Soha nem volt még olyan elterjedt a tetoválás világunkban, mint a XXI. században és anélkül, hogy bárkit meg akarnánk bántani, a motiváció sem ennyire egyszerű: jól néz ki, én is akarok. A motívumok általában egy-egy aktuális életérzést, hangulatot, csoporthoz tartozást fejeznek ki, egyszerű díszítőelemek vagy átmulatott éjszakán fogant rossz ötlet eredményei.
Mindenkinek szíve joga, esetünkben a lényeg: ma már kevesen hoznak mélyről jövő, már-már spirituális döntést, amelynek bőrükbe varrt jeleit életen keresztül büszkén, meggyőződésből viselik. Márpedig őseink számára ez volt a tetoválás egyik alapja, de – és talán ez a legérdekesebb az egészben – csak az egyik. A bőrbe ágyazott tinta több évezrede a dicsekvés, gyógyítás, a test dekorálásának eszköze éppúgy, mint a csoporthoz tartozásnak vagy a hit kifejezésének.
Gyógyító vonalak
Ősi tetoválások történeti, régészeti hátterét mutatja be a szegedi Móra Ferenc Múzeum gondozásában megjelenő Határtalan Régészet című folyóirat őszi száma. Ez alapján kérdeztük néhány érdekes részletről Keresztes Noémi Ninetta régészt, a Móra Ferenc Múzeum munkatársát, a tematikus lapszám egyik szerzőjét.
A legrégebbi ismert európai tetoválásokat Ötzi, az 1991-ben megtalált „jégember” viselte 5300 évvel ezelőtt. Összesen 61-et, de ez nem azt jelenti, hogy az egész teste tele volt varrva: néhány centis vonalakról van szó 17 mintacsoportba rendezve. Feltételezhetően mágikus oltalmazó szerepük volt, és emellett vagy ezen belül minden bizonnyal gyógyító funkciójuk:
Ma már egészen részletesen ismerjük Ötzi egykori egészségügyi problémáit, jól tudjuk, komoly ízületi bántalmak is kínozták. Tetoválásai egy része épp a problémás ízületeket fedő bőrön van, tehát nagyon is valószínű: mágikus gyógyító szimbólumok lehettek
– mondja a 24.hu-nak a szakember.
Fotó: dpa / AFP
Egyszerű és fájdalmas
A sok feltételes mód nem véletlen, hiszen az emberi bőr nagyon hamar elenyészik a halál után, mint régészeti lelet meglehetősen ritka: Ötzinél az örök fagyot jelentő gleccser konzerválta, ezen kívül erre csak az extrém száraz sivatagi körülmények és a mocsarak, lápok oxigéntől elzárt mélye képes.
A későbbi írott források megbízhatatlanok. Sokszor keverik a szezont a fazonnal, a testfestést a tetoválással, egyes krónikások hallomásból írták le az általuk soha nem látott motívumokat, majd egymást idézve többen többfelé ferdítették a történetet évszázadokon keresztül.
Nem egyszerű tehát a tetoválások történetét kutatni, de nem is lehetetlen, társtudományok összefogásából azért csak összeáll a kép. A motiváció és a motívumok kor és kultúra kérdése voltak, ahogy fent már említettük, utóbbit nagyban meghatározta a rendelkezésre álló vagy hagyományos technika.
Az ősi szimbolika a természet végtelenségig leegyszerűsített, elvonatkoztatott mintáiból állt össze hatalmas, bonyolult rendszerekbe foglalt képekké, ahol a kívülálló elveszti a fonalat: a háromszög például jelenthetett cápafogakat, a rombusz lándzsahegyeket, vagy a hálóminta halpikkelyeket. Ugyanakkor a tetoválást viselő személy tökéletesen tisztában volt a jelentésükkel.
Embercsonttal tetoválták, ha ölt
Japánban például köztörvényes gonosztevők bűnét jelző szimbólumot tetoválták az illető homlokára vagy karjára, szándékosan olyan helyre, amit nem tudott elrejteni.
Ugyanez volt a célja máshol a bűnözőbe égetett billog, a kézfej, a fül vagy az orr levágásának: fájdalmas legyen, és eltüntethetetlen, mindig és mindenhol látható, letörölhetetlen bélyeget jelentsen
– emeli ki Keresztes Noémi Ninetta.
Ennél sokkal véresebb indokból tetováltak a polinéz Marquesas-szigetek lakói, a környék legrettegettebb harcosai. Minden megnyert csata, vagy megölt ellenség után újabb minta került a testére, ahogy manapság kitüntetést kap a hős katona, vagy a lövész rovátkát vés a puskatusra.
Sok harcosnak már annyi »kitüntetés « volt a testén, hogy egész egyszerűen nem fért el rajta több. Ha ezek után is hadi erényekben tüntette ki magát, korábbi tetoválására tették rá az újabb és újabb jeleket. A háború végeztével emberáldozatot mutattak be, csontjaiból pedig tetoválóeszközöket készítettek
– jegyzi meg a régész.
Nyikkanás nélkül kellett tűrni, néhányan belehaltak
Az elért dicsőség mellett az életkor vagy elvárt kötelességek teljesítése, pontosabban az ezzel megszerzett társadalmi rang jutalma volt a tintával tett „jelölés”. Ne menjünk messzire, ezek elsősorban gyermekszülést, férfivé válást jelentettek.
Mint például a maoriknál, ahol a különleges, véséshez hasonló technika sok áldozatot szedett. Arctetoválásaikat néha olyan mélyre ütötték, hogy akár az arcüreg is átszakadhatott, külön segítők álltak készenlétben a vért törölgetni, vagy az alany kezeit és lábait lefogni.
Általánosságban elmondható, őseink számára akár életveszélyt is jelenthetett a tetoválás. A már említett vérveszteség is komoly kockázatot rejtett, mások pedig később, az elfertőződött sebek okozta vérmérgezésbe haltak bele. Már csak ezért is volt fontos, hogy a beavatkozást szakemberek végezzék.
A mesterség apáról fiúra, anyáról leányra szállt, a közösségeknek megvolt a maga tetoválója. Emögött a spirituális és praktikus okokat is találunk, hiszen a kézügyesség mellett anatómiai és egészségügyi ismeretekre volt szükség, hogy ne csak a tetoválás legyen kifogástalan, de a páciens is életben maradjon.
Fotó: Christophe Simon / AFP
Szó szerint varrták
Érdemes kiemelni az eszkimó törzseket, náluk általában idősebb asszonyok tetoválhattak, pontosabban varrhattak. A tűbe rénszarvas- vagy bálnaínból készült cérnát tettek, ezt mártották tintába, majd úgy varrták a bőrt fel-le, ahogy mi óvodában színes fonallal mintákat „hímeztünk” a műanyag hálóba. Hosszú, vékony vonalakat tudtak így készíteni, a cérna persze nem maradt a bőrben, szerepe csak a festék bejuttatása volt.
Az eszkimótetoválásokat részben szépészeti okból, részben bajelhárító céllal készítették, utóbbi miatt pedig matrónák vizeletével keverték. Hitük szerint ugyanis a húgyhólyag a lélek székhelye, így a tiszteletreméltó, koros hölgyek tapasztalata, oltalmazó bölcsessége a tetovált lányokra is átszármazott. A vizelet a magas ammóniatartalom miatt egyébiránt fertőtlenítésre is alkalmas.
Európa újra felfedezte
Az ókori Görögországban és Rómában a rabszolgákat jelölték meg és büntették fájdalmas és megalázó tetoválással, ahogy azt fent Japán esetében már kifejtettük. Elképzelhető, hogy a vikingek és kelták is viseltek a testükön különböző jeleket, ábrákat, ám a középkori Európából eltűnt a tetoválás.
A középkori gondolkodás nem tűrte az átlagtól való eltérést. Abban az időben, amikor egy stigmának bélyegzett anyajegy miatt is bárki máglyára kerülhetett, nem volt érdemes kockáztatni
– fogalmaz Keresztes Noémi Ninetta.
Az 1700-as években aztán kalandvágyó hajósok sorra fedezték fel a polinéz szigeteket, Ausztráliát, megismerkedtek a tetoválás művészetével és divatként „hozták vissza” az öreg kontinensre. Maga a kifejezés is valószínűleg a polinéz tatau szóból származik minden európai nyelvben. Az első tetoválóközpontok az európai kikötőkben alakultak ki, ügyfeleik a Rejtő regényeiből jól ismert matrózok, kikötői alvilági figurák voltak.
Lassan elkezdett felsőbb társadalmi rétegekben is terjedni, a XIX. századra több arisztokratát is meghódított, a sorban ott találjuk Széchenyi Istvánt, Sisi királynét, Habsburg Rudolfot, Ferenc Ferdinándot és Horthy Miklóst is – itt írtunk róla bővebben.
A XX. század utolsó évtizedei aztán leszámoltak az előítéletekkel, mára pedig visszakanyarodtunk cikkünk első bekezdéseihez.
Kiemelt kép: Stephen Shaver / AFP
