Komka Péter / MTI
Tudomány

Ez a csel mentette meg a magyar király életét

A tatárok megnyitották az ostromgyűrűt, IV. Béla elhagyta a csatateret, de nem arra ment, amerre a mongolok számítottak rá. A Sajó-menti csata után több száz kilométert nyargalt közvetlen életveszélyben, menekülését kísérői helyismeretének és önfeláldozásának köszönhette. Szövetségese kirabolta, megzsarolta, végül mégis biztonságban eljutott Zágrábba, ahol berendezte új főhadiszállását.

Az 1241-42-es tatárjárás, illetve az azt megelőző muhi (helyesebben Sajó-menti) csata történelmünk legnagyobb tragédiáinak egyike, a köztudatban mégis nagyon ködös a képe. Pontosabban egy rendkívül kényelmes, leegyszerűsített, még bűnbakkal is szolgáló uralkodó narratíva a legerősebb.

E szerint a meglepetésként érkező mongol támadás túlereje elsöpörte a magyarok ellenállását, ráadásul IV. Béla király és főemberei egészen „amatőr módon” szekértábor mögé szorították magukat, ahol a tatárok úgy mészárolták le őket, mint a karámba zárt birkákat.

A király menekülése

Csakhogy mindebből nagyjából egyetlen szó sem igaz. Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.

A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a folytatásban Bárány Attilával, a Debreceni Egyetem történész professzorával beszélgettünk IV. Béla meneküléséről.

Arról, hogyan sikerült kicseleznie a mongolokat, miként adták érte életüket hű vitézei, miközben 5-600 kilométert vágtattak közvetlen életveszélyben, illetve  szó esik Babenberg Frigyes osztrák herceg vérlázító árulásáról.

Tatárjárás Magyarországon

A sorozat részeként eddig megjelent cikkeink:

Ismert cselnek dőltek be a magyarok

Óriásit hibáztak a magyarok az utolsó pillanatban

Magyarország segítséget kért, de senki nem mozdult

Ezért hordták körbe a véres kardot Magyarországon

Elnyeli a föld a magyar tragédia helyszínét 

Kiengedték a kelepcéből a magyarokat

Béla kicselezte Batu kánt

A Sajó-menti csata még akkor sem dőlt el végleg, amikor 1241. április 11-ének éjjelén a mongolok áttörték a híd védelmét, két helyen is átkeltek a folyón, és körbezárták a keresztény tábort. A szekérerőd védelméből a magyarok többször keményen rárontottak az ellenségre, főként a johannita és a templomos lovagok, Csák nembeli Ugrin kalocsai érsek és Kálmán királyi herceg csapatai okoztak komoly veszteségeket a mongoloknak. Közben megvirradt, a nap túllépett a delelőn, majd nyugovóra indult, de a nagyjából kétszeres mongol túlerő még mindig nem bírt a magyarokkal.

Batu kán taktikát váltott, megnyitotta az „ostromgyűrűt”, kiutat kínált a szorongatott keresztényeknek – bevált stratégia volt ez a saját károk minimalizálása érdekében, ha az ellenség elszántan harcolt. A menekülő kisebb csoportokat ugyanis sokkal egyszerűbb volt egyenként lemészárolni, illetve könnyebb volt az uralkodót is kézre keríteni. Több példát ismerünk, hogy a mongolok ezzel a taktikával fogták el a meghódítandó terület fejedelmeit.

Amikor a fővezér megnyittatta a gyűrűt, nyilván arra számított, hogy IV. Béla kitör, és az ország közepe, azaz Pest felé veszi az irányt. Adta magát az útvonal is: az a széles hadi- és kereskedelmi út – nagyjából  mai 3-as útnak megfelelő nyomvonalon –, amin a magyar had a csata helyére érkezett

– magyarázza a 24.hu-nak Bárány Attila.

Ám az események alapján úgy látszik, Béla és környezete nemcsak megérthette Batu észjárását, de egy lépéssel előtte járva ki is cselezte Dzsingisz kán unokáját. A király szűkebb kíséretével, leghűségesebb embereivel valóban menekülőre fogta, ám nem a várt nyugati irányba indult, hanem a Sajót követve északnak vágtatott.

Nem tudjuk, hogy ez pontosan mikor történt, de valószínűleg azonnal, mihelyt lehetőség nyílt rá, míg a többiek tovább verekedtek. Csaknem 24 órányi kemény harc után estére végül a szekértábor elesett, mindenki futásnak eredt, a legtöbben épp arra, amerre a mongolok várták. Sokakat lekaszaboltak. Ugrin érsek elesett a csatában, Kálmán herceg is Pest felé vágtatott, húzta magával a tatárok jó részét – talán ezzel is bátyját fedezte. És bár sikerrel átkelt a Dunán, biztonságot lelt Segesden, majd Szlavónia felé indult, de május végén belehalt a csatában szerzett súlyos sebeibe.

Bármilyen sok áldozatot is követelt a Sajó-menti vereség, a teljes haderő nem semmisült meg, egy-egy egyházi és világi méltóság ki tudta menteni csapatait. Rájuk, és a nyugati részeken még megmaradt egységekre komoly szerep várt az ország további védelmében, de most térjünk vissza Bélához.

Tervezett szökés, önfeláldozó vitézek

A mai Diósgyőrt megcélozva távozott a csatatérről, majd átvágott Gömör vármegyébe, és a Felvidék déli részén haladva, Nyitrát érintve eljutott Pozsonyba. Nem valószínű, hogy a tatárok számítottak erre, ám így is akadt egy csapat, amely a nyomába eredt. Nem tudjuk, hányan voltak az üldözők, mint ahogy azt sem, összesen hányan kísérték a királyt.

A menekülés tudatos megtervezéséről árulkodik, hogy a feladatra olyan Felső-Magyarországon birtokos bárókat válogattak ki, akik mind úgy ismerték az útvonal egyes szakaszait, mint a tenyerüket

– emeli ki a professzor. Hozzáteszi: e helyismeretnek köszönhető, hogy bár a tatárok többször szorosan a nyomukban jártak, nyilakkal, kardokkal elérték a király pajzsát, páncélját, mégis mindig sikerült egérutat nyerni. Ebből a szempontból hiteles a Képes Krónika azon miniatúrája, amelyen éppen a király sarkában vannak a mongolok.

Wikipedia Béla király menekül az őt üldöző mongolok elől a Képes Krónika ábrázolásán

És honnan ismerjük a kíséret egy részének illetőségét, sőt a nevét is? Onnan, hogy amikor a király lova nem bírta tovább, ők saját hátasukat adták az uralkodó alá, illetve kisebb csapatokban lemaradva megpróbálták feltartóztatni az üldözőket. Sokan  az életüket áldozták, Béla később az utódaiknak adott birtokadományokkal hálálta meg önfeláldozásukat.

Hatalmas kerülő, több száz kilométeres vágta

A kis csapat tudatosan kerülte el Pestet, Fehérvárt és Esztergomot, ahol józan paraszti ésszel számítani lehetett a felbukkanásukra. Jókora kerülővel, a mai Rimaszombattól és Losonctól északra, hegyeken, hágókon keresztül verekedte el magát először Nyitra megyébe, majd Pozsonyba.

Az évszázadok során aztán megjelentek a történetek, amelyek szerint az uralkodó közvitéznek öltözve tudott megmenekülni, jószívű paraszt- és pásztoremberek bújtatták, ám ezek csak történelmi alapot nélkülöző mesék, legendák.

Az események egymásutánisága egyértelmű, de dátumok beiktatása nehézkes, sőt lehetetlen. A királyról azt tudjuk, hogy május 18-án már Zágrábban volt, de időközben még az osztrák herceg „vendégszeretetét” is el kellett viselnie. Illetve a Frigyestől való szabadulása után pillanatnyilag közvetlenül nem fenyegették a tatár üldözők, hiszen ez időben a mongolok nem keltek át a Dunán, viszonylag szabadon mehetett a Dráva zákányi hídja felé a mai magyar határ mentén.

A Pozsonyig tartó menekülés nagyjából 450-500 kilométeres, vagy akár hosszabb is lehetett, lehetett, hiszen nem egy vonalban, hanem kitérőkkel haladhattak. Ugyanez a pesti „országúton” 350 kilométer lett volna.

Az ellenség újabb tengere

A mongol stratégia fontos elemét képezte, hogy amely terület urát a nagykán legyőzte, az onnantól az ő fennhatósága alá tartozott, illetve a hódítást akkor tekintették befejezettnek, ha magát az uralkodót is elfogták. Márpedig a tatárok nem szerettek félmunkát végezni, utóbbi szabályuknak tűzön-vízen keresztül igyekeztek érvényt szerezni.

IV. Béla tehát szerencsés menekülése után is állandó életveszélyben volt, 1241. áprilisának közepén pedig Pozsonyban igencsak felforrósodott lába alatt a talaj. Ekkoriban ért a Duna vonalához ugyanis a Magyar Királyság elfoglalására indított mongol sereg egyik része, amelynek feladata az átkarolás volt, azaz északnyugati irányból, Morvaország felől, Trencsénnél kellett betörnie.

Ez a had április 9-én, a legnicai csatában tönkreverte a sziléziai herceg lengyel seregét, majd a Dunától északra és a Vágtól nyugatra eső térségben állt fel, és megközelítette Pozsonyt. Komoly erők néztek itt egymással farkasszemet, a cseh király jelentős nehézlovasságával a Morván túl várta az esetleges támadást, míg az osztrák herceg, Babenberg Frigyes is a Duna jobb partján készült az esetleges betörésre.

Máshoz nem fordulhatott

A tatárok tehát maradtak a Duna bal partján, de Bélának mozdulnia kellett, és az egyetlen logikus lépést választotta: Bécsbe indult II. (Harcias vagy Civakodó) Frigyes udvarába. Azt kérte, biztosítsa a hátát, amíg összeszedi embereit, családját, és a valamivel nyugodtabbnak tűnő Szlavóniába vonul. Nem tehetett mást, sőt valójában szövetségese támogatásáért folyamodott, Frigyes azonban nem volt egy „egyszerű eset”.

Korábban fegyvert fogott a kereszténység védelmében, és megjelent IV. Béla pesti hadi táborában, itt azonban feltehetően része volt Kötöny kun fejedelem meggyilkolásában. Ennek következményeként távozott maga is rabolva, fosztogatva hazánkból a tatárok ellen tapasztalt, sok ezernyi harcost kiállító kun nép. Frigyes megütközött ugyan egy mongol előőrssel, de úgy vélte, ennyi elég is volt, nem tartott a magyarokkal a Sajóhoz. Inkább hazament.

Amikor pedig a segítséget kérő Béla mögött bezárult a Hainburg kapuja, maximálisan kihasználta a helyzetet.

Először is elvette az uralkodó értékeit, az úgynevezett utazó udvar kincseit, majd az akkori Magyarország legfejlettebb, leggazdagabb területeit követelte: Moson és Sopron vármegyét, valamint Locsmánd várispánságot

– sorolja Bárány Attila.

Az udvar Zágrábba költözött

Nem volt mit tennie, Béla belement, Frigyes pedig – nem mellékesen a német fejedelmek sürgetésének is engedve – előrenyomult, Győrt is elfoglalva elzárta a Duna túloldalán álló mongolok útját. Megpróbálkozott Pozsony elfoglalásával is, egészen méltatlan helyzetet előteremtve: a tatár torkában fekvő város katonasága keresztény ostrom ellen volt kénytelen védekezni.

A lényeg viszont, hogy IV. Béla levegőt nyert, 1241 áprilisának végétől a következő év elejéig szabadon, üldözők nélkül mozoghatott ellentétben a mai történelmi ismereteinkkel, amelyek szerint királyunk állandó menekülésben volt a tatárok távozásáig. De erről majd sorozatunk egy következő részében lesz szó.

Most még annyi tartozik témánkhoz, hogy miután királyunk szerencsésen túlélte az öldöklő csatát, volt alkalma családját és udvartartását is kimenekíteni Fehérvárról, útnak indította őket Dalmácia felé, maga pedig Zágrábban ütötte fel főhadiszállását.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.