogy legfőbb céljaikat nem sikerült elérniük: a király megmenekült, az országot nem szállták meg. Része lehetett ebben a vártnál keményebb ellenállásnak, illetve a mongol cunami stratégiának is, miszerint gyakran egymás után több, szökőárszerű támadást indítottak a meghódítandó terület ellen. a cunami stratégiának a lényege az is, hogy az első támadások jóval nagyobb területet érintenek, mint amit valóban meg akarnak hódítani.
Magyarország az első körben még biztosan nem volt benne a meghódítandó országokban, a mongolok elsősorban a volt kun és volgai bolgár területeken rendezkedtek be. És nagy szerencsénkre már a második csapás is elmaradt.
Nagyjából 44 ezer katona
Végül nézzük, hány főt számlálhatott a Magyarországra zúduló had, mit jelenthet a „töméntelen” mennyiségű tatár. A pontos választ gyakorlatilag lehetetlen megadni, Csiky Gergely szerint abból érdemes kiindulni, hogy az 1236-ban indult nagy nyugati hadjáratban – amely Kelet-Európa megszállásával járt és Magyarország volt a végállomása – összesen 11 dzsingiszida herceg, Dzsingisz kán 10 unokája és egy fia vett részt a Magyarország elleni hadjáraton. Utóbbi, Kölgen egyébként életét is vesztette orosz területen, Kolomna ostrománál 1237-ben.
A hercegek egyrészt 4-4 ezer főnyi „saját” hadsereggel rendelkeztek, illetve rangjuknál fogva tümenek, vagyis 10 ezer főt számláló egységek parancsnokai voltak. Így tehát nagyjából 44–110 ezer mongol harcossal számolhatunk. A történész viszont kiemeli, hogy mindez nem több spekuláción alapuló becslésnél, és mint ilyen, számára
Egyszerűen azért, mert már egy ekkora sereg mozgatása, és főként a lovak etetése is óriási feladat, illetve ez a létszám teljesen ideális a cél elérése szempontjából. Mivel pedig tudjuk, hogy legalább három oldalról törtek be a Kárpát-medencébe, a Sajó mentén pedig csak az egyik seregrész ütközött meg IV. Bélával, így gyaníthatjuk, hogy a muhi csatában 15–20 ezer mongol harcos vehetett részt.
