Czeglédi Zsolt / MTI
Tudomány

Kiengedték a kelepcéből a magyarokat

A magyarok olyan keményen harcoltak a sorsdöntő csatában, hogy a tatárok inkább menekülőutat nyitottak nekik, máskülönben ők maguk is megrendítő veszteségeket szenvedtek volna. A szekérvár alkalmazását IV. Béla részéről indokoltnak, a korabeli hadászatban bevett módszernek nevezhetjük még akkor is, ha végül az ellenség túlereje, leleménye és magas fokú hadi tudása révén a harc balul ütött ki.

A történelmi tragédiáknak mindig kell rendelkezniük egy egyszerű, lineáris, könnyen emészthető narratívával, amely lehetőleg jól beazonosítható bűnbakot is kínál. Így működik az ember, és annak ellenére mindig meg is találja az egyszerűbb utat, hogy közben lemond az igazság megismeréséről.

A muhi, vagy pontosabban Sajó-menti csata, majd az azt követő tatárjárás múltunk minden bizonnyal egyik legnagyobb hatású és legszomorúbb eseménye, fenti elv mentén pedig meg is van a „bűnös”: IV. Béla és az országnagyok rossz stratégiája, miszerint szekértáborba zárták a magyar sereget, ahol gyerekjáték volt őket lemészárolni.

Mindez azonban egy légből kapott kortárs beszámolón alapszik, de elég egyszerű és kényelmes magyarázat ahhoz, hogy évszázadok alatt gyökeret verjen, nemzedékek sora tanulja az iskolában is ezt az egyébként hibás tételt.

Az ELTE vezetésével és számos más intézmény részvételével „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven alakult kutatócsoport, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.

A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, ezúttal Dr. B. Szabó János történésszel, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársával, a kutatócsoport tagjával beszélgettünk. Hogyan zajlott maga a csata? Miért volt indokolt és jó stratégia a szekértábor összeállítása? Milyen váratlan, zseniális húzásokkal szerezték meg a mongolok a győzelmet? Mi indokolta, hogy az ellenség kiutat nyitott a magyaroknak a kelepcéből?

Tatárjárás Magyarországon

A sorozat részeként korábban megjelent cikkeink:

Ismert cselnek dőltek be a magyarok

Óriásit hibáztak a magyarok az utolsó pillanatban

Magyarország segítséget kért, de senki nem mozdult

Ezért hordták körbe a véres kardot Magyarországon

Elnyeli a föld a magyar tragédia helyszínét

A országot meg kell védeni

Sorozatunk korábbi részeiben már írtunk arról, hogy a magyar had portyázó mongol előőrsök nyomában haladva jutott a későbbi csata helyszínére. Az elbeszélésben azonban most jutottunk odáig, hogy kifejtsük: nem ez volt a fő ok, hogy IV. Béla végül a Sajó jobb partján vert tábort. A mongol csapatok nyilván tudatosan hátráltak saját főseregük felé, de a magyarok ettől függetlenül is minden bizonnyal ugyanoda tartottak, a „Sajó hídja” előtt Mohi térsége ugyanis régi, közismert gyülekezési hely volt a középkorban.

Lehotka László / MTVA Boldogkő várának rekonstruált részében nyolc négyzetméteres tárló a Muhi csatát mutatja be

Először is érdemes megismételni, hogy a király rendkívül jó információkkal rendelkezett az ellenségről, azt viszont nem tudjuk, milyen naprakész értesülései voltak az aktuális mozgásáról, helyzetéről. Mivel a mongolok útközben több seregtesttel is megütköztek – legyőzték például az erdélyi vajdát és az egri püspök bandériumát –, feltételezzük, hogy viszonylag pontos képük lehetett.

Emellett a lecsupaszított tények is igen sokatmondóak: Magyarországot támadás érte, az uralkodó kötelessége hadba hívni a magyarokat, és megütközni a betolakodóval, legyőzni, elkergetni. Ehhez viszont találkozniuk kellett.

Gyülekező és ellenség a Sajó hídjánál

A korabeli Mohi település és a közelében épült híd a Sajón nagyon fontos csomópont volt a XIII. században, ma is itt van az M3-as autópálya és a 3-as út találkozása. Itt vezetett az út a központi területek felé az ország északkeleti részéből, beleértve a Tiszántúl északi vidékét, a mai Kárpátalját és a Felvidék keleti tájait. Mindebből pedig számunkra két fontos következtetést vonhatunk le.

Egyrészt azt, hogy ha a Vereckei-hágón át betörő mongol fősereg nem akar mocsarak útvesztőjében gázolni és több folyón is átkelni a királyság központja felé tartva, akkor a Sajó hídján át vezető hadi és kereskedelmi úton kell haladnia. A Batu vezette had mozgásáról egyébként minden bizonnyal Béla felderítői is szolgáltak információval. Másrészt:

a magyar had elsődleges gyülekezőhelye Pest volt, de a fenyegetett országrész katonái útközben csatlakoztak, illetve mindenki mást a fontos csomópontnál, a Sajó hídjánál készülhettek bevárni

– mondja a 24.hu-nak B. Szabó János.

Miből gondoljuk ezt? A mongol portyázók logikus módon húzódtak vissza saját főseregükhöz, miközben próbálták a felderítést akadályozni. A király követte ugyan őket, de például Pestnél szigorúan megtiltotta, hogy bárki is harcba bocsátkozzon velük. Illetve ha valóban ezek megsemmisítése volt a célja, miért nem ment utánuk, amikor átkeltek a hídon, ami később a csata egyik központi helye lett?

A történész szerint tehát a magyar sereget nem tekinthetjük elbizakodott üldözőnek, hanem úgy érkezett a Sajóhoz, mint gyülekezési ponthoz. Nyilván gyanították, hogy a „vereckei úton” itt már elég közel lehet az ellenség, a folyót talán jó védelmi vonalnak gondolták, miután csupán egyetlen ismert átkelő volt rajta, a híd.

Nyugodtan akartak aludni

Nem tudjuk, pontosan mikor vertek tábort, milyen hosszan és kinek, kiknek a katonaságára várakoztak, mint ahogy a tatár főerők felbukkanásának ideje sem ismert. Amit tudunk, hogy a harc 1241. április 11-én kezdődött. Mielőtt azonban átadnánk a főszerepet a fegyvereknek, nézzük meg a szekértábor ügyét, ami ugye ma is végzetes hibaként szerepel a köztudatban.

Szó sincs arról, hogy bezárkóztak volna a »csatához«, egyszerűen csak nyugodtan akartak aludni, és védeni a hátukat, pontosabban hátvédről gondoskodni bekerítés esetére

– bocsátja előre a történész.

A magyar sereg főként a lovasságra, azon belül is a nehézlovasságra támaszkodott, ennek ereje pedig nyílt színi ütközet során érvényesül. A szekérvár legfeljebb mentsvárként szolgálhatott volna a sereg mögött, és mint látni fogjuk nemhogy hibás döntésnek nem nevezhetjük, hanem kifejezetten bölcs előrelátásról tanúskodott: egy váratlan éjszakai rajtaütés katasztrofális következményeit biztosan kizárta.

A gyakorlatban körbe állított szekereket képzeljünk el, amelyek pajzsokkal, deszkákkal megerősítve vették körül a tábort, mint egy fegyveresekkel megrakott fal. Aki a siker reményével akarta ostromolni, le kellett szállnia a lóról, és gyalogosan kellett támadnia, miként a várakat szokás. Nem véletlen, hogy a besenyők és maguk a mongolok is gyakran alkalmazták, a szekértábor a nomád hadviselés fontos eleme volt.

Sőt, korábbi, orosz-mongol összecsapások egyik komoly tapasztalata volt, hogy azok a keresztény fejedelmek állták a legtovább a sarat, akik a szekérerőd védelmébe tudtak húzódni. Béla udvarában pedig vagy tucatnyi menekült orosz herceg tartózkodott, nyilvánvalóan ellátták értékes tanácsokkal.

Komka Péter / MTI IV. Béla szobra Besztercebányán

Az első kört megnyertük

Rátérve magára a csatára, tehát a magyarok egy kisebb erődítménnyel a hátuk mögött, előttük a folyóval és az egyetlen híddal nem tudjuk, hogy mit terveztek. Támadni akarhattak, hiszen ezért jöttek, de talán vártak még kisebb-nagyobb csapatokat, erre talán már soha nem fog fény derülni. A lényeg, hogy április 10-én egy orosz fogoly megszökött Batu táborából, és figyelmeztette a magyarokat: a mongolok másnap éjjel támadnak majd a hídon keresztül.

Így is történt, ám a folyó jobb partja véres mészárszékké vált az áttörő ellenség számára.

A hídon ugye logikusan csak korlátozott számban tudtak átkelni, a másik oldalon viszont a megfelelő mozgástérrel rendelkező magyarok felkészülten várták őket: nehézlovasságunk komoly veszteségeket okozva a mongoloknak visszafoglalta a hidat, és szilárdan tartotta. Elképzelhető, hogy eredetileg a tatárok ugyanígy kívánták volna kelepcébe csalni a magyarokat, ám miután azok nem támadtak, a csel fordítva sült el.

Ettől kezdve a magyaroknak állt a zászló, hiszen a környéken más átkelő nem lévén „csak” a hidat kellett keményen tartani, és ez úgy tűnt, menni fog. Elképzelhetjük vitézeinket úgy is, mint a 300 spártait a Thermopülai-szorosban: a szűk átjáróban egyszerre csak kevés harcos fért el, ezért nem érvényesülhetett az ellenség számbeli fölénye – később még kitérünk rá, hogy a mongol létszám nagyjából kétszerese lehetett a magyarnak. Csakhogy amint Thermopülainál, úgy itt is volt „kerülőút”.

Hajítógépekkel lőtték a katonákat

Hiba volt a magyar hadvezetés részéről, hogy nem fedezte fel és nem biztosította a hídtól északra lévő gázlót, amit a mongolok megtaláltak és át is keltek rajta. De nem csak ott. Az összecsapás helyszínétől délre a sötétség leple alatt több ezer harcos evezett át a folyón tutajokon is a magyar oldalra. Az akciót a Mongol Birodalom egyik legtapasztaltabb, legnagyobb hadvezére, Szübőtej irányította.

5-10 ezer embert így átjuttatni a folyón olyan léptékű műszaki tett volt, amire Európában azelőtt talán soha nem volt példa. A mongol hadművészet korát megelőző profizmusát dicséri, a magyarok erre nem számíthattak

– emeli ki a szakember.

Miközben északon és délen csendben megkezdődött a mongol átkaroló hadművelet, a magyarok pihenni tértek a táborba: a hídőrség képes volt ellátni a feladatát, máshonnan pedig nem számítottak támadásra. És ekkor következett a tatárok második zseniális húzása, amelyre ugyancsak nem volt még példa a középkori európai hadtörténetben: hajítógépekkel kezdték lőni a hidat védő magyar katonákat.

A rázuhanó kövek ellen egyetlen ember sem védekezhet, az őrség megfutamodott, nyomában pedig átözönlöttek a tatárok. Három oldalról terveztek egyszerre támadni, de Szübőtej még az átkeléssel vesződött, kissé később érkezett. Ez azonban a lényegen már mit sem változtatott.

Egérutat adtak

A helyzet a visszájára fordult. A magyarok a szekérvár mögül védekezve próbáltak ellentámadást indítani, de a lovasság értelemszerűen nem tudott felfejlődni, a kisebb csapatokban kitörő harcosokat idővel elnyomta a mongol túlerő. Erre mondhatjuk, hogy taktikai vereség volt, a végkifejlet már csupán az ellenségen múlt.

A mongolok dönthettek volna úgy, hogy mindenkit megölnek, ám ez esetben nagyon sokan közülük is a harctéren maradtak volna.

A magyarok ugyanis keményen ellenálltak, amíg a király sátra állt, veszettül harcoltak. A tapasztalt vezér tudja jól – márpedig Batu kán, Dzsingisz unokája az volt –, hogy a sarokba szorított ellenség vadul küzd a végsőkig, egérutat kell neki adni. A mongolok megnyitották hát a gyűrűt, utat engedtek a menekülőknek, ennek köszönhető, hogy a király és kíséretének egy része is életben maradt.

Persze ez nem valami emberbaráti gesztus volt a részükről, hanem ügyes taktika: a kisebb csapatokban menekülőket sokkal könnyebb levadászni. Vakszerencse, hogy IV. Bélát nem sikerült elkapniuk.

Vajda János / MTI Korhű harci ruhába öltözött hagyományőrzők az Emlékhelyek napján rendezett, a muhi csatára emlékező bemutatón Muhiban 2017. május 13-án

Kétszeres túlerő

A vereség nemcsak következményeiben, de emberveszteségben is brutális volt. A korszakban a Magyar Királyság hadi potenciálja 30 ezer fő körül lehetett, e létszám legfeljebb fele, de inkább kevesebb, mint a fele vehetett részt a Sajó-menti csatában. Miből gondoljuk ezt?

Egyrészt mert több helyen említik, hogy a menekülők találkoztak a táborba igyekvő csapatokkal. Másrészt ahogy cikkünk elején írtuk, több csapatot a mongolok még Kelet-Magyarországon, a nagy összecsapás előtt megsemmisítettek. Harmadrészt pedig a Dunántúlon is voltak fegyverre kelt hadak, amelyek később többször is megütköztek az ellenséggel.

Nagyon eltérő becslések léteznek, B. Szabó János személyes véleménye, hogy a sorsdöntő csatában nagyjából 10 ezer magyar vitéz vehetett részt, míg a mongol fősereg körülbelül 20 ezer főt számlált.

Kimagasló veszteség

Hatalmas számok voltak ezek akkoriban, és a veszteséglista is hosszú. Feltűnően sok főúr és főpap vesztette életét, alighanem a sereg java hősi halált halt. Gondoljunk csak bele, hogy adott társadalmi berendezkedés keretei között harcoló dinasztiáról beszélünk: ha „túl sokan” halnak meg, egyszerűen nincs férfi, aki fegyvert foghatna. A rendszer nagyjából 10 százalékos deficittel marad fenntartható hosszú távon, a korszak csatáinak többsége el sem éri ezt az arányt.

A XX. század világégései fényében talán nem tűnik magasnak, de a középkor viszonyai között már akár a 30 százalékos pusztulás is szokatlan és katasztrofális veszteségnek számított.

A magas veszteség oka egyrészt az, hogy a magyar sereg beszorult a táborba, másrészt a menekülőket nagyon hatékonyan mészárolták le a tatár lovasok

– fogalmaz B. Szabó János.

Miért a király a bűnbak?

Végezetül tehát a Sajó-menti tragédia több tényező együttes következménye volt. A szekérvár alkalmazását indokoltnak, a korabeli hadászatban bevett módszernek nevezhetjük még akkor is, ha végül az ellenség túlereje, leleménye és magas fokú hadi tudása révén a harc balul ütött ki. Miért vált mégis bűnbakká, a IV. Béla és vezérei nyakába varrt végzetes baklövéssé? Erre utaltunk a légből kapott kortárs beszámolóval cikkünk elején.

A kortárs Spalatói Tamás írja krónikájában, hogy az összecsapás előtt Batu kán és vezérei egy hegy tetejéről megszemlélték a keresztény tábort. Látták, hogy a magyarok akolba zárták magukat, mint a tehetetlen birkák, a mongolok ott rögtön biztosak lehettek győzelmükben. Évszázadok alatt, nemzedékek hosszú sora nőtt fel ezen a királyt hibáztató magyarázaton, ezt tanultuk az iskolában.

Csakhogy egyrészt nem valószínű, hogy a jámbor krónikásnak alkalma nyílt volna a mongol sereg vezetőjét tapasztalatairól faggatni, illetve a környéken nincs olyan magaslat, ahonnét a Sajó jobb partját megfelelő módon be lehetne látni. Légből kapott, az önigazolást szolgáló történetről van tehát szó, és nem is ez az egyetlen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.