Oláh Tibor / MTVA
Tudomány

Magyarország segítséget kért, de senki nem mozdult

IV. Béla hiába küldte segélykérő leveleit a tatárok ellen, egyetlen katona vagy fillér sem érkezett. Európa hatalmasságai egymással voltak elfoglalva, de imádkoztak értünk, a nagy nehezen összeállított keresztes hadakat pedig eltérítették. Batu kánnak eszébe sem volt tárgyalni, fel sem vetődött benne az „íjfeszítő népek” testvérisége, a Magyar Királyság 1241-ben, majd utána évtizedekig a tatár fenyegetés árnyékában csak magára számíthatott.

IV. Béla magyar királyt nem érte meglepetésként, amikor 1241 tavaszán a tengernyi mongol haderő megjelent a Kárpátok előterében, és megkezdte a hazánk elleni támadást. A keletről érkező veszély kapcsán jólértesült volt, és ahogy korábbi cikkünkben már írtunk róla, mindent meg is tett a védelem érdekében: sereget gyűjtött, és lezáratott több keleti hágót, Magyarország „kapuit”.

A katonai lépések mellett felizzott a diplomácia is, a mongoloktól érkeztek ultimátumok, Béla követei pedig a császári és pápai udvart járták egyetlen kéréssel: segítsetek! Senki nem mozdult, a Magyar Királyságnak egyedül kellett megvívnia a döntő csatát a Sajó mentén, sőt Harcias Frigyes osztrák herceg még vissza is élt a magyarok szorongatott helyzetével.

A magyarországi tatárjárás modern szemléletű, széleskörű feltárására tudományágak összefogásával alakult kutatócsoport az ELTE-n Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései néven. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a diplomáciai erőfeszítésekről és lehetőségekről most Bárány Attilát, a Debreceni Egyetem történész professzorát kérdeztük.

Tatárjárás Magyarországon

A sorozat részeként korábban megjelent cikkeink:

A király tudta, mivel áll szemben

A mongolok elleni sorsdöntő, Sajó-menti csata letaglózó végeredményét ismerve gyakran felvetődik, hogy a magyarok elbagatellizálták a tatárok jelentette fenyegetést, nem ismerték eléggé az ellenség erejét. Ez azonban teljes tévedés, sőt.

IV. Béla még 1235 előtt, hercegként komoly térítő munkát végzett Kunországban, főképp a későbbi Moldva déli részén a kunok körében, az Árpádok rokoni kapcsolatai révén pedig aktív információáramlás folyt az orosz és lengyel fejedelmi udvarok és a magyar királyi székhely között. II. András uralkodásának utolsó éveiben már jól tudták, hogy valami mozgolódik keleten, Julianus barát sem „véletlenül” utazott kétszer is a térségbe 1235-ben, majd 1237-ben.

Béla remek rálátással rendelkezett a keleti régióra, mondhatni ő volt a legjobban informált keresztény uralkodó. Helyesen mérte fel a helyzet súlyát, védelemre rendezkedett be tudva, hogy óriási támadás készül

– mondja a 24.hu-nak Bárány Attila.

A Mongol Birodalom vezetői is képben voltak az európai politikában, ismert volt előttük II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa Itáliát lángba borító hadakozása. Diplomatáik perzsául, latinul is írtak, a magyar királlyal is felvették a kapcsolatot – egyetlen ilyen írásos dokumentumot ismerünk, Batu kán Julianus baráttal küldött levelét IV. Bélának 1237-ből. Ebben azt írja, hogy már 30 követséget küldött Magyarországra, és más forrásokban is megjelennek hazánkban tartózkodó, mongolok megbízta követek.

Eszébe sem volt tárgyalni

A „30 követség” nyilvánvalóan túlzó, de a történész professzor megerősíti, hogy mindenképpen zajlott valamiféle kommunikáció, bár elég egyoldalúan. A mongolok alapvető, megkérdőjelezhetetlen álláspontja ugyanis az volt, hogy a nagykán az örök ég küldötteként kizárólagos jogot formál a világ minden népe és minden földje feletti uralomra.

Valentin Cheredintsev / Sputnik via AFP Batu kán

Ebben a felállásban pedig nem tárgyalni akart, hanem felszólított a behódolásra. A később, az 1250-es évek végén küldött üzenetek mindegyike ultimátum volt, nem egyezkedett, nem akart szövetséget, nem ajánlott alternatívát – ténylegesen nem számoltak azzal, hogy a magyarok ellenállás nélkül elfogadják a mongol uralmat.

Az 1250-es években, amikor a Mongol Birodalom közvetlen szomszédként továbbra is komoly fenyegetést jelentett, Batu, majd fia, Berke kán hasonló stílusban intézte külpolitikáját, ebből az időből több levelet is ismerünk. Egy alkalommal például azt javasolták, gyermekeik lépjenek házasságra – elképzelhető, hogy a zárdában élő Margit hercegnőt „kérte” feleségül, elutasítás esetén az ország elpusztítását helyezve kilátásba. Ugyanezt a választási lehetőséget kínálta akkor is, amikor katonai segédcsapatokat várt Bélától.

Cseppet sem volt szívbajos, a professzor megemlíti, hogy többek között a a francia királyt és a pápát is hódolásra szólította fel fenyegetések özöne mellett.

Nem tudunk arról, hogy a magyar király 1241-ben válaszolt-e a tatárok bármilyen megkeresésére, valószínűleg nem. Amúgy sem lett volna reális esélye tárgyalásokban bízni, már 1236-tól tudta, az invázió elkerülhetetlen. Annak, hogy Béla a követek kivégeztetésével küldött volna nyomatékos választ, nincs valós történeti alapja.

Íjfeszítő népek „testvérisége”

Itt érdemes szót ejteni a széles körben elterjedt anakronisztikus, történelmietlen vélekedésről, miszerint a nagykán az „íjfeszítő népek” testvériségére hivatkozva szövetséget ajánlott volna a magyaroknak. Ez mind a fent már kifejtett mongol mentalitás, mind az ismert dokumentumok alapján teljes képtelenség.

A tatárok szemében a Magyar Királyság egy nyugati, keresztény állam volt, nem hozzájuk hasonló, sztyeppei nomád közösség. De még ha így is lett volna, az sem jelentett volna semmit, több tucatnyi „rokon” népet igáztak már le Ázsiában.

Illetve itt voltak a kunok, a közismerten „íjfeszítő” nép. Nemhogy megkímélték volna őket, hanem egyenesen casus bellinek fogták fel a befogadásukat Magyarországra: amely népet egyszer a nagykán harcosai legyőztek, annak a Mongol Birodalom alattvalójának kellett válnia. Nem volt menekvés.

A császárnak más dolga volt

Nézzünk most a másik irányba, Nyugat-Európa felé, ahova Béla király segítségért fordult, és nem pusztán „elkiáltotta magát”, hanem édesanyja rokonsága részéről Sziléziában és német területeken is jó kapcsolatokkal rendelkezett. Azt sem mondhatjuk, hogy nem talált megértésre, hiszen a Lengyelországot is dúló tatárok okán a cseh király és a keleti német fejedelmek is érzékelték a veszélyt.

A „baj” az volt, hogy akiktől érdemi segítség érkezhetett volna, a kereszténység leghatalmasabb világi uralkodóját, II. Frigyes német-római császárt, és az egyház fejét, IX. Gergely pápát az egymással vívott háború kötötte le. De a szó legszorosabb értelmében.

A történelem a pápaság és császárság harcaként ismeri a nyugati kereszténység vezetőinek két évszázados küzdelmét, amely épp a magyarországi tatárjárást megelőző és az azt követő években ért második szakaszának a végére. Frigyes Itáliában harcolt városról városra, a muhi csata idején is épp a soron következő erődítést ostromolta.

1241 nyarán, míg a tatárok Magyarországon nyargalásztak, a császár Faenza vívásával volt elfoglalva, majd seregei Róma falai alatt vertek tábort, és cseppet sem zökkentette ki, hogy nemsokára német területekre is betörhetnek. Jellemző a fennmaradt eset, amikor a váci püspök járt nála a katonai táborban segítséget kérni.

Frigyes meghallgatta a magyar király követét, de miközben a püspök beszélt, ő azt tervezgette, hova állítsa fel aktuálisan az ostromgépeket

– emeli ki Bárány professzor.

Megígérte viszont, és be is tartotta, hogy levélben szólítja fel a keresztény fejedelmeket Magyarország megsegítésére, ám ez nyilvánvalóan semminél alig volt valamivel több.

Leemage via AFP II. Frigyes német-római császár

Csak ima és biztató szó

A pápa is hasonló tartalmú leveleket küldött az európai udvarokba, de az ostromlott Rómába zárva ennél többet nem tehetett. Augusztus 22-én aztán IX. Gergely elhunyt, utódja, IV. Celesztin alig néhány hétnyi uralkodás után követte őt a mennyek országába, és mivel a bíborosok elmenekültek az ostromlott városból, a pápai trón jó másfél évig betöltetlen maradt.

Összességében elmondhatjuk, hogy Béla 20 évig írta segélykérő leveleit a kereszténység védelmére hivatkozva, de sem egy katonát, sem egy fillér anyagi segítséget nem kapott. Csak leveleket, illetve a francia király ígéretét arra, hogy imádkozik értünk.

Bizonyos levelek azért nem maradtak teljesen hatástalanok, Európa nem maradt részvétlen. Domonkos és ferences szerzetesek a nép között járva, egyházi vezetők,  érsekek, püspökök, sőt még II. Frigyes fia is tekintélyüket latba vetve keresztes hadat szerveztek Magyarország és Lengyelország támogatására német földön. A sereg 1241 augusztusában el is indult keletnek, de még a cseh határig sem jutott el.

A keresztes vitézeket a belpolitikai válsággal küzdő birodalom kisebb-nagyobb hatalmasságai saját céljaik elérésére használták fel.

A szászok és a csehek maguk is a Lengyelország felől támadó tatárokkal szemben védekeztek, az ellenség az Odera folyón túlra jutott, erejére pedig jellemző, hogy a német lovagrend, majd később a IV. Béla hívására a Szörénység védelmére érkező johanniták is elvéreztek ellenükben. A Magyar Királyság 1241-ben, majd utána évtizedekig a tatár fenyegetés árnyékában csak magára számíthatott, és Isten segítségében reménykedhetett.

A keresztény buzgóság egyébként 1249-ben ismét fellángolt, ám a keresztes had a tatárok helyett inkább a Szentföld felé vette az irányt, ahova soha nem jutott el, mert már ahol partra szállt, Egyiptom földjén vereséget szenvedett. A pápák pedig igen naivan eztán már inkább a mongolok megtérítésén, és nem legyőzésén munkálkodtak, persze sikertelenül.

Arcátlan Frigyes

Végezetül érdemes kitérni Babenberg Frigyes, más néven Civakodó vagy Harcias Frigyes osztrák hercegre, aki nemcsak haszonlesőnek mutatkozott, de viselkedésére nincs jobb kifejezés az égbekiáltó arcátlanságnál. Frigyes előbb baráti jobbot nyújtott Bélának, katonái élén személyesen jelent meg a tatárok ellen készülő pesti hadi táborban.

Aztán belefolyt a magyar belviszályokban, feltehetően lehetett szerepe Kötöny kun fejedelem elfogásában és meggyilkolásában, ami eredményeként a kunok kiváló hadinépe épp a sorsdöntő csata előtt rabolva, fosztogatva kivonult az országból. Frigyes felelősnek érezve magát inkább visszatért Ausztriába.

A csata után menekülő IV. Béla menedéket kért tőle, de a herceg elfogatta és megzsarolta Magyarország királyát: szabadulása fejében váltságdíjat,  bizonyos területek átadását követelte. Megkapta a zálogot, így állt elő az a méltatlan helyzet, hogy míg keleten mongolok prédálták az országot, addig nyugatról osztrákok vonultak be Locsmánd várispánságába, Moson és Sopron vármegyékbe, sőt Frigyes Győrt is elfoglalta.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.